ugrás a tartalomra

„A humort ki kell játszani”

2009. május 11.
Épp próbára készül. Ez legalábbis meglepő, így az évad vége felé. Páran összeálltak, hogy színre vigyék Háy János egyik drámáját, úgymond svarcban. Egy kávé mellett beszélgettünk mindenféléről, például arról, hogy Robinak van egy „bogara”: térképmániás.

- Milyen darabot próbáltok?

- Kelemen Zolival nekiálltunk, hogy „svarcban” megcsináljuk Háy János egyik drámáját, a Herner Ferike faterját. Szabadidőben, műsoron kívül. Tamásnak megtetszett az ötlet, és belevette a hivatalos programba. Valószínűleg az évad második felében játsszuk majd. A helyszín még bizonytalan, Zoli először szabad téren szerette volna megrendezni, az orosz laktanyával kacérkodott, ám most úgy tűnik, végül az MMIK-ban lesz bemutatva.

- Kit játszol?

- A három közmunkás közül én leszek Banda Lajos, Horváth Ákos és Szabados Misi pedig az árokásó társaim. A Nemzetiben játszottam már Háy János egy másik darabjában, A Senákban, egy pesti agitátort. Nagyon nagy élmény volt, remek darab. Háy bravúrosan képes bemutatni ezeket az egy tömbből faragott, végtelenül egyszerű, ám szeretnivaló embereket, akik a világ nagy dolgaira és összefüggéseire keresik a választ józan paraszti ésszel. Ez a kettősség sok humor forrása is lehet.

- Honnan jött, hogy a kötelező színházi feladatok mellett plusz munkát is vállaljatok?

- Kelemen Zoli akkor kapott lendületet, amikor a március 15-i darabbal szép sikert aratott. Azt mondta, jól dolgoztunk együtt, így érdemes lenne a közös munkát folytatni. A darabot is ő választotta.

- Itt Szombathelyen a 9700-ban és a Cseresznyéskertben is megcsillogtattad a humorod.

- Ha egy szerepben van humor, azt ki kell játszani. Csehov azért jól kitolt az utókorral, amikor műfaji megjelölésként a darab elejére odabiggyesztette, hogy vígjáték. A sok tragikus sorson nehéz ugyanis mosolyogni. Én azt szeretném megmutatni a nézőknek, hogy amit mi az életben sokszor véresen komolyan veszünk, az kívülről, színpadon eljátszva roppant nevetséges tud lenni. És, bizony sokszor észre sem vesszük, hogy végülis magunkon derülünk. De távol áll tőlem, hogy mindenáron nevetést akarjak kicsikarni a nézőkből.

- Humornál maradva szerepeltél az egyik kereskedelmi csatornán, a „Mi kérünk elnézést!” című sorozatban.

- Nehezen vállaltam el, akkoriban ugyanis a Nemzeti Színház tagja voltam és tartottam attól, hogy ez esetleg nem lesz elég jó minőségű feladat. De mindenki pénzből él. Viszont kaptam pozitív visszajelzéseket is, voltak kollégák, akik bele-belenéztek a műsorba, és tetszettek nekik a karakterek. Végül megszerettem ezt a munkát, jó feladat volt. Eredetileg csak három adásra tervezték, aztán egy húszrészes sorozat lett belőle.

- Forgattál másban is?

- Egy-két nap egy-egy szappanoperában. Nehéz a filmes körbe bekerülni, szerencse is kell hozzá.

- Innen vidékről még nehezebb.

- Nyilván van egy-két munka, amiről lecsúszik az ember, de ez most nem számít, itt úgy érzem, teljes értékű életet tudunk élni.

- Jordán Tamással több, mint tíz éve dolgoztok együtt.

- 1992-ben kerültem a Merlin Színház Színészképző Iskolájába, ahol a mesterségre ő és Lázár Kati tanítottak. Már elsőben színre vittük a Két veronai nemes című Shakespeare-darabot, és év végén be is mutattuk. Nagy sikerünk volt, ment vagy százhússzor. A mélyvízben tanultunk meg úszni - ez volt akkoriban Tamás tanítási módszere. Foglalkozott velünk beszédtanár, tánctanár, kaszkadőr is, de helyzetgyakorlatok helyett színpadon tanultuk a szakmát. A Merlin azonban állandóan anyagi nehézségekkel küzdött, egy nehezebb időszakban leszerződtem Székesfehérvárra, a Vörösmarty Színházhoz. Később visszatértem Pestre, szabadúszó lettem. Amikor Tamást kinevezték a Nemzeti Színház direktorának, hívott, hogy menjek oda. Nehéz lett volna nemet mondani.

- Szakmailag volt lehetőséged arra, hogy megmutasd magad?

- Nem igazán. A Nemzetiben az egy négyzetméterre jutó Kossuth-díjasok száma igen nagy. Annyira szép volt a Duna-panorámás öltözőm, és annyira megfelelő volt a fizetés, és annyira jó parkolóhelye volt az autómnak.... Egyébként remek társulat volt, tényleg kifejezetten kedves emberek vettek körül, a legnagyobb nevek is igazi jó emberek voltak. Csak közben szakmailag… Ebben az időben Tamástól is kicsit eltávolodtam, ő a harmadik emeleten volt, én az elsőn, a büfé meg a hatodikon, a Nemzeti hihetetlenül nagy multi-komplexum.

- Azért nem lehetett jó érzés felkerülni Alföldi Róbert „halállistájára”.

- Nem túl jó bemenni egy olyan szerződtetési tárgyalásra, aminek tudod mi lesz a vége. De, utólag most már örülök, hogy így alakult.

- Pest, és a tágas öltöző nem hiányzik itt Szombathelyen?

- Nem, pont abban a korban vagyok, hogy nekem Budapest már nem hiányzik. Sajnos csak a negatívumokat látom benne, a kutyakakit, a zsúfoltságot. A hetedik kerületben lakunk, ez a belvárosi lét azonban két kisfiamnak, az ötéves Marcinak és a kétéves Miksának nem tesz jót. Nem jó példákat látnak maguk körül. Nem akarom agyondicsérni Szombathelyet, de nagyon kellemes meglepetést okozott.

- Játszottál már szombathelyi közönség előtt? Kőszegen a várszínházban tudom, hogy igen.

- Igen, a Nemzeti Színház Buborékok című előadásával jártam itt.

- Nem féltek, hogy a gyerekeket megviseli a változás?

- Ők ott szeretnek lenni, ahol mi vagyunk, de remélem, gond nélkül átvészelik a változást. Karneválkor jártak itt először, Marcit egyből elvarázsolta Szombathely. Már az első nap kellett neki kámzsás lovagruha, fakard és fapajzs. A karnevált idén is nagyon várjuk.

- A feleséged is színész?

- Nem, a gyerekek születése előtt a versenyszférában dolgozott, jelenleg HR-területen próbál elhelyezkedni. Remélem, sikerül majd itt Szombathelyen munkát találnia.

- Tényleg a színészet hogyan talált rád? Versmondás, diákszínpad?

- Nem, nem mondtam verseket, és nem is voltam diákszínjátszó, viszont a középiskola végén tudtam fejből kétszáz verset. A magam kedvéért tanultam meg őket, annyira szerettem a verseket. A kedvencem József Attila volt. Szerettem az irodalmat, a színházat is imádtam, de nem akartam soha színész lenni. Talán akkor kezdődött minden, amikor a középiskolában Ki mit tud-ot rendeztek. Az egyik srác József Attila: Levegő című versével indult. Amikor a végén a tanárnő megkérdezte, akar-e még valaki indulni a benevezetteken kívül, én jelentkeztem, hogy az imént hallott verset elmondanám. Akkor úgy éreztem, hogy "na, most megmutatom, hogy kell elmondani ezt a verset". Nyilván most nem bírnám magam visszahallgatni, de akkor megnyertem a versenyt. A magyartanárom tanácsára aztán eljártam egy színjátszó-körbe, ahol megismerkedtem Somos Ákossal, aki barátom lett. Most az M1 sportriportere. Ő felvételizni akart a Merlinbe, azonban a lapra odaírta, hogy még Orosz Róbert is jelentkezni szeretne. Én erről semmit sem tudtam. Viszont úgy gondoltam, ha már így történt, akkor próbáljuk meg. Mindkettőnket felvettek.

- Színművészetivel nem is próbálkoztál?

- Akkor, talán abban az évben, egyszer. A Merlinben aztán megtaláltam a helyemet, a továbbiakban a színművészeti már nem volt fontos.

- Horváth Ákossal a Merlin óta együtt dolgoztok. Mindketten alapítói voltatok a Junion Színházi Csoportnak is.

- A csúcspont a Jó pálinka itassa magát… című darab volt, amellyel elhoztuk a Vidor fesztivál legjobb előadás díját.

- Így utólag nehéz válaszolni rá, de, ha a barátod akkor nem jelentkezik a nevedben, mi lettél volna? Felvételiztél máshova is?

- Nem akartam én akkoriban még felvételizni sehova. Imádtam focizni, más nem is érdekelt, ahelyett hogy tanultam volna, állandóan rúgtam a labdát. Később persze benőtt a fejem lágya.

- A fociszenvedélyed megmaradt?

- Igen, most is játszom a színház csapatában, beneveztünk a szombathelyi kispályás harmadosztályba. Ez hobbi, de kell is, hogy néha kikapcsolódjunk. A pályán kidühönghetem magam, örülhetek, bosszankodhatok, rúghatom a labdát, és közben a mozgás is megvan. Mert, egy színésznek azért nem árt, ha karban tartja a fizikumát, és nem árt, ha nem fárad el, mondjuk amíg átmegy a színpadon.

- Gitározol, ezt láttuk a Cseresznyéskertben. Van egyéb hobbid is?

- Igen, gitározgatok, de van egy szenvedélyem, amit nem is neveznék hobbinak, inkább úgy mondom, van egy bogaram: térképmániás vagyok. Bújom, és adminisztrálom őket. Nem tudom honnan jött ez, miért van bennem, de gyerekkorom óta ez is a szenvedélyem.

- Mindenféle térképeket gyűjtesz?

- Nem. Leginkább a gazdasági és a geopolitikai térképek és statisztikák érdekelnek, és azok a folyamatok, amelyek az adatok mögött rejlenek. Szeretem tudni, hogy melyik országban hányan laknak, melyik településnek miként alakul a sorsa. Az egyik legizgalmasabb téma a magyarság számarány változása, az ebben rejlő öszefüggések itt a Kárpát medencében. Sok tanulmányt és statisztikát találni erről.

szerző: szilva