Játszani is enged az 5 fiú

Tényleg olyan a Weöres Sándor Színház évadkezdése, mint amikor egy hosszan bezárva tartott épületben kitárják az ablakokat, és mindent átjár a friss levegő.

Az 5 fiú kortárs szlovén szerzőtől való, szlovén a rendező is. Nagyon más, mint amit Szombathelyen megszoktunk – és nagyon, nagyon, húsbavágóan ismerős. Jaša Koceli, a rendező nemzetközi együttműködés révén került Szombathelyre. Értelemszerűen kortárs szlovén darabot hozott: Simona Semenič játékát, öt színésznőre, prológussal és epilógussal, egy részben. Már pusztán azért is jó, hogy létrejött ez az együttműködés, mert megismerkedhetünk a szlovén színház egy – jelentős – villanásával. Miközben átfuthat rajtunk az a röpke gondolat, hogy lám, itt vagyunk karnyújtásnyira, de – ebben a tekintetben legalábbis – nem ismerjük egymást.

Bár Simona Semenič, a szerző járt már Magyarországon, például a 2008-as budapesti Kortárs Drámafesztiválon (ahol Szlovéniára esett a legnagyobb figyelem a nemzetközi mezőnyben). Már akkor úgy mutatták be itt, mint a legrégebbi szlovén alternatív színház vezetőjét. Nemcsak színpadi szerző, hanem rendez ő és koreográfus is, vagyis mindenestül színházi ember. Hogy nem kizárólag a szöveget, a szöveg működését tartja szem előtt, amikor drámát ír, az a szombathelyi 5 fiú-előadásból is kitalálható.

És ha már az alternatív (kísérleti) színház szóba került: az a szemléletmód, amely az 5 fiút jellemzi, mifelénk is létezik; azt a színházi nyelvet (vagy ahhoz hasonlót), amelyen az előadás megszólal, mifelénk is több helyen nagyon magas szinten beszélik; például a Mesebolt Bábszínházban (és elsősorban nem azért, mert gyerekek vannak a középpontban) vagy a Soltis Lajos Színházban. Simona Semenič szövege-drámája egyfelől arra a „módszerre” épít, ahogyan a gyerekek a maguk természetes módján játszanak: kilépnek szerepekből, belépnek szerepekbe, ismerkednek a világgal, alakítják ki önmagukat. És észre se veszik, de felnőtt mintákat követnek, ez a legdermesztőbb. A játék működtetője – a játék.

A szöveg terápiás-asszociációs működésén túl fontos különbség a „hagyományos”, szószínházhoz képest (ahol A játssza B-t és C nézi őket, miközben konfliktus keletkezik, amely a végére így vagy úgy, nyugvópontra jut), hogy itt a mozgás, a fizikai akció egyenrangú alkotóelem az előadásban a beszéddel. (A fizikai színháznak – mint önálló műfajnak – ma már rendezőket is képeznek a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Jó látni, ahogy fiatal rendezők beépítik előadásaikba ezt a tudást. Nem is kell fizikai színháznak nevezni, hiszen mindig arányok vannak, rétegek és finom árnyalatok.)

Az 5 fiú a Márkus Emília Terem mobil színpadán játszódik, szó szerint. A játszótér elhagyatott ház, közel az iskolához – a szöveg szerint – konkrét és elemelt („stilizált”) egyszerre. Mozgatható fémszerkezetek, alkalomadtán bábos paravánnak-játéktérnek használható elemek (mint valami nagy építőjáték tartozékai), óriási, vaskos tűzpiros tornaszőnyeg – mind-mind a játékot szolgálja. Voltaképpen „üres tér” ez (Brook nyomán), ahol színházi értelemben minden megtörténhet. Vagy Shakespeare színpada, ahol eszköz, kellék szinte nincs, viszont végtelen tere van a képzeletnek. (Díszlet: Darjan Mihajlović Cerar.) Ez is eredendően „gyermeki”. Ha egy gyerek egy asztalról azt állítja, hogy kastély, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az. Aztán a másik pillanatban az asztal mondjuk autóvá változik. Ez maga a színház, csak a résztvevőknek – jelen esetben ide tartozik a néző is – a szabályokban kell megállapodniuk.

Az 5 fiú-előadás ebben is következetes, a gesztus nyilvánvaló: az öt színésznő – még nézőtéri fényben – a közönség felé fordul, és sorban elmondja, hogy kit-mit játszik. Tíz-tizenegy éves fiúkat, különböző családi háttérrel. Az iskolán kívül az köti össze őket, hogy szombaton délután erre a mágikus helyre járnak játszani (föltéve, hogy van idejük). Balázs: Gonda Kata, Gyuri: Herman Flóra e.h., Dénes: Nagy-Bakonyi Boglárka, Vid: Alberti Zsófi, Kristóf: Dunai Júlia. A kezdőpercek vehemens, dinamikus, már-már kaotikus – világteremtő – szuperhősös játéka után egyrészt nyugszik a tempó, másrészt észrevétlenül komorul a kép, nehezebbé válik a lélegzet. (16 éven felülieknek szól az előadás.)

A bábos játék nemcsak a családon belüli erőszak koreográfiáját mutatja be nagy ártatlansággal, hanem a nemi szerepek és identitások társadalmi leosztottságáról is szomorú tükröt tart. „Játsszuk azt, hogy…” – hangzik el többször az előadásban. Ez a (megint csak gyerekjátékos) dramaturgiai fogás is messzebbre vezet: az ismétlődés kilátástalanságához. Az meg tulajdonképpen a mesedramaturgia része (lásd! szuperhősök), hogy vannak „jók” és „rosszak”, valakit mindig le kell győzni, valakik mindig szembenállnak. És hogy a kortárs „szlovén valóság” milyen légmentesen összepasszintható a magyarral, jelzi: talán csak egy páros van, amelynek résztvevőit nem tudjuk „belülről” elhelyezni: a partizánok kontra németek (nálunk nem működtek partizánok, talán a hegyek hiánya miatt).

Szép, ahogyan az öt színésznő fejest ugrik a játékba: másfél órán át meg sem állnak (a lázgörbéjét talán meg lehetne rajzolni az előadásnak). Mindegyikükre emlékezni fogunk sokáig, de Nagy-Bakonyi Boglárkára (Dénes) meg mondjuk Dunai Júliára (Kristóf) biztosan. És a képre, amikor a tízkarú tűzpiros pulóvert magukra öltve egyetlen élőlényként hullámoznak: a kiskamaszkor – születés. (Jelmez: Branka Pavlič, koreográfus: Tajda Podobnik, zene: Miha Petric.)

Végül kilépve szerepükből (mintegy képkeretbe záródva)sorban megmondják a jövőt is: hogy kivel mi lesz. „Requiem az emberiségért”, mert ideje volna mintázatokat váltani. A végén a térbe belökött, hintázó, óriási, pőre villanyégő pedig váratlanul előhív egy régi-régi beregszászi bemutatót: Az ember tragédiáját. Az a régi előadás így kezdődött: belöktek a játéktérbe egy himbálózó lámpát: aztán kísérhettük végig az emberiség történetét, ahogyan a két gyerek, Ádám és Éva eljátszotta nekünk. (És megint elölről: küzdj és bízva bízz.)

Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
2019. szeptember 16.

Támogatók