A mi Nagy Négyszerszázasunk

„Hilbert-Both-Takách-Medve. Ezt mindenki fújta. Így fejből” Ez a Budában Ottlik 4x100-asa. Ott voltam én is, vasárnap este. „Kussoltunk a sötétben, rémülten fogtuk egymás kezét, író és olvasó” – ahogyan az utolsó szöveg mondta.

Závada-Parti Nagy-Spiró-Esterházy. Mindig tudtam, hogy ez a mi Nagy Négyszerszázasunk. És: de igen, én ilyennek képzeltem ezt az estét. Pontosan ilyennek. Megtörtént szövegekkel, szavakkal, amelyeket ők teremtettek, és fénnyel, amelyet meg az Isten. A Szó és zene sorozat október 6-án érkezett a Weöres Sándor Színházba. A produkció arra vállalkozott, hogy olyan szövegekkel állítja színpadra a kortárs irodalom legjelentősebb íróit, amelyek rezonálnak napjaink érzékeny problémáira. És ott volt Dés László és Dés András, meg Barcza Horváth László, hogy a szóra zenével feleljen. Így fordulhatott elő, hogy Závada Pál Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta ismert dalnak kétnyelvű és rendkívül szuggesztív előadását a trió improvizatív muzsikálásával együtt hallhattuk. Hátborzongató volt az előadás, miután a szerző a Temészetes fény című készülő regényéből felolvasta Semetkáék történetét, akik a szlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény idején T. községben élnek. „A szlovák vér ne kerengjen, a szlovák szív ne dobogjon idegenben” - hangzott el a sötétben, és hogy a magyar nemzet meghamisított statisztika lenne? Nemzeti blaszfémia, felszisszenő, majd keserűen kuncogó közönséggel.

Parti Nagy Lajos a jól ismert és rendre aktualizált Hősöm terét hozta. Tubicáék a műfüvön, az ablaknyílásba ékelődve suhogós dzsogingban. A fajtársai előtt tollászkodó ijesztően vicces vezérmadár, aki lefőemlőskémezi az embert, és percek alatt olyan euro konform… másszóval báli köszöntőt rittyent, hogy csuda. A közönség felszabadultan nevet a nyelv játékos leleményein: „A téma az utcán haver”, „Az árja az úr” ésatöbbi.

Spiró György képviselői indítványt olvasott fel arról, hogyan kellene a nyugdíjasoknak egy mindent eldöntő vizsgára felkészülniük. Olyan tanegységeket hallgathatnának, mint a „tüntitan”, demonstrációk idején pragmatikus ismerethalmaz, vagy: Hogyan jöjjünk ki egy hónapban semmi pénzből?, esetleg: Hogyan melegítsük fel testünket gázdíj-áremelés után jógával, és miért szavazzunk kettesével választások idején, mert tudni véljük mennyi a kétharmad. A sötétben harsány nevetés, jóleső sóhajok, a szöveg vége felé egyre szomorúbb hümmögések, krákogások, költészet és valóság. A Szépkorúak Országos Prevenciós Nemzeti Intézete (ha jól jegyeztem le az utolsó sorban, a sötétben) mozaikszava minden kérdésre elegendő választ adott. Nyugdíjasnak lenni (akár) egyetlen magyar ikes igével leírható. Dés László meg belefújta fényes hangszerébe a Nemcsak a húszéveseké a világ ismert dallamait. Tapintható volt a feszültség a teremben, aztán hátradőltünk.

Voltak, akik a délutáni szemerkélő esőben az aradi vértanúkra emlékeztek, ezért várható volt a vastag kék könyv Esterházy kezében. Besétált nyugodtan a magyar irodalom egyik legnagyobb könyvével. Harmonia Caelestis. Találgattam, most mi jön. Néhány jól megválasztott passzus (ha elolvasnák újra): 68, 71, 72, 74. A Második könyvből. És jöttek a történetek az előrelátó (mert úgy volt beállva a szeme) nagymamával, aki „jó előmenetelt” kíván az országnak, vágyakozó unokával, aki titkon vadmagyarnak vágyott, a Mácsán fekvő sírkővel, Aradra emlékezve, és a Majkon kerítés fölött át…(most hogy írjam szebben) hajított macskával, aki nyekkenve ér földet, szegény Isten teremtménye. A zenészektől rájátszásként: a Kossuth-nóta, majd a Cirmos cica jaj hová lett a vaj dallamfoszlányai.

A finálé hívószava, közös motívuma az éhség, szellemi éhség, eszmény tematikáját idézhette. Závada a szellemi éhség csökkentéséről szóló szövegével a blablabla halandzsával töltött hiátust, mind tudtuk, mi állhat a szó helyén. Parti Nagy Éhe a szépnek szövege megénekelte a Gyulákat, a Juhászt, meg a szuicid szőkébe szerelmest. A pálinkával turmixolt rántottánál már senki nem bírta tovább röhögés nélkül. Az Én mindenkiben csalódtam tangó ritmusára, már a szerzők lába is járt, elégedetten fordultak hátra, gusztálva a muzsikusokat: mi jöhet még. Závada kezdésként fényt gyújtott a sötétben, de a végén is bekúszott egy pászma Esterházy A halacska csodálatos élete kötetének Fény, fény, fény című írásával. A fényről beszél, amely az olvasóé. Arra a kérdésre, hogy a fény hol születik, a Dések egyértelműen megadták a választ a csöndbe vesző imitált harangzúgással.

A folyosón dedikáció, várakozó topogás. Az előbb még írt ez a toll, hozok másikat – mondom szégyenkezve. Szeretek ilyenkor A varázshegyre gondolni, tudom, úgy kellene élni, ahogyan kismalacot rajzol az ember. Mondom is néha a lányomnak. Malacot én bénán rajzolok. Esterházy dagadt nyulat kerekített neki, szépet. Az oszteházés zöld példányba. Meg egy kis virágot. Élni talán ennyi: Fényt hagyni, mint a Messiás.

 

 

 

Vonatkozó cikk:

Szó és zene

 

Kovács Ágnes
2013. október 07.

Támogatók