Jelenidő

SZEREPÁLMOK HELYETT ÁLOM EGY SZÍNHÁZRÓL A kinevezése óta eltelt hónapokról, a karantén végéről, a művészeti tanácsról, a társulatról, az új évad előadásairól, a technika és az épület állapotáról, a tervekről beszélgettünk Szabó Tiborral.

SZEREPÁLMOK HELYETT ÁLOM EGY SZÍNHÁZRÓL

 

A kinevezése óta eltelt hónapokról, a karantén végéről, a művészeti tanácsról, a társulatról, az új évad előadásairól, a technika és az épület állapotáról, a tervekről és a lehetőségekről beszélgettünk Szabó Tiborral, a Weöres Sándor Színház igazgatójával.

 

Hivatalosan február 1-je óta igazgatja a Weöres Sándor Színházat. Az azóta eltelt hat hónapban sok minden történt, sok minden változott. A legfontosabb, hogy kinyithatott a színház. Eleve erre készültek, vagy egy adott helyzetben improvizálniuk kellett?

Sok esetben improvizálnunk kellett, de amikor átvettem a színház irányítását, akkor már adott helyzettel kellett szembesülnöm. A színházak zárva tartottak, de szerencsére a színpadi munkát nem tiltották meg, és ha nem is az összes előadás, amit Jordán Tamás és munkatársai elterveztek, de kettő kivételével elkészültek az új produkciók. A próbákat meg tudtuk tartani, az előadások munkabemutató formában színpadra is kerültek, aztán vártuk a lehetőséget, hogy a nézőknek is megmutathassuk, amit létrehoztunk. Csak ahogy telt az idő, és ott tartottunk, hogy már április közepe van és még nem történt semmi reménykeltő előrelépés a járványügyi helyzetben, akkor bizony nagyon elkezdtünk aggódni, hogy az évad úgy ahogy van - nem találok jobb kifejezést rá -, elmegy a levesbe, és azt az adósságbatyut, ami az el nem játszott bérletes előadásokkal telik meg, át kell cipelnünk a következő évadra.

Az anyagi teher tűnt rosszabbnak, vagy a morális?

Mindkettő. Csak egy adat, s talán nem árulok el titkot, 2020-ban a megelőző 2019-es évhez képest a színház saját bevétele nagyjából nyolcvan millió forinttal volt kevesebb. Ez iszonyatos nagy teher és veszteség, ráadásul ebben az évben is egészen májusig nem volt bevételünk, ez pedig így együtt gyakorlatilag másfél év kiesés. Mivel a produkciók elkészültek, tulajdonképpen abban a pillanatban, ahogy bejelentették, hogy kinyithatunk és játszhatunk, mi ugrásra készen álltunk, s minden egyes produkciót két-három napos felújítás után be is mutattunk. Így történhetett meg, hogy május közepéig két hét alatt három bemutatót is tudtunk tartani. A Pál utcai fiúkat még előző év októberében sikerült bemutatni, aztán sajnos néhányan a szereplők közül megfertőződtek, ezért nem tudtuk folytatni az előadásokat, novemberben pedig jött az általános lezárás. Tavasszal viszont két olyan tervezett produkcióról is le kellett mondanunk, ami benne lett volna az eredeti bérletkínálatban, mert arra már nem volt sem pénz, sem idő, sem energia, hogy létrehozzuk őket.

A fenntartók részéről kap, vagy kapott a színház a kieső bevételek pótlására valamilyen támogatást, vagy ezt ki kell, kellett gazdálkodniuk?

Tulajdonképpen az egy kiváltságos helyzet, hogy két fenntartónk van, egyrészt az önkormányzat, másrészt pedig a szaktárca, és mind a két oldal biztosítja a színház fenntartását azáltal, hogy a keretszerződésben meghatározott összegeket folyósítják a színház számlájára. Így a működés biztosított volt a zárva tartás alatt is, illetve a bérkompenzációnak köszönhetően, amit mi is megkaptunk, az alkalmazottaknak nem volt egzisztenciális problémája ebben a periódusban. Azt tudni kell, hogy annak az összegnek a nagy részét, amit a két fenntartó biztosít a számunkra, a bérek viszik el, a kisebbik része pedig az épület fenntartására és működtetésére fordítódik. Viszont ahhoz, hogy új évadot, s azon belül az új produkciók létrehozását tudjuk megtervezni, elengedhetetlenül szükséges a jegy- és bérleteladásból származó saját bevétel, az ad stabil alapot a munkánkhoz. Most igyekszünk úgy gazdálkodni, hogy mindenre jusson, illetve reménykedünk az őszi bérletkampányunk, és pályázataink sikerességében.

 

Ha már a fenntartókról beszélünk, a kormány kultúrpolitikáját megvalósító szaktárcáról és ellenzéki önkormányzatról, tapasztalt-e emiatt bármilyen konfliktust, feszültséget, volt-e szükség egyeztetésre, történt-e valamilyen beavatkozás?

Nem. Mind a két fél biztosított arról, hogy művészi szabadságot élvezek a színház irányításában, az évadok tervezésében, a műsor összeállításában, abban, hogy milyen alkotókat hívok meg az előadások létrehozására. Tehát egyik irányból sem volt még kísérlet sem arra, hogy befolyásoljanak. Azt gondolom, azért sem, mert az, hogy én most ebben a székben ülök, az tulajdonképpen annak köszönhető, hogy konszenzusos jelölt voltam. Mindjárt a pályázatom elején igyekeztem hangsúlyozni, hogy a társadalmi konszenzus híve vagyok, és erre törekszem a lehetséges, rendelkezésemre álló eszközökkel. Talán ennek köszönhető, hogy nem emelt kifogást egyik fenntartó sem a személyemmel kapcsolatban.

A Művészeti Tanács létrehozása is része volt a koncepciójának. A nyilvánvalóan elvárt szakmai feladatokon túl a Tanács feladata az is, hogy egyfajta társadalmi, közéleti támogatást nyújtson a színház és az Ön számára? Vagy ez nem volt szempont?

Nem volt szempont. Elsősorban annak mentén válogattam be a munkatársaimat ebbe a tanácsba, hogy ki-ki a maga színházi látásmódjával, tapasztalatával mit képvisel a színházi szakmán belül, hogyan tud hozzájárulni annak a művészeti koncepciónak a megvalósulásához, amit én lefektettem az igazgatói pályázatomban. Úgy tűnik, jól válogattam, mert tapasztalom szerint eddig harmonikusan működik a Művészeti Tanács.

A következő évad összeállításában, a darabok kiválasztásában mekkora része van a Tanácsnak, túl azon, hogy annak tagjai közül többen is rendeznek majd az új évadban?

Közös munka volt. Egyrészt a kollégák elmondták, hogy ők mit szeretnének színpadra állítani, másrészt, amit ezen túl gondoltunk, elképzeltünk, javasoltunk, azt együtt vitattuk meg, döntöttük el, például hogy kit kérjünk fel rendezőként, alkotóként, és hogy milyen produkciók kerüljenek megvalósításra. Vagyis mindenféle módon, művészi és egyéb szempontból körbejártuk a tervezett évadot, annak minden részletét és elemét.

Az új évad darabválasztása, a műsorterv, beleértve a bérletes és bérleten kívüli előadásokat, úgy gondolja, hogy lefedi azt a koncepciót, amit több interjúban is népszínháznak nevezett? Pontosítva persze minden alkalommal, hogy ez nem az a fajta kackiás bajuszos, népi színjátszás, hanem a lehetőség szerint minden igényt kiszolgáló, mindenkihez szóló színház.

Igyekeztünk úgy összeállítani a műsortervet, hogy valóban mindenkihez szóljon, mert az én értelmezésemben egy vidéki város színházát annak minden polgára magáénak kell, hogy érezze. Tehát igyekszünk mindenkihez szólni, mindenféle ízlést figyelembe venni. A színházba járó, színház iránt érdeklődő emberek különböző ízlésűek, és azt szerettük volna, hogy a kínálaton belül mindenki megtalálja a maga elvárásainak megfelelő darabot. És nemcsak egyet, hanem akár többet is, bízva abban, hogy elfogadja azt is, amivel esetleg másfajta gondolkodású embereket szólítunk meg.

Az elmúlt években voltak olyan darabok, rendezések, amelyek megosztották a közönséget. A közönség egy részét provokálták, olyan helyzetbe hozták, amelyben akár kényelmetlenül is érezhette magát. Ezek egyébként többnyire, művészi értelemben jó előadások, rendezések, jó színészi alakítások voltak, mégis olykor és némelyekre taszítólag hatottak. Marad-e valamiféle provokatív rendezés, darab a mostani kínálatban, vagy megpróbálják úgy elsimítani a feszültséget, hogy a művészi érték ne csorbuljon, fontos legyen, de mégis egyfajta populárisabb, könnyebben emészthető előadások jöjjenek létre?

Nem gondolom azt, hogy provokálnunk kellene, azt viszont igen, hogy elmondjuk véleményünket a világról és a szűkebb társadalomról is. Ez ott lesz majd a bemutatott darabokban, de semmiképpen sem bántóan, semmiképpen sem olyan formában, hogy bárki is azt gondolja, hogy támadjuk. A mi dolgunk az, hogy művészetet csináljunk. Ha végiggondolom a következő évadunk kínálatát, lesz abban konvencionális felfogású darab, és lesz benne musical is, hiszen a zenés darabokat mindenki kivétel nélkül szereti, még az is, aki azt állítja, hogy nem, különösen, ha igényes formában van létrehozva. Aztán az, hogy egy 21. századi alkotónak mi jut eszébe egy Shakespeare-mű kapcsán, gondolok itt Horváth Csabára, az mindenkit kíváncsivá tehet. Külön érdekessége lesz az ő munkájának, hogy az általa vezetett Forte Társulattal közösen hozzuk létre az előadást: új szín, új stílusirányzat, tiszteli a szerzőt, meg a művét, de kicsit elmozdítja a mi társulatunkat is abba az irányba, ami egyéb kifejezési formák elsajátítására ösztönöz. Gondolok a mozgásszínházra, a táncra, a testbeszédre. Nem véletlen az sem, hogy bevettük a bérletkínálatba Karinthy, és a vele egyidőben élt kabarészerzők írásaiból összeállított előadásunkat, illetve Bartha Lajos Szerelem című művét, ami egy gyönyörű történet három lányról, akik szeretni és férjhez menni akarnak. Ami pedig a fiatalságot illeti, a 21. század aktuális színházi törekvéseit kívánja magán viselni a Voltaire Candide-jából készülő produkciónk, amit egy nagyon fiatal alkotógárda fog színpadra állítani, és ami szól majd a felnőtt, nyitottabb nézőknek, de a diákság is kap egy reményeim szerint nagyon értékes produkciót.

Egy színház sikerességének a játszott darab és a jó színész a záloga. A darabokról már beszéltünk, valóban széles palettáról válogathat a néző. A társulatot mennyire ítéli meg erősnek, mennyire érzi úgy, hogy megfelel a feladatra, vagy vannak olyan pontok, ahol esetleg erősíteni kellene?

Ami a következő évadnak a tervezett előadásait illeti, arra maximálisan alkalmasnak tartom a társulatot. Természetesen folyamatosan az is ott lebegett a szemünk előtt, hogy mindenki megkaphassa azt a feladatot, ami a karakterének, képességeinek, hozzáállásának, tenni akarásának megfelel, hogy minden együtt legyen ahhoz, hogy a rámért feladatot teljesítse, és jól teljesítse. Nyilván nagyon nehéz úgy összeállítani a műsortervet, hogy mindenki elégedett legyen. Öt évben gondolkodunk a tanácsadó testülettel együtt, folyamatosan figyelemmel kísérjük a társulat, és azon belül a színészkollégák fejlődését. Igyekszünk mindenkinek fejlődési lehetőséget adni, és próbáljuk azt is elkerülni - mert az egy másik átka a színésznek -, hogy valakit beskatulyázzunk és csak egy bizonyos fajta szerepben foglalkoztassunk. Éppen ezért szeretnénk új kifejezésformákkal megismertetni a színészeket, hogy azokban is kipróbálják magukat.

Ön, mint színész a korábbi időszakban elégedett volt a kapott szerepekkel, a helyzetével, azzal amit játszhatott?

Gyakran volt, hogy igen, és volt néhányszor hogy nem.

A „nem” az el nem játszott szerepekről szól, vagy a rákényszerített szerepekről?

A nemek többsége az el nem játszott szerepekre vonatkozik, de volt egy-két olyan helyzet, amikor nem örömmel láttam hozzá a feladathoz. Viszont én úgy szocializálódtam a színházban, hogy szerepet vissza nem adunk. Bármit rám bíznak, kutya kötelességem ott, abban a szerepben helytállni, félretéve az előítéletemet, a nemtetszésemet, a negatív gondolataimat, és a képességeim, a tehetségem szerint a legjobb szakmai produktumot nyújtani.

Ha most Önhöz bekopog egy színész, hogy ezt akarom, vagy ezt nem akarom? Akkor hogyan reagál erre a helyzetre, mint direktor?

Én például soha nem mentem, és nem is mennék oda semmilyen rendezőhöz, vagy igazgatóhoz, hogy ezt, vagy azt a szerepet szeretném eljátszani. Talán azért sem, mert soha nem volt szerepálmom. De nem mindenki mentes ettől a színésztársadalomban, sőt: a többségnek van, s nyilván különböző fórumokon ezt szóvá is teszik. Egyszer Jordán Tamás részéről volt egy kezdeményezés, hogy a színészek kopogjanak be hozzá, és mondják el, mit szeretnének játszani. Voltak ügyesek, akik aztán éltek a lehetőséggel, nem is egyszer az évek során. Én ezt nem tartom helyes útnak, mert óhatatlan feszültséget okoz a társulatban.

Mintha kevés olyan darab lenne a repertoárban, amely a fiatalabb, akár a gyermek korosztályt célozza meg. Óriási sikerrel futottak pedig korábban olyan előadások, mint például A dzsungel könyve, amelyek célközönsége pontosan ők.

Ha megnézzük a következő évadunk kínálatát, ott több olyan előadás is van, amelyek a különböző gyerek- és fiatal korosztályok érdeklődésére tarthat számot. Idesorolom Az ajándék, a Szólít a szörny és a Haragossziget című produkcióinkat. Távlati terveink között vannak közös családi programokat szolgáló előadások is, például a Valahol Európában, vagy a Légy jó mindhalálig, ezekből nagyon szép és igényes, értékes művek születtek, csak azt kell tudni, hogy a zenés előadás egy költséges műfaj, ahhoz, hogy ezt megfelelő színvonalon elő tudjuk állítani, sok pénz kell. A Pál utcai fiúkat műsoron tartjuk a következő évadban is, ami a nézők széles rétegét meg tudja szólítani, a tízéves gyerekektől egészen a legidősebb felnőttekig. Egyébként lesz új musicalünk is, az Ájlávjú, ami egy kicsit költségspórolós előadás lesz, hiszen csak négyszereplős. Három muzsikus lesz ugyan benne, viszont nem kíván statisztériát, tánckart, tehát minden olyan dolgot, amit folyamatosan egyeztetni és fizetni kell, azaz pluszpénzbe kerül. Ami az óvodásokat meg az alsótagozatos gyerekeket illeti, számukra ott van a Mesebolt Bábszínház széles kínálata. Mi azzal szeretnénk tisztelni az ő munkájukat, hogy ilyen jellegű előadásokat nem nagyon tűzünk műsorra. Idén ősztől a velük való együttműködésben a felső tagozatosak számára nyújtunk nagyon szép és mélyen tartalmas előadást.

Több interjúban említette, hogy a színház épülete kapcsán akadnak neuralgikus pontok. Ezek megoldása mennyire sürgető és mennyire pénzigényes?

Minden pénzigényes, és semmire nincs pénzünk. Több mint tíz évvel ezelőtt lett ez az épület felújítva, átépítve, s már akkor is voltak viták, hogy bizonyos dolgokat másképp kellett volna megcsinálni. Nincsen például zsinórpadlásunk, állítólag azért, mert a rendőrség szomszédos épülete miatt műveleti területen vagyunk, s azt nem nőhettük túl. A másik változat, amit hallottam, hogy statikailag nem bírta volna az épület, de olyan vélemény is volt, hogy az akkora költség lett volna, hogy már nem fért bele a rendelkezésre álló keretbe.

Ez azt jelenti, hogy nem is lesz már soha zsinórpadlás?

Amennyiben megdob bennünket valaki pár milliárd forinttal, akkor valószínűleg megoldhatnánk, hogy újraépítsük az egészet, és statikailag is megerősíthessük az épületet. Ami tíz évvel ezelőtt szinte minden igényt kielégítően naprakész volt, azóta csak öregedett, avult, és ami szép volt akkor és új, az ma már nem az. Itt van például a légkondicionáló problémája. Az emeleti rész központi egysége mondta fel a szolgálatot, ami azt jelenti, hogy az épület adminisztrációs részében nem tudjuk biztosítani a légkeverést és ez ilyenkor nyáron nagy megpróbáltatás elé állít minket. Ráadásul olyan elavult a rendszer, hogy már nem is forgalmazzák, hozzáértőt se nagyon találunk, hogy keresse meg a bajt, és mondja meg, hogy javítható-e? Tehát cserélni kellene, ami rengeteg pénz. Aztán ott van a hőveszteség problémája. Távhőt kapunk, a fűtés bejövő részén ötven fok van, de mondjuk az épület északi traktusába alig jut el hő. Februárban egyébként végigjártam az épületet egy épületgépésszel és egy belsőépítésszel, hogy mit tudnánk csinálni. Utána az épületgépész írt nekünk egy levelet, hogy ez olyan sokrétű feladat lenne, hogy inkább bele sem vág. Belsőépítészeti szempontból én többször hangoztattam, hogy iszonyatosan nagynak tartom például az igazgatói irodát, és az előtte lévő teret. Kihasználatlan, felesleges nagy tér, amit szeretnék átalakíttatni, hogy gazdaságosabban és funkcionálisan is lehessen használni. Aztán ott van az általunk Krúdy Klubnak nevezett étterem, ahol a konyhai résznek a szellőzője, a gőz- és szagelszívó berendezése bizony hagy kivetnivalót maga után. Engem mindig is iszonyatosan zavart, hogy jön a néző este előadásra és menzaszag fogadja, amit aztán hazavisz a ruháján. Ennek rendbetétele is mind pénz, pénz, pénz. Már kopogtattam támogatásért, s van jogosság abban a válaszban, amit kaptam, hogy hát most újítottátok fel. Ahhoz képest, hogy van az országban olyan színházépület, ami harminc éve nem volt felújítva, a tíz évvel ezelőtt, az valóban most volt. De az aulának, a nézői fogadótérnek vasúti váróteremhez hasonlatos visszhangos hangzása is nagyon zavaró. A Márkus Emília teremben pedig az előadások alatt ki kell kapcsoljuk a légkondicionálót, mert olyan erős zaja van, hogy nem lehet élvezni az előadást. Ha viszont kikapcsoljuk, befülled a terem, ott van százötven-száznyolcvan ember, és nemegyszer megtörtént, hogy valaki rosszul lett a levegőtlenségtől.

Egyfajta arculatmegújításra nem gondoltak?

De igen. Remélem senki nem tekinti személyes problémámnak, de annyi év után ez a sok bordó már nyomaszt. Nyilván érthető, a bordó a színházi függönyt idézi, illik ide, sokáig szépen működött, és rendben is volt, de most már elfáradt, azt hiszem. Tehát várható a színváltozás, illetve első lépésben az aula is ráncfelvarráson fog átesni. Már ötletelünk a kollégákkal, készülnek különböző változatok.

A végére egy kellemetlen kérdés. Mi lesz, ha megismétlődik a tavalyi ősz, és idén is pandémiával kell szembenéznünk?

Most hogy feltette a kérdést, összeszorult a szívem. Nyilván folyamatosan ott bujkál bennünk is ennek a lehetőségnek a gondolata, a lelkünkben viszont ott van a remény, hogy erre nem kerül sor. Eléggé megedzett bennünket az elmúlt másfél év, hogy valamennyire ne váratlanul érjen majd a helyzet, de abban a pillanatban, ahogy a színház bezár, mert be kell mondjuk zárnia, a mi munkánk értelmét veszíti. Ha a színpadi munka nem is lesz tilos továbbra sem, és tudunk próbálni, új előadásokat létrehozni, de ha nem játszhatunk, az nyomasztólag hat majd színészre, alkotóra és minden munkatársra, és ami a legfájóbb, hogy újra elveszítjük a nézőkkel az élő kapcsolatot. Mondom, most összeszorult a szívem. Nyilván adott esetben majd a helyzet súlyosságából kiindulva fogunk megoldásokat keresni. De bízom abban, hogy erre nem lesz szükség.