ugrás a tartalomra

Jordán Tamás, a nőnemű totem

2016. december 5.
Egy nőnemű totem, az evés verhetetlen bajnoka, (ellen)ősanya, a létezés szakmában utazó színész. A Dédi: Jordán Tamás. A WSSz-­ben 140 percben, egy szünettel lepereg előttünk a Száz év magány. Elejétől a végéig.

A színlap szerint a nyolcvanas éveiben járó argentin szerző, Roberto Cossa mintha megírta volna Gabriel García Marquez regényének titkos színpadi változatát. Macondo nem más, mint a Buenos Aires őserdejének szélén (de főleg a Márkus Emília Terem színpadán) álló családi ház, ahol összeláncolt generációk élnek egymás mellett, járnak rugóra. Házba be, házból ki, szigorúan betartják a kinn és benn színpadra képzelt határait (díszlet: Valló Péter). Úgy eltangózzák az életüket, mint annak a rendje. Van az a kis egyentánclépés az utcán, egyet előre, kettőt hátra, vagy fordítva. (Zene: Melis László.) A vége úgyis az, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa bezárul, minden recseg­-ropog, ajtók dőlnek, és a Dédi is tudja, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából.

Hát igen, a Dédi. Az első Arcadio Buendía feleségének, a legalább 120 évet megért Ursulának közeli rokona, de nem tápláló ősanya, nem is földet zabáló mitologikus asszony: ő maga a világot fölzabáló démon. Egy nőnemű totem, az evés verhetetlen bajnoka, testet öltött metafora, kalábriai Keresztanya ­esetleg Bernarda Alba-­paródia. Jordán Tamás anno azt is eljátszotta. Valló Péter rendező pedig kivárta, hogy megtalálja A Dédihez a legmegfelelőbb színészt. Megtalálta. Sőt: az embernek könnyen az a benyomása támad, hogy Roberto Cossa Jordán Tamásnak írta a világot, de legalábbis sakkban tartott, leigázott családját szó szerint fölzabáló százéves öregasszony szerepét. Pedig Jordán Tamás (szerencsére) nem nagyon csinál mást a színpadon, „csak" létezik. És eszik. Eszik. Eszik. Zöldséget, spagettit, sajtot. Húst. Amit lát, és amit nem. Ellentmondást nem tűrően, tárgyilagosan, huncutul, mint egy királynő és mint egy rosszcsont gyerek. Mindezt Benedek Mari csodálatos jelmezeiben. Az a ringó csípő, az a hullámzó szoknya. Az a dekoltázs. Az a virgonc sasszézás az asztal és a székek közötti résben. Az a behúzott nyak, amikor menetrendszerűen elkapják a grabancát. Az a madárszárnyhoz hasonlító, igazi, védtelen, áttetsző öregasszonykéz (mint a nagyanyánké), ahogy tánc közben megpihen Öcsi hátán.

A Dédi a világegyetem kicselezhetetlen középpontja, körülötte jó pályára állított kisbolygók. A Dédi lánya, az istenes vénlány, Nénje, akit Kiss Mari egyetlen testtartásból (lehajtott fej, merev derék, fölmosóbot, bocsánat, hogy élek) és sok leheletnyi finomságból hoz létre. Úgy parodisztikus, hogy sorsfölmutatás is. A munkára nem bírható, simulékony, ártatlanul és napsugarasan romlott, tékozló Öcsi szerepében Bajomi Nagy György (már megint egy új szín!). Az öntudatos családfőt egyre elkeseredettebben, vehemensebben játszó Carmelo szerepében Endrődy Krisztián ­ és elszánt oroszlánként küzdő felesége, María: Bálint Éva. A folyton éjjeli műszakos életnagyságú baba, Marta lányuk: Hartai Petra. A délceg és mohó vén kecske (aki megnyalná a sót): Trokán Péter.

Már éppen elkezdenénk attól tartani, hogy túl mechanikussá és kiszámíthatóvá válik az egész (a bibliai főbűnök is inkább csak verbális díszek maradnak az előadásban), amikor azért adódik még egy (két) kis csavar. És különben is: Jordán Tamás, a nőnemű totem, az evés verhetetlen bajnoka, a létezés szakmában utazó színész mindent visz. A Dédit nézni kell!

szerző: Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)