ugrás a tartalomra

Beszélgetés Kiss Mari színésznővel

2009. január 14.
Kihalt a parkoló, az utca koromsötét, este kilenc elmúlt. Meglep, még nyitva találom a Helyőrségi klubot, a Weöres Sándor Színház ideiglenes játszó- és próbahelyét. A portás mosolyogva közli: Kiss Mari művésznő már vár, bátran lépjek csak be a próbára. Épp egy zenés-táncos betét közben zavarom meg. Mosolyog, sugárzik, belülről is. Öröm hallgatni. Először a próbáról faggatom, aztán belemelegszünk a beszélgetésbe, és a mindennapokba.

– A színházban most mindenki a pénteki, évadnyitó 9700 premierjére készül. Meséljen, milyen szerepben láthatjuk? Hogyan érzi magát a társulatban, és a próbafolyamatban?

– A darabot Egressy Zoltán és a társulat írta, sok rögtönzéssel és humorral. Olyan előadás készül, amelyben minden színész szerepet kap, és amely Szombathelyről a szombathelyieknek szól. Nem egy előre megírt történetet kellett színpadra állítanunk, nekünk kellett kitalálni és összecsiszolni. Egyébként mindenki énekel, táncol, rettentő jól érezzük magunkat.

– Februárban újabb premier: a Szerelmes Balázs. A főhős édesanyját alakítja. Mesélne erről a darabról?

– A címszereplő édesanyját játszom, de fizikailag nem a kamarateremben, hanem a színház épületében leszek, és a mai fantasztikus technikai lehetőségnek köszönhetően, virtuálisan, egy kamera segítségével a vetítővásznon jelenek meg Balázs és a nézők előtt. Ma Magyarországon egyedülálló ez a fajta megjelenés a színpadon.

– Mennyire sikerült ez alatt a pár hónap alatt feltérképeznie a várost?! Egy ismerősöm mesélte, hogy könyvekkel a kezében látta a könyvtárban.

– A premierdarab 9700 címmel íródott, nem véletlenül, ugyanis a város történelme is benne van. Ezért is akartam ismereteket szerezni Szombathelyről, és ezért is kölcsönöztem ki ilyen témájú könyveket. Szívesen lapozgatom őket a vonaton, Szombathely-Budapest között.

– Vonattal jár?

– Igen, nagyon szeretek vonatozni. Kényelmesebb és gyorsabb, mint autóval, és olvashatok, szunyókálhatok is. IC-vel háromórás út, ennyi időm egyébként nem is lenne magamra. Ráadásul mindig akad valaki, akivel beszélgethetek.

– Mennyit ingázik hetente?!

– Most csak hetente kétszer megyek fel Pestre, de majd lesz, hogy háromszor is.


Kiss Mari (fotó: ELLE) / ELLE

„Rengeteg szeretetet és kedvességet kapok itt Szombathelyen”

– Ezek szerint már Szombathelyre költözött?

– Hogyne! Itt is lakom és Budapesten is. Szombathelyen a Király utcában bérelek lakást. Önkormányzatit, bérleti díjat fizetek, ugyanúgy, mint bárki más.

– Nem a legcsendesebb helyen, a belváros egyik legforgalmasabb pontján.

– Az első napokban szokatlan volt a zaj, de most már kifejezetten élvezem, hogy a belvárosban élek.. Budapesten a Hűvösvölgyben lakom, családi házban, ahol madárcsicsergésre ébredek. A lányom azt mondta, majd megszokod mama, mégsem egy hatsávos autópálya… Nagyon helyes lakásom van, kedvesek a szomszédok, mindenki segít.

– Felismerik az utcán?

– Igen, köszönnek. Rengeteg szeretetet és kedvességet kapok itt Szombathelyen. Ahogy jövünk például a Hemo-ba, van egy órajavító mester. Ő olyan órámat is megjavított már, amit Pesten nem tudtak. Művész, az órák művésze. Őhozzá gyakran beköszönök. A pályaudvaron bejárok az újságárus hölgyekhez, vagy az autóparkolós urakkal beszélgetek, az utcában, a boltban stb. Úgy érzem itt magam, mintha egy jó filmben lennék. Budapesten sok a stressz, a rohanás, az agresszivitás. Mindezektől eltekintve persze gyönyörű város – de mégis úgy érzem, hogy ez itt, ez a „normális” élet. Itt vidékre is kijárok. Lehoztuk a sorkifaludi lovardába a lovainkat. A környéken csodálatos legelőket találni. Szóval én nagyon szeretem ezt a várost. Bűbájos és nyugalmas. Művészet pedig bárhol teremhet.

„Meg kell tanulnunk szelektálni, kérdéseket feltenni, és kikapcsolni a televíziót…”

– Ön több mint harminc évig az ország egyik legnevesebb színházának, a Madáchnak volt tagja. Egy színész nem inkább erről álmodik, mint egy vidéki társulatról?

–Egy kisebb városban más a társulati létezés. Együtt indulni valakikkel, elsők között lenni, alapítani valamit, az más helyzet, mint amikor már évtizedek óta működik valami, és ahhoz csatlakozunk. Ráadásul mindenütt úgy van, hogy ha egy működő társulatba jön egy idegen, bármekkora színész is, és bármilyen ember, mint a lovaknál, idő kell ahhoz, hogy befogadják…
Szóval úgy gondoltam, ilyen lehetőséget nem szabad kihagyni. Én nagyon bízom Jordán Tamásban.

– Dolgoztak már együtt?

– Nem, de ismerjük egymást, forgattunk együtt. Tudom, milyen elképesztő ereje van ahhoz, hogy létrehozzon valamit, hogy összefogjon embereket, és összekovácsoljon egy társaságot. Mind a mai napig nagyon sok emberszeretet van benne. Hiszem, hogy lehet egy városban úgy létezni, hogy nem a politikáról szól minden. Mostanában egyre inkább úgy látom, nagyon nagy szükség lenne erre, mert rossz az irány, ami felé haladunk

– Annak ellenére, hogy számtalan filmet forgatott, közismert színésznő (például játszott olyan közönségfilmben is, mint az Apám beájulna), nem lett Önből „celeb”. Sem a bulvársajtó, sem a kereskedelmi televízió nem „kapta fel”.

– Szerencsére, számomra nem vonzó az a világ. Borzalmas lenne, ha a családom, az életem téma lenne a bulvársajtóban. Tudni kell, hogy ezeknél az ember csak árucikk. Igyekszem elkerülni, hogy a látószögükbe kerüljek.


Kiss Mari

Színházról, lovakról, családról…

– Pár évvel ezelőtt Zalaegerszeg beszélgettem színházi emberekkel, akik azt mondták, azért nehéz a fővárostól ennyire messze neves színészeket szerződtetni, mert Pesttől ilyen távolágból már nem lehet filmszerepeket elvállalni, szinkronizálni. Ami egy színész megélhetése szempontjából korántsem mindegy…

– Lehet, de én már nagyon sokat forgattam, sokat tévéztem is, ez a hiányérzetem nem lesz meg. Minden megvolt, csak ez nem volt meg, a közösség. Csapatra vágytam, és nagyon helyesek a kollégáim. A társulat nem csupán emberileg, de szakmai szemmel nézve is nagyon ügyesen lett összeválogatva. Ráadásul itt vannak a tanodás diákok, akik rendkívül tehetségesek, és nagyon komoly művészeti nevelést is kapnak Jeles Andrástól, Jordán Tamástól, Gyöngyössy Tamástól és Duró Győzőtől.

– Nem gondolt rá, hogy csatlakozik a nevelőgárdához?

- Fél évig tanítottam nagy energia kellett hozzá, felelősségteljes munka. Tudni azt, hol az ő művészi szabadságuk határa, mi az az út, amit mutatnom kell nekik.

– Köztudott, hogy Ön lelkes lovas.

– Az a csodálatos, hogy ebben a sportban a sporttársam egy élőlény, akinek van saját akarata. Fantasztikus élőlények a lovak.

– Mióta rajong értük?

– A férjem military és díjugrató országos bajnok volt, miatta tudom ezt a sportot ilyen színvonalon művelni, mert igazán megtanított lovagolni. A párommal 1978-ban találkoztunk, volt, hogy hosszú éveken át nem lovagoltam, például amikor a kislányom megszületett, aztán miatta is féltettem magam, nehogy az anyukájának baja essen. Most, hogy már felnőtt, szabadabban lovagolhatok.

– A lánya milyen pályát választott?

– Közgazdász lett.

– Titkon nem szerette volna, hogy ő is színésznő legyen?

– Mindig is úgy gondoltam, ha erős indíttatás van benne, úgyis színész lesz, ha nem, akkor nem. Ez egy fájdalmas pálya, annak ellenére mondom ezt, hogy én boldog, kiegyensúlyozott embernek tartom magam. De tudom, milyen hullámvölgyeim voltak, hányszor voltam lent, sokszor éppen akkor, amikor mindenki azt hitte, életem legboldogabb pillanatait élem meg. Álmatlan éjszakák tömege, amikor az ember úgy érzi egy próbafolyamatban, hogy tévúton van, beköltözik a torkába és a szívébe egy kis lakat, és nem nyílik meg, akkor nincs segítség. Ez borzasztó, és ez nem csak velem van így, mindenki mással is. Miután lemegy a függöny, néha olyan az ember lelke és a teste, mint egy üres henger, a miből elszállt minden. Egy szerep igazságát megtalálni, úgy, hogy csak ott, akkor és csak úgy hangozhasson el, az olykor nagyon fájdalmas tud lenni, mint egy szülés, egyszerre csodálatos és kínszenvedés.
Sok kollégám rendkívül tehetséges, de valami miatt mégsem sikerült nekik, küzdenek a létezésért, az életben maradásért, nehéz sorost élnek meg.

– Ami gondolom ugyancsak nehéz, a színpadi karrieren túl a magánéletet is teljesként megélni.

– Igen, ezért is nagyon hálás vagyok a lovaknak Sportszerető ember vagyok. Ötven fölött lefutottam a félmaratont Örülök annak, hogy megtaláltam azokat a csapokat, amiken keresztül nap mint nap levezethetem a bennem termelődő feszültséget. Mikor megpucolom a lovaimat, mikor lovagolok, legyőzöm saját fáradtságomat és félelmeimet, akkor helyére kerülnek a dolgok. Ha felülök egy ló hátára mindjárt nem gondolok magamról túl sokat. Én egyébként nagyon szeretem a normális és egyszerű embereket, szeretem a természetes bölcsességüket. Másrészt azt hiszem, kicsit másként is éltem, mint a kollégáim többsége, mindig is fontos volt számomra az anyaság, a család és az élőlények, a sport.


Kiss Mari (fotó: ELLE) / ELLE

„Miről marad le az ember? A dugókról, ami Budapestet tönkreteszi…”

– Talán mindez onnan is jött, hogy Borsodban, egy kis faluban született…

– Igen, falusi lány vagyok, Bükkaranyoson születtem. Ötéves koromig laktunk ott, akkor nagy bánatomra átköltöztünk Nyékládházára, aztán Miskolcon jártam középiskolába. Nagyon boldog gyerekkorom volt, erős és jó családból származom. Szüleim nagyon nagy erőt fektettek abba, hogy tanuljunk, mindkét testvérem egyetemet végzett.

– Tényleg, nem hiányolja a család, míg Szombathelyen van?

– Jól elvannak nélkülem. A párom persze sokszor lejön, én is gyakran felmegyek, hiszen sok előadásom is van Budapesten, nem heteket, csak napokat vagyunk egymástól távol…

– A lánya is pártolta elhatározását?

– Persze, örült neki, ő egyébként nagyon jó fej. Ha szeretünk valakit, akkor örülünk az ő boldogságának.

– És mit szóltak a kollégák az elhatározásához, hogy leszerződött Szombathelyre?

– Azokkal beszélgettem erről, akik szeretnek. Ők is tudják, ma már nincsenek távolságok. Miről is maradhat le az ember? A dugókról, ami Budapestet tönkreteszi. Borzasztóan élvezem, hogy az életem délelőttönként nem arról szól, hogy parkolóhelyet keressek valamelyik színház körül, mert az őrjítő. Pest gyönyörű, de nem működik. Szombathely hangulatos és kedves város, ráadásul jó ízű a vize.

– Egy ismerősöm a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül tudakoljam meg Öntől: mi a titka, hogy ennyire fiatalos maradt?

– A mozgás, az biztos. Mindig is futottam, olykor tíz-tizenkét kilométert. Közben van időm gondolkodni, sőt olykor van időm közben szöveget tanulni is, és önmagamat legyőzni. Hiszek abban, hogy az erdőben való futás vagy gyaloglás kiviszi az emberből a rosszat. Ha magunkba roskadunk, akkor jönnek a negatív gondolatok, a pesszimizmus és a depresszió.
Én még mindig bízom az emberekben. Mindannyiunknak vannak rossz napjai, amikor kicsit megbántjuk egymást, de hiszek abban, hogy élni jó.
A boldogság másik nagy titka szerintem, ha az ember elfogadja, hogy a földön ő sem több mint bárki más. És megtalálja a harmóniát, kívül-belül egyaránt.

– Most már bevallhatom, meglepett, hogy ilyen lezseren fogadott.

– Annyira rohanok, délután edzésen voltam, és utána próbáltam, ezért van ez a sportos viselet… Imádom a nőies ruhadarabokat is, és a sportosat egyaránt. Igyekszem úgy megjelenni, ahogy az az alkalomhoz illő, ha szükség van rá.

– A lovakon kívül miket hozott még magával, amit fontosnak érzett?

– Állólámpát, párnákat és perzsaszőnyegeteket, amiket nagyon szeretek, régiek és nagyon szépek életük van. Függönyöket, amik az enyémek. Egy vázát is. Nagyon helyes lett a szobám, tágas, nem is szeretném túlontúl berendezni. Élvezem, hogy nincs teletömve, levegős a tér. Az ember az élete során annyi felesleges dolgot felhalmoz. Bőven elég az, ami van, nagyon jó, hogy annyi van, ami épp elég. Könyveket sem hoztam magammal, mert ez a könyvtár gyönyörű, itt minden megvan, egyszerűen csak átmegyek értük. Azt is terveztem, hogy reggel próba előtt újságolvasás közben ott kávézgatok, és úgy megyek tízre próbálni, de ez még egyszer sem sikerült.

– Szombathelyre bírálói gyakorta azt mondják, túlontúl is polgári, nagyon zárt, hűvös és unalmas város.

– Értelmezhetjük ezt pozitívan is: egy hely, ahol a többség tisztességesen és becsületes éli az életét. Hátha mi találjuk meg a kapukulcsot, amire nyitni fognak, amire eljönnek… Olyan színházat szeretnénk, ahová bármikor be lehet jönni, kávézni, ebédelni vagy beszélgetni, egy nyitott helyet, ahol bárki egy jó közösségre találhat. Engem is érdekel, én is kíváncsi vagyok rá, hogy bejönnek-e majd. Milyenné válik, hogyan alakul a város élete, ha lesz színháza. Viszont úgy gondolom, egy városnak akkor lesz igazán saját színháza, ha felépíti azt, addig bármikor megszüntetheti.

A színház hatalmas közösségi varázslás. Nagyon nagy élmény a közös taps, aki kapja annak is, és aki adja annak is. Én is szeretek tapsolni, tudok rajongani azért, ha olyan alakítást látok. Soha sem felejtem el Tordy Gézát az Ügynök halálában. Háromszor sírtam el magam: egyszer a bemutatón, aztán amikor gratuláltam neki az öltözőben, majd másnap, amikor főztem a húslevest. Amikor eszembe jutott, ahogy előrement a színpadon, az a megtört ember, még küzdött a családjáért és az életéért, miközben már nem volt semmije, az az őrületes csalódás, és ahogy azt átadta nekem…. De jó volt, mert a sírás is gyógyít és a nevetés is felszakít valamit.

„Most hazamegyek és megiszom egy üveg sört, attól jobban alszom. Nem mint alkoholt iszom, inkább mint altatót, ez nálam egy rítus. Tudja, napközben sokat kávézom…” – meséli még mosolyogva, búcsúzóul.

szerző: szilva