ugrás a tartalomra

3+2 nővér a Pogánytáncban

2020. augusztus 29.
Valló Péter rendezésében a legszebb a színészek között megteremtett összhang. Ettől szép és szerethető az 5 nő + 3 férfi története. Nem kell ahhoz sok, se nyelv, se tánc, azzal a természetességgel, ahogy a színpadon élnek a szereplők, lesz igazán jó a darab.

Nem szokványos szezonnyitó színházi estén vagyunk túl, Valló Péter elmaradt tavaszi rendezésén, a Pogánytánc házi főpróbáján. Koronavírus-köztes időben, forró augusztus végi estén, amikor ki tudja meddig, épp megengedett az élő színház. Páran maszkban ülnek, amúgy is szellősen vagyunk. Kint a kapuban hőmérőznek, 36,4 fokos lázban égek, a kézfertőtlenítés kötelező. Fent a kamaraterem színpadán műbúza terem, a padlón szétszórva szalma, vidéki konyha tálalója, oldalt múlt századi sparherd, játéktérnek ennyi épp elég. Nagyanyám konyhájában érzem magam, ahol szintén egész nap szólt a rádió.

Az időzítés talán jobb is, aktuálisabb, mint a tervezett tavaszi bemutatókor lett volna. Ilyentájban, az aratás kezdetén a régi kelták Lugh isten napját ünnepelték, a hegytetőn tüzeket gyújtottak, napokon át tartó őrületes tánccal tisztelegtek a termékenység istenének. Mielőtt hidegebbre fordult az idő, még jutott hely az örömnek is.

A Pogánytáncot eddig csak filmként ismertem, Merly Streeppel a főszerepben. Huszonévesen láttam, akkor nem éreztem a súlyát, csak élveztem színeit és angolos életképeit. Brian Friel önéletrajzi ihletésű darabja korábban is létezett, Valló mostani rendezése sem filmadaptáció. A Katona József Színház 1993-ban elővette a darabot, aztán pár éve a Nemzetiben is futott.

 

Aki a Három nővérből ötöt csinált

Ballybegben járunk, a Lughnasa ünnepe (az aratásünnep) előtt. Az elszegényedő vidéki falu szélén él a Mundy család, az öt férj nélkül maradt nő: a legidősebb bigottan katolikus Kate, az életvidám Maggie, a gondoskodó Agnes, az édes, gyermeknek megmaradt Rose és a legfiatalabb, a romantikus Christine, aki egyedül neveli 7 esztendős fiát, Michaelt. Ha szegényesen is, de elműködtetik az életüket, a legidősebb nővér tanít, ketten kesztyűt varrnak, van aki főz, a másik a gazdaságban dolgozik. Mindent a kisfiú szemszögéből látunk, akire egyszerre öt nővér vigyázó tekintete figyel.

A változás először egy doboznyi technikai eszközzel érkezik: bekerül a konyhába a rádió. Kinyílik a világ. Ha akadozva is, de megszólal, és feléleszti a lányokban a vágyat a táncra, az elszalajtott életre és derűre. Talán még nincs veszve minden, lehet még “vénasszonyok nyara”, ők is bálozhatnak, mint régen, együtt lent a faluban.

Betoppan a kis Michael édesapja is, aki azért jött, hogy elmondja, hogy Franco diktatúrája ellen megy harcolni Spanyolországba. Megtáncoltatja még Christinet, ígér egy biciklit a fiának, aztán továbbáll… Felkavarja az életüket még a nagybácsi, aki egy afrikai misszióból hazatérő katolikus pap. Halálos beteg, de akad pár apró furcsaság is körülötte, de nem lövöm le, mi.

A párhuzamnál maradva az ír szerző Csehovval ellentétben nem ütközteti folyton a szereplőit, helyette inkább életképeket rak össze. Darabja a kilátástalanság helyett a helytállásról, a kitartásról, a ragaszkodásról is szól. Nem erőlteti, hogy hagyományos értelemben vett konfliktusokon át mutassa be szereplőit, a “külön”, a “magány” érzése helyett a hangsúly az összjátékon van.

Az ír szerző, Brian Friel le se tagadhatná, hogy a színdarab megírása előtt lefordította Csehov remekét, a Három nővért. A második világháború előtti időkbe, ír környezetbe, a kelta hitvilágba, és a saját gyerekkorába ágyazva… A Pogánytánc lányai erős lelki rokonságban állnak Olgával, Másával és Irinával. Ők is a vidék elzártságától szenvednek, ki-ki férfira, táncra, pezsgésre, szerelemre vágyik, miközben egyre messzebb kerülnek mindattól a hétköznapi jótól, amiben eddig részük volt.

Valló Péter rendezésében a legszebb a színészek között megteremtett összhang. Ettől szép és szerethető az 5 nő + 3 férfi története. Nem kell ahhoz sok, se nyelv, se tánc, azzal a természetességgel, ahogy a színpadon élnek a szereplők, lesz igazán jó a darab. Mindegyiküknek van egy alapszemélyisége, amit rávésett az élet, egy saját doboza, amiben kínlódik, amitől szabadulna. Életképeken keresztül látjuk megcsillanni vágyaikat, kiben mi lapul a magára erőltetett álarca mögött. Nem kis munka ezt végigvinni, eljátszani.

Szerémi Zoltán papja színről színre gyógyul, nyílik meg és változik, nem csak a metakommunikációja, nyelvezete, a legapróbb gesztusai is folyamatos mozgásban vannak…. Ahogy Nagy Cilié is, a merev bigottan vallásos tanítónő álarca alól, az apró repedéseken lépten-nyomon áttűnnek a mélyebb érzések is. Szebb és testhezállóbb szereppel nem is búcsúzhatna ennyi év szombathelyi társulati tagság után Kálmánchelyi Zoltán sem. Örömteli meglepetés Herman Flóra érzékeny és finom játéka, fiatal kora ellenére komoly színészi és emberi kvalitásokat látok. Tehetséges, na! Lábodi Ádámot már a Liliomfiban és a Revizorban sem győztem dícsérni, sármos, huncutul jó alakítást láthatuk most is tőle. Dunai Júliát sem láttam talán még ennyire jónak. Nagy-Bakonyi Boglárka a maga suta és bájos profizmusával hozza Rose-t is, mellettük a mindig eszes és szórakoztató Maggie, Alberti Zsófi elrejtett, néha felsejlő fájdalma is jó alakítás.

De mi közöm 1936-hoz és az ír vidékhez? Sok is meg kevés is

A kelták darabbéli nyárbúcsúztató ünnepe az aratás pillanatáról szól, amikor nem gondolunk arra, mi lesz, csak a most számít. A Föld utolsó nagy sóhaja ez a téli pihenés előtt. Mielőtt szétszóródunk, eltűnünk, még kell egy utolsó nagy összetartás, ami persze kicsit a megbékélésről és az önfeledtségről is szól.

A dolgok változnak, nincs megállás, mi is változunk, talán csak a véletlen hozta így, de érzem 1936 és 2020 között a párhuzamot. Miként szól bele az életünkbe a nagyvilág, a vírus, a háború, a politika, mikor mi. Sohasem tudhatjuk, hogyan és mikor bomlik fel hirtelen minden, amit addig örökké megváltoztathatatlannak hittünk.

szerző: Longform (szerző: Pais Szilvia, fotó: Mészáros Zsolt)