Itt a fehér, hol a vörös

Alberti Zsófi volt a színész, a médium – a játékmester, mi meg a kísérleti nyulak a WS Színház Krúdy Klubjának teraszán, tisztes távolságban egymástól. Nem bántuk. Bár tulajdonképpen kísérleti nyúl most a színész is.

A fehér nyuszi, vörös nyuszi című „kísérletnél” jobbat nem találhatott volna a Weöres Sándor Színház az újranyitásra: az iráni kortárs szerző úgy kérdez rá a színházi alapvetésekre, hogy lehetetlen kicselezni és kitérni előle. Belehúz a játékba – ami (mondjuk ki óvatosan): az élet.

„Nassim Soleimanpour nemzetközi sikert aratott különleges darabjának nincs próbája, nincs díszlete, nincs jelmeze, nincs rendezője. Egy színész életében csak egyetlen egyszer adhatja elő a darabot. A tétet emeli, hogy a színész a darab szövegét ott, helyben, a színpadon kapja meg, tehát ő sem tudja, mi fog történni.” Ez eddig az előadás ajánlója, és pontosan úgy zajlik minden ezen a szép nyári estén a Krúdy Klub teraszán, ahogyan az ajánló mondja. Eleve kicsit más fénytörésbe állítja az estét, hogy a járványhelyzet oldódni látszik, újra kinyitnak a színházak, legalábbis a szabad ég alatt. Szabad a tér. A kérdés pont az, hogy szabad-e. Ma Alberti Zsófi bont borítékot, de a WSSz sorozata folytatódik: más színészek (mind csak egyszer), más esték.

 

Aki színházba megy, szerződést köt, ahogyan mondani szokás, ez a „hitetlenség fölfüggesztésének” terepe. A bizalomra apellál a szerző, Nassim Soleimanpour is, amikor megköti szerződését a színésszel: bármely színésszel a világon, aki úgy dönt, hogy „eljátssza” a Fehér nyuszit, vörös nyuszit. Bíznia kell abban, hogy a színész tényleg nem látja a szöveget, mielőtt színre lép; bíznia kell abban, hogy az előadás előtt 48 órával kézhez kapott instrukciók szerint cselekszik. A szövegben pedig – mint kiderül – sokszor ott van ő maga is: elhisszük, hogy ő. (Megadja az e-mail-címét is.)

Színház vagy cirkusz? Kérdezi szintén a szerző. A színház a „mintha”, a cirkusz a „hátha” világa (MGP fogalmazta meg így). A színház ebből a szempontból a kényelem, a cirkusz a lélegzetelállító borzongás. Itt mindkét érzet megvan. (Hogy melyik lesz az erősebb, rajtunk is múlik.) A színész a bevett szokás szerint mindig „valaki mást” játszik a színpadon. Itt lecsupaszodik – vagy éppen bonyolódik – a helyzet. Mert mi van, ha mindenki másnak akar látszani, mint aki/ami? Se nem cirkusz, se nem színház, hanem az „élet”: cirkusz is, színház is. Nyaktörő mutatvány. Egyetlen egyszer, mégis régi sémák – megszokások, előítéletek, félelmek és hazugságok – szerint.

A pénteken színpadra szólított nézők olyan boldogan, evidensen és felszabadultan mennek bele a játékba, mint a gyerekek. Gyermekké tesz a színház, és ez jó. De a szerző ezt sem hagyja ennyiben: meddig engedelmeskedünk? Meddig függesztjük föl a hitetlenséget? Aki jegyzetel, kinek jegyzetel? Meddig pörgetjük a sémát, hogy a fehér nyúl egy bizonyos ponton – mindig ugyanazon a ponton – úgyis nekiugrik a vörös nyuszinak.

Alberti Zsófi jó tónusban viszi végig az estét (megint föltűnik karcosan simogató orgánuma). Ő van ott, de úgy, hogy teret enged a történetnek. A finálé Agatha Christie-nek is tetszene: a „mintha” és a „hátha” még egyszer összecsap.

Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia, fotó: Mészáros Zsolt)
2020. június 14.