Jégkrémbalett a Nagyszínpadon

A Hétköznapi őrületek körülbelül olyan, mint Csehov és Örkény találkozása; csak nem a boncasztalon, hanem a fehér kanapén. A Weöres Sándor Színház új nagyszínpadi bemutatója fölszabadít és elkeserít. Petr, megyünk! Csak előbb bekapunk egy villanykörtét.

Bár, ha meggondoljuk, a színpadot uraló fehér kanapé akár még a híres boncasztal reinkarnációjának is fölfogható.

Véletlen találkozás a boncasztalon

A közkeletű Lautréamont-meghatározás szerint a szürrealizmus nem más, mint az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon. Első pillantásra hasonló elven szerveződik a színészi játék mellett lélegzetelállító filmes, képzőművészeti, „áttűnéses” látványvilágot is produkáló Hétköznapi őrületek-előadás a WSSz nagyszínpadán Réthly Attila rendezésében (a tervező Takács Lilla). De csak első pillantásra, hiszen a negyvenes éveiben járó cseh szerző, Petr Zelenka őrületesen hétköznapi, tulajdonképpen bohózati rugóra járó világában nincs helye a véletlennek, itt minden olajozottan működik; ami a színdarab – és az előadás – szerkesztettségét, mozaikos fölépítését, szépen kirakott, a rendezés által zenékkel megerősített motívumrendjét illeti. És különben is: Jana – Gonda Kata – megmutatja, hogy a romantikus véletlen szépen megtervezhető. (A Hamvai Kornél-fordítás tele van szállóige-gyanús fordulatokkal.)

Katatónia: De hol rontottuk el?

Szükség is van legalább az óramű pontossággal ismétlődő, a hétköznapok idegenségét és beprogramozottságát modelláló motívumok, kommunikációs törmelékek kapaszkodójára – ez itt Katatónia –, hiszen a Hétköznapi őrületek szereplői nem nagyon értik azt a valóságot, amelyben élnek. És főleg nem értik önmagukat és egymást. Hiába bújnak a másik bőrébe: a másik ruhájába. (Mennyi, mennyi semmibe vetett telefon a színpad szélén.) „Hol rontottuk el?”, ismételgeti menetrendszerűen, tárgyilagos kétségbeeséssel Petr zseniális mamája – Németh Judit –; de válasz nincs. Illetve van: a bolondokháza. Ez itt Közép-Európa, a szovjet világ összedőlése után. Mi maradt? Mi következik? Éljen a hagyományos, masszív cseh (sörös)üveg. Mindez a „hol a színpad, kinn-e vagy benn, urak, asszonyságok” hintájába ültetve, finoman meglendítve.

Ami elöl van, az a magánélet meg a szexuális nyomorként előadott magány leküzdhetetlennek látszó problémacsomagja. (Hol van egy nő? Hol van egy férfi? Mire jó a porszívó? És a mosdókagyló? Mert már megint itt van a szerelem.) Érdekes, hogy az ezredforduló tájékán született Zelenka-darab bizonyos vonatkozásaiban röpke másfél évtized alatt „klasszicizálódott”, történelemmé vált (mint valami Shakespeare); ami persze mit sem von le az aktualitásából; sőt. (Hol vannak már a csecsenek? Ki akar ma bárkinek, bárhova vért küldeni?)

Petr, a tökéletes és hivatásos néző

Az eseményeket és a szereplőket a harmincas Petr figurája köti össze. Ő a fölösleges ember 21. századi reinkarnációja. De nem beszél sokat (mint paradox módon emeleti kartársa, Oblomov), hanem inkább néz. Figyel. És ebben a minőségében nem is fölösleges. Feltétlenül szükség van rá: a tökéletes nézőre. (Az irónia megcsipkedi egy kicsit a színházat is.) Petr szerepe tulajdonképpen hálátlan szerep. De Bányai Kelemen Barnának – ahogyan már több WSSz-előadásban megtapasztalhattuk – megvan az a csodálatos (és sajnos ritka) képessége, hogy színpadi partnereiből is a legjobbat hozza elő. A vele való figyelmes munkakapcsolatban a kollégái is jobbá válnak. Ebből a szempontból a világban bolyongó Petr szerepét senki más nem is játszhatná el: ez az ő szerepe. A tébláboló fiatalembert a mamája „szivacsnak” nevezi. És tényleg ő az, aki minden benyomást beszív, aztán meghozza a döntést. (Majdnem úgy, mint Csehov Ivanovja, de azért egészen másképp.)

Buborékok és régi hírek a hokedli magasából

A Petr körül keringő kisebb-nagyobb bolygók sok örömet szereznek a nézőnek (hol sírni kell, hol nevetni kell). A már emlegetett mama csodálatos párja Mertz Tibor, aki a buborékszámláló gyerekes elmélyültségtől a hokedli-posztamens magasában megdicsőülő szerelmes retro-hírmondóig (hol járt Gustav Husak?) sok regiszterben fogalmaz, és mindig pontosan. És akkor arról arról a lábak között ügyetlenül összeugró fekete öltönynadrágról nem is beszéltünk: telitalálat. (Jelmeztervező: Varga Alexandra.) Nagy Cili rutinosan játssza az épp elhagyott „idegbeteg nőt”, aki aztán David, a régi híreket suttogó oldalán szépen megszelídül. Be is mutatja (színház a színházban), hogyan működtethető a rutin: a sírás két perc alatt elintézhető.

Aliz és öregedő gerillája

Jár a hírnév a xilofont a szifonnal bűbájosan keverő Aliznak (Hartai Petra) és öregedő, hosszú hajú gerillájának (Orosz Róbert). Jár a született lúzer Alesnek (Balogh János). A tárgyilagos vallomáskényszerben szenvedő Főnöknek (Horváth Ákos), aki a kisfiúk iránt vonzódik; a leglehetetlenebb variáció. Jár a balettkedvelő, vérbő Annának (Bálint Éva). És jár az őrület határán táncoló varázslatos, hosszú lábú Pygmalion-próbababának (Matusek Attila), aki különböző valóságok között nyit átjárót, és beengedi a közönséget is. Amikor megérkezik, kezdődik az igazi jégkrémbalett. És hogyne járna a hírnév Petr örök barátjának, Mokkának, vagyis Kálmánchelyi Zoltánnak, aki iskolát nyithatna, hogy mindenkinek (aki bajban van) megtanítsa az elhagyott indián táncát. Az előadásban Petr a legjobb tanítványa

Csomagodat ne bontsd ki

A Hétköznapi őrületek bizonyos szempontból olyan, mint mondjuk Agatha Christie Egérfogója: annak, aki még nem látta, nem illik előre elmondani a zárópoént. Maradjunk annyiban, hogy üvegből készült, tradicionális villanykörtét bekapni nem egyszerű, de azért sikerülhet. Csak aztán kivenni, az a nehéz.

Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
2017. november 28.

Támogatók