Ilyen egy üvegpörgetés nélküli vetkőzős parti
Amennyire kiéhezetten ültem be az első lockdown utáni színházra, mostanra annyira természetes lett, hogyha péntek este van, akkor előkotrom a táskából a fekete maszkot (plusz védettségi igazolvány, személyi), aztán irány a szombathelyi színház! Rázódom visszafelé az életbe, nem is panaszkodom!
Bár az elmúlt hetek nagy tanulsága pont az, hogy tényleg nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Nem lehet ugyanonnan folytatni, ahol korábban abbahagytuk. A Mohácsi-testvérek Farsangja volt a covid utáni első színházi beavatásom. Ezen a bemutatón még pont ezt éreztem végig, hogy nem csak nekem, de a színészeknek is szokni kell a helyzetet. Újra kell tanulni a szerepeinket, a nézőét is, a színészét is. Múlt héten Zsótér Sándor rendezése, A játszma vége aztán a néző-pontomat tette próbára. Ehhez képest Czukor Balázs mostani premierje, az Abigail bulija egy otthonos, komfortos színházi élmény.
Mintha beültem volna kedvenc online csatornám, a Cinego elé egy angol filmre: mindvégig otthonos érzés. Bár a darab – Abigail bulija – voltaképpen semmi egyébről nem szól, mint arról, hogy a megszokott hétköznapi helyzetekben a megszokott hétköznapi szerepeink mennyire közhelyesek. És mennyire közhelyesek, tapintatlanok és üresek tudunk lenni ezekben mi magunk.
Helyszínünk London kertvárosa (bár valamiért, talán a merész tapéta miatt, folyton New York jut eszembe). Pár szomszéd összejön egy könnyed esti italozásra. Nem, ez nem egy farmeres joggingos kertipartis buli, ez még a hetvenes évek. Megvan ez gyerekkoromból, akkoriban még tényleg csiniszoknyában és öltönyben jártak egymáshoz az emberek. Mi meg, korán ágyba zavart kölykök, pizsiben leskelődtünk, hogy buliznak a felnőttek. A vasfüggönyön innen is, a fusiban készíttetett, műbőrrel kárpitozott bárpulton is folyt a Napoleon konyak, még táncoltak is, csak nem Elvisre hanem Kovács Katira.
Nagyon megvan ez a világ – ami most Mike Leigh színdarabjából is visszaköszön. A kertvárosi középosztály – ezt szedi most cafatokra Czukor Balázs rendezése is.
Semmi extrát nem csinál az író, és ezúttal a rendező sem. Nem nyúl bele sem a történetbe sem a szövegbe, nem aktualizál, nem is csinál a kertvárosból sorompós lakóparkot. Csak finomra hangszerel. Viszont jó látni, hogy ez a színdarab mondatról mondatra él, valódi párbeszédeket hallunk, hús-vér karaktereket.
Pedig a felszínes csevegésen, iszogatáson és némi táncoláson kívül elsőre nem is sok minden történik. Az egyetlen helyszínen az alaphelyzet és a karakterek lényege nem sokkal színre lépésük után azonnal feltérképezhető. Semmi szokatlan, egymást tapogató, kicsit feszengő csevej; idegesítő fecsegés a semmiről. Ismerős, unalmas emberek mennek az agyunkra lassan, de határozottan – aztán kiderül, hogy épp ez a cél.
Mint egy finomra hangszerelt kamarazenekarban, úgy dolgoznak össze a szombathelyi színészek.
Gyakran nem az a lényeg, ki beszél, ki játssza a vezérmotívumot, hanem közben a többiek mit csinálnak, hova néznek, kire figyelnek, hova ülnek. Sokszor nem is a verbalitás fontos, hanem a metakommunikációból vesszük le a lényeget. Ahogy Antal D Csaba stíröli Nagy Cilit hátulról, vagy Kelemen Zoli eszi a szendvicsét; ahogy Bálint Éva izzadt tenyérrel szorítja a poharat, vagy nézzük Herman Flóra setesuta sminkjét és testtartását, abban egy naivan elrontott élet minden pillanata benne van.
Ez egy olyan előadás, amiben mindenkire hálás feladat vár: nincs mellékszereplő. Feszültséggel teli, finom összmunka, amiben nem csak azt érdemes figyelni, ki mit mond, a lényeg közben folyamatosan zajlik.
Czukor Balázsnak és csapatának igazi érdeme, hogy remekül működnek ezek a karakterek, élvezetes ez az összejátszás.
Nem tudom Antal D Csabát, Kelemen Zolit vagy Bálint Évát láttam-e már valaha ennyire jónak, ennyire remek csapatjátékosnak. Nagy Cilit biztosan, de neki volt már rá lehetősége, hogy eljátssza az érzéki, vibráló idegekkel szikrázó-sziporkázó szépasszonyt. Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre idegesítőbb primadonna, a végén már a fejére húznánk azt a cuki-giccses mázolmányt, hogy legalább egy percre legyen csend.
Hogy mit kapunk közben?
Igazából semmi jót, és mégis, meghitt otthonosságot. Ismerős közhelyeket, ismerős feszültséget. Sivár tükörképet a mindennap játszott szerepeinkről. Széteső kapcsolatokat látunk, kertvárosi magányt, páros unalmat. Ahogy fogy az alkohol, vérmérséklettől függően úgy vetkőznek le a szereplőink, hullanak le az álarcok, egyik hagymahéj a másik után. Mi marad?