A mi osztályunk Lukáts Andorral

Sikeres bemutatók, zsongó-bongó adventi délután, de a kerék egy percre nem állhat meg: december 16-án újabb olvasópróbára gyűlt össze tíz színész a WSSz Stúdióban.

A mi osztályunkat Lukáts Andor rendezésében a jövő év elején láthatja a közönség. A többi néma csend, tárgyilagos, letaglózó rettenet. Mikor ér véget a 20. század?

Teszt és nyugtató

Jordán Tamás szokás szerint viccel: a Stúdióban idegen testként ágaskodó posztamens mögé áll, úgy köszönti rendezőt – a többrendbéli régi kollégát –, Lukáts Andort és a színészeket. Lukáts Andor először dolgozik a szombathelyi színházban, de A mi osztályunk szereplői között akad, akit tanított is: Nagy Cili a Jordán­ Lukáts osztályban diplomázott a Színház­ és Filmművészeti Egyetemen. Jordán Tamás azt mondja, az izgatottsága és a kíváncsisága a tetőfokára hág, ha erre az előadásra gondol: „Teszteljük a közönséget és magunkat is.” A (csöndes, fekete) humorért Lukáts Andornak se kell a szomszédba mennie: „Hoztam egy csomó nyugtatót, ha valakinek kell, vegyen belőle.” (És tényleg kitesz az asztal közepére egy kis orvosságos dobozt.) „Nagyon jó, nagyon nehéz, nagyon kemény”, jellemzi a Slobodzianek­-darabot. A mi osztályunk szerzői műfaji meghatározása úgy szól, hogy „Történelem XIV órában”, a példányokon (mindet most Kapornaki Rita rendezőasszisztens osztja ki), a példányok címlapján vidám kisiskolások hátitáskával és egyensapkában, valamikor a múlt század elején, Lengyelországban. Az első világháború után, a második előtt. Valahol Európában. (Lehetnének akár a kőszegi katonai alreál kisdiákjai, köztük Ottlik Gézával.) A mi osztályunk bizonyos értelemben halott osztály, de a színház azért színház, hogy túllépjen a halálon. A színpadon mindig jelenné válik a múlt, és Slobodzianek egészen a közelmúltig elvezet. A szereplők neve mellett közli, hogy meddig éltek. A születési dátum 1919 vagy 1920, a halál éve: 1941, 1942, 1977, esetleg 2003. Furcsa osztálynévsor. Lukáts Andor úgy véli, hogy az előadás kulcsa a mesélés, az elbeszélés felidéző, megjelenítő erejében; a „belső mozgások dominanciájában” keresendő. Vagyis nem kell játékban, ­látványban megteremteni sem a kínzásokat, veréseket, sem például az égő pajtát, amelynek zárt ajtaja mögött lengyel zsidók égnek-­fulladnak meg egymáshoz szorulva. Úgy kell elmondani, hogy aki hallja, lássa is. Az idegrendszer dolgozzon meg a lélek. Ez az út vezethet el a megoldáshoz. Kicsit mindig hátborzongató egy iskolai osztály perspektívájába állítani a történelmet, az időt: Vajon kiből mi lett? Ki mit csinált? Kivel mi történt?

London, Varsó, Budapest, Szombathely

A mi osztályunk ősbemutatója Londonban volt, Magyarországon néhány év elteltével, 2011­-ben mutatta be a budapesti Katona József Színház; abban az évben jelent meg magyarul a szerző drámaválogatása, amelynek ez a címadó darabja; a fordító Pászt Patrícia. A szombathelyi olvasópróba előtt az ügyelő, Kovács Zsu (korábban a Mesebolt bábszínésze) említi meg, hogy A mi osztályunk varsói ősbemutatójának rendezője az az Ondrej Spisak, aki a Mesebolt csodálatos 2013­-as Borges­-passióját színre vitte. (Amelyet pedig a hétvégén újra láthattunk a születésnapi Mesebolt­-maratonon, és amelyből kiderül, hogy milyen félelmetes jószág az emberi szív. És ki tudja, hol az üdvözülés.) A mi osztályunk szerzője, Tadeusz Slobodzianek a 2011­-es budapesti könyv­ és színházi bemutató idején megfordult Budapesten, Nánay Fanni akkor készített interjút vele (Ellenfény, 2011/11.). Az interjúban arról is szó esik, hogy miközben A mi osztályunkat írta, Slobodzianek azonnal Ondrej Spisakot képzelte el hozzá rendezőnek. Korábban is dolgoztak már együtt, és a különleges gyerekelőadásokat jegyző Spisak végül A mi osztályunkhoz is „gyermeki érzékenységgel” nyúlt hozzá. Pedig először nem akarta vállalni, mondván, hogy „túl érzékeny és ellentmondásos a téma”. De aztán sikerült meggyőzni arról, hogy „ő a legmegfelelőbb személy a darab színrevitelére, szlovákként könnyebb lesz távolságot tartania a témával szemben. Hiszen a történelem emberekről, sőt gyerekekről, és nem ideológiákról szól”. Hát így működnek a titkos összefüggések a színházban: Slobodzianek – Spisak – Mesebolt – WSSz – Jordán Tamás ­ Lukáts Andor. Szombathely a világ szíve-­közepe.

Játék, erőszak, árulás

Słobodzianek tehát a színházi ajánló „egy iskolai osztály diákjainak sorsát követi: tíz lengyel és zsidó diák személyes elbeszélésének és megrendítő visszaemlékezésének tükrében mutatja be hazája részvételét a XX. század borzalmaiban, 1925­től napjainkig. A felhőtlen gyermekkor küszöbén kitör a világháború, az osztályt először a bolsevik diktatúra, később a fasiszta terror, majd ismét a kommunista önkény szakítja ketté. A megtörtént események részleteit, dokumentumait felhasználó darab nem csupán a XX. századi komplikált lengyel-zsidó­-német­-orosz kapcsolatok elé kíván tükröt állítani, hanem egyetemes üzenetet hordoz az emberek közötti megértés – és megértés szándékának – hiányáról, illetve arról a történelmi folyamatról, midőn az ártatlan tréfák, felelőtlen kijelentések és jelentéktelennek tűnő konfliktusok észrevétlenül egymás iránti nyílt színi gyűlöletté alakulnak át. A mi osztályunk megrázó elbeszélés az egyéni és közös bűnről, a felelősségről, igazságról, amelyre, úgy tűnik, senkinek nincs szüksége”. A szerző, Tadeusz Słobodzianek pedig napjaink egyik legjelentősebb lengyel drámaírója, rendező, dramaturg, színházkritikus, a varsói Dráma Laboratórium megalapítója. 1955­ben lengyel katolikus­-pravoszláv családban született Jenyiszejszkben, Szibériában, ahová szüleit az NKVD deportálta. Gyermekkorát a kelet­-lengyelországi Bialystokban töltötte, "Európa és Ázsia határán", ahol több vallás és kultúra létezett egymás mellett, s e kölcsönhatásból nemegyszer paradox helyzetek és groteszk történetek születtek. Słobodzianek nem csupán geográfiai értelemben a határvidék írója, hanem egy átmeneti időszak, a XX. század végének és ezredforduló korának krónikása.

„Szabad szappanozni”

Szerdán dél felé a WSSz­ Stúdióban körbeüli a hosszú asztalt az osztály, a mi osztályunk: Hartai Petra, Nagy Cili, Kiss Mari, Jámbor Nándor, Kálmánchelyi Zoltán, Bajomi Nagy György, Mertz Tibor, Orosz Róbert, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán. A jelmeztervező Dőry Virág. A díszlettervező Khell Csörsz, a posztamensre, amelyre az imént Jordán Tamás támaszkodott, fölkerül a díszlet puritán makettje is. Iskolai osztályterem, de mégsem. Pajta, de mégsem. Tárgyalóterem, de mégsem. „Hát akkor kezdjük el, hallani szeretném a hangotokat.” És kezdődik az olvasás. Az első órán bemutatkoznak. Zocha: „Zocha vagyok. / Anyám foglalkozása – cseléd. / Varrónő szeretnék lenni.” Dora: „Dora. / Apám foglalkozása – kereskedő. Én filmművésznő.” A második órán mindnyájan énekelnek és játszanak: „Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni, szabad az én galambomnak egypár csókot adni.”

Bemutató február 5-­én a Márkus Emília Teremben.

megosztás Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
2015. december 16.