Amíg meg nem áll az idő
Régen minden más volt. Lemezek jelentek meg, először bakelitkorongok, később CD-k. Konceptalbumok. Tíz, tizenkét számmal minimum, egyik lemezről a másikra, zeneileg és tartalmilag is építkezve. Éveken, évtizedeken át. Fontos volt rajongók, zeneszeretők és zenészek számára is, hogy kimutatható legyen a fejlődés, legyen mindig valami újdonság, meglepetés. Szólisták és zenekarok, igényes, de még a kevésbé igényes zeneszerzők, szövegírók is akkor tartották magukat, és számaikat valamire, ha a közönségük visszaigazolta a törekvéseiket. Ha jól emlékszem, talán még zenekritika is létezett, annak ellenére, hogy ezek az albumok elvileg a könnyűzene világába soroltattak be. Népszerűek voltak, ha úgy tetszik populárisak, de azzal az igénnyel léptek fel többnyire, hogy fogadják el igazi zenének, amit művelnek, majdnem hogy komolyzenének. Úgy gondolták, hogy az akkori világban, az ő művészetük túllép, és túl is lépett véglegesen az egykori tánczenén, szórakoztató zenén, több annál, igényesebb zeneileg és gondolatilag is. Egy LGT, Omega, Illés, aztán a Fonográf, s ők csak a legismertebbek, több volt, máig több egyszerű rockzenekarnál, egy Presser egyszerű zeneszerzőnél és előadónál, egy Dusán egyszerű dal, -ne adj isten-, slágerszövegírónál.
Aztán jöttek a színészlemezek. Más világból érkeztek, más igénnyel, más koncepciókkal. És elképesztő sikert arattak. A recept látszólag egyszerű, egy kitűnő, vagy több kitűnő színész, aki persze tud énekelni, de az énektudása nem Pavarotti, vagy Maria Callas szintjén mozog. De nem is ez volt a lényeg. Megszólalt egy jellegzetes, kicsit rekedt, füstös hang, valami kellemes, melankolikus, többnyire szomorú Dés-zenére, az ember beleborzongott, megpróbálta értelmezni, átértelmezni, hozzáigazítani a saját életéhez, a történésekhez. Azt akarta, hogy segítsen, vagy inkább adjon választ olyasmire, amire nincs is válasz igazán. Talán nem is a zene, nem is az ének a fontos. Az a fontos, amit a színész-énekes elmond egy dalban. Az életet magát. Nem elénekli valójában, eljátssza inkább. És aki meghallgatja, ezt is várja inkább. Nem kitartott hangokra vágyik, nem vibrátóra, rezegtetésre, bravúr szopránokra, hanem mondatokra, érzésekre, megjelenített hangulatokra. Egy színészlemez valami egészen más. Egy színészlemezt csak egy másik tud felülmúlni, mert semmi nem hasonlatos hozzá. Egy időben nagy divat volt, lehet túl nagy divat is. Kern, Kulka, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Hernádi, Xantus Barabara. És énekeltek Gálvölgyi, Kaszás, Für Anikó, Andorai, Koltai Róbert, Gesztesi. Nem hagyományos színházi dalok voltak ezek, musical és operett slágerek, kuplék, sanzonok. Színészeknek írt dalok voltak ezek, nem egy-egy darab, előadás részei, egészen mások. Aztán elfogyott a lendület? Az igény? Belefáradt a műfajba előadó, zeneszerző, közönség egyaránt? Nem tudom, de nagy kár.
És persze megváltozott minden, jött a youtube, az online streaming csatornák, nincsenek lemezek, konceptalbumok, vannak alkalmi sztárocskák egy-egy dallal fenn az interneten, és egészen jól megélnek belőle. Viszonylag jó hangú, jó énekesek, előadóművészek is. Megírnak, megíratnak egy dalt, és évekig elvannak vele, belőle. Egy színész, főleg ha még tud is énekelni, és dalokat előadni, több ennél. Azt hiszem, azt remélem, hogy több. Aki pedig nem elégszik meg a percemeberek, percdalaival, az sóhajtozik nagyokat, ha néha van egy „régi” típusú zenés, színész-est, akkor rohan és elkapkodja a jegyeket, letölt régi számokat a netről, vagy megkeresi a régi CD-ket, berakja az autó lejátszójában, és hallgatja rogyásig. Kopásig. Mit tehet mást?
Dalokat szeretne, de dalok nincsenek. Színészeket szeretne, de színészek nem nagyon vannak, mármint, akik dalokat akarnának előadni. Elénekelni. Eljátszani. Beleszomorodni. Belevidámodni. Csak úgy. (Szerémi Zoli? Nagyon várom!) Kulka most állítólag befejezi egy korábban elkezdett albumát. Adja isten, hogy így legyen! S Ti többiek? Nem kellene belevágni, megpróbálni? Újra? Elindulni egy nagy utazásra? Amíg meg nem áll az idő.