Jordán Tamás: Úgy vagyok vele, hogy a halállal minél hamarabb jó barátságot kell kötnöm

Interjú díszpolgárságról, politikáról, arról, hogy miért nem lehet felcserélni az alkotást az unokázással, és hogyan lehet elfogadni a halál közeledését.

Szombathely díszpolgára. Jobban kelt fel az első nap reggelén? Gondolta, hogy ez meglesz? Elég döcögősen zajlott.

Nagyon boldog vagyok tőle, büszkén beszélek róla, különösen az én helyzetemben.

Milyen a helyzete?

Az olvasók zöme biztos tudja, hogy két éve hatalmas cirkusz volt az igazgatói kinevezésem körül. Tavaly, a Savaria Történelmi Karneválon már nem vezethettem a menetet Claudius császár szerepében, tizenhét év után.

Ráadásul, ezt a hírt aznap tudta meg.

Igen, de idén ismét én lehettem Claudius császár. Az akkori egy viszontagságos időszak volt.

Sikerült megfejtenie, hogy hol rúgta ennyire össze a port a politikával?

Az akkori városvezetés – csak sejteni tudom, miért – nem kedvelte a színházunkat.

Régóta ismerjük egymást, bennem sosem merült fel, hogy Jordán Tamás olyan helyzetbe kerül, hogy ne lehessen konszenzusos jelöltje bármelyik politikai oldalnak.

A politika a hatalom megszerzésének és megtartásának „művészete”. Emiatt is fontos a regnáló hatalomnak, hogy a hozzá lojális emberek, „az ő kutyájuk kölykei” kerüljenek pozícióba.

Jordán Tamás milyen „kutya kölyke”?

Soha nem volt titok, hogy én szabadelvű vagyok, elkötelezett híve az emberi és gondolati szabadságnak. Azok a nagyszerű, különleges értékű rendezők, akik nálunk dolgoznak, hasonló gondolkodásmóddal bírnak. De abban is hiszek, hogy a tehetség nem politikai elkötelezettségtől függ, és a színház elsődleges dolga, minden esetben, hogy beszéljen a társadalmi problémákról. Tartson tükröt a társadalom elé. Ezt a tükörtartást nem szerette maradéktalanul az előző városvezetés. Feltételezem, azt gondolták, mi rendszerellenesek vagyunk, pedig a színház nem csinált mást, csak arról beszélt, ami minden embert nyomaszt, aggaszt. Soha nem nyúltunk bele egy darabba azért, hogy direkt politizáljunk, mindig szem előtt tartottunk egy bizonyos határt

Gondolom ez a határ az ízlés.

Főleg az. Mégis a pályázatom körüli hercehurca során volt, aki ezt megkérdőjelezte.

Ez nem arról szólt, hogy a közgyűlés egyik vagy másik frakciójának mennyire volt ön szimpatikus, ez színtiszta politika volt.

Kénytelen vagyok arra gondolni. Ha egyedüli pályázóként a színház alapítója indul, és nem kap mandátumot, azt nehéz mással magyarázni. A mögöttünk álló sikeres évadok, temérdek szakmai elismerés kizárja, hogy minőségi kifogások állhattak volna a háttérben.

Bánja, hogy az a konszenzus, ami a színház alapításakor megvolt a város vezetésében, ennyire elillant?

Játsszon el a gondolattal, hogy ez az egész botrány nem történt meg. Akkor megúsztam volna az akkori, néha megalázó pillanatokat, de nem kaptam volna meg azt, ami a mai napig éltet: a sok szeretetet a közönségtől és a szakmától. Az emberek értem mentek ki az utcára.

Jólesett, hogy ön és a színháza miatt emberek tüntetnek?

Elsírtam magam. A közönség tüntetett értem, a sajtó mellettem volt, seregével kaptam az üzeneteket, Törőcsik Mari is kiállt értem, de sorolhatnám. Ha mindez nem lett volna, sosem tapasztalhattam volna meg ezt a szeretetáradatot. És ez most hiányozna az életemből.

Azt hittem, inkább megviseli.

Én mindig felvillanyozódom, ha valami értékes dologért harcolni kell. Hiszek a determinációban, ez így volt megírva. Erről azok sem tehetnek, akik nekem ártani akartak, mert ők is csak követték a saját determinációjukat. Nem látták előre ők sem, mit tartogat a jövő.

Az sem viseli meg, hogy közben mennek el azok a színészei, akiket majdhogynem ön fedezett fel?

Igen, mostanában elmentek néhányan, de érkeztek is. Kardinális kérdés, hogy a húzóerők nélkül hogyan lehet színházat csinálni. Az általános tapasztalat, hogy egy színésznek adott helyen hét-nyolc évet egészséges eltöltenie. Én megértő vagyok ezekkel szemben.

Vannak, akik azt mondják, hogy ha egy színész eljöhet Budapestre és itt állást kap egy jó társulatban, az annak is köszönhető, hogy az ön színházában olyan rendezők vannak, akik észreveszik őket.

Az, hogy ilyen remek rendezőgárdánk van, minimum két dolgot eredményez. Az egyik, hogy jó előadások születnek, és a társulat remek feladatokat kap, a másik, hogy máshová is viszik a színészeinket. Hiszem, hogy az a légkör, ami mindig jellemző volt ránk, a jövőben is megmarad, és a társulatfrissítésből mindenki profitál. A lényeg, hogy a távozókkal kapcsolatban nincs bennem rossz érzés, de a hiányuk persze erős.

Most mi a cél? 2021 januárig lesz igazgató, ha jól olvasom, akkor kérni fogja, hogy fél évvel hosszabbítsák meg a szerződését, egy évad közben nem lenne jó az igazgatóváltás. De mi a cél? Motiválja még önt Szombathely?

Remélem, igen, mindenesetre nagyon erős vonzása van annak, hogy az új városvezetés nagyon szereti a színházat, és a társulatot. Nem tudom, hogy mennyi ideig szeretnék rám bízni a színházat. Ez az ő döntésük lesz. Ha rajtam múlna, szívesen folytatnám. De ezt óvatosan mondom, mert nyilván a közgyűlésen fog múlni.

Nehezen tudom elképzelni, hogy egyszer úgy dönt, hogy szeretne megállni. Ha minden a mostani tervei szerint alakul, mit csinál a már nem színházigazgató Jordán Tamás?

Nagyon nehéz prognosztizálni, hogy milyen lesz az egészségi állapotom.

Tételezzünk fel minden jót.

Ebben az esetben önálló estjeim lennének. Nem érkeztem el még oda, és időm sincsen, de az életemet egy önálló estben szeretném feldolgozni, aminek a mozgatórugója – miután én a videós technikát nagyon jól tudom használni – egy vászon lenne, és ott, meg a valóságban is én szerepelnék. Mint két egypetéjű iker, elbeszélgetnék a vásznon lévő magammal, akinek más a gondolkodása, az esztétikai érzéke, a világnézete.

Az önben élő matematikussal fog beszélgetni?

Azzal az énemmel, aki lehettem volna.

És milyenek lennének a „Jordán-ikrek”?

Különböző világnézetűek. Mély fájdalommal tölt el, hogy ennyire kettéoszlott ez az ország. Reménytelen szót érteni másokkal, mindenki óvatos, jelen van a félelem és az emberek bizalmatlanok egymással szemben. Az ikertestvéremmel, akitől elváltak az útjaink és bizalmatlanok vagyunk egymással, szeretnék elbeszélgetni. Vajon 77 évesen van-e értelme, bármilyen súlya annak, hogy a politikáról, a világról nem gondolkodunk egyformán? Az lenne az ideális, ha érdekelne engem, hogy mit gondol a másik. Nem akarom meggyőzni a saját igazamról, egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá. Arról szólna ez az egész, hogy megmutassam az embereknek, hogyan tudunk szóba állni, megnevettetni egymást, hogy hogyan sírjuk el magunkat egyszerre.

Ha ezt tíz évvel ezelőtt találja ki, annak lehetett volna hatása. Most egy kicsit bizonytalan vagyok.

Ebben az esetben alkotó emberként az a legfontosabb, hogy kifejezzem az engem erősen foglalkoztató gondolatokat. Nyilván az is fontos, hogy ennek hatása is legyen.

Hiszen, ha az ember alkotó, akkor szeretne hatást is gyakorolni.

Erről azért nehéz beszélni, mert ha egy produkció nagyon jól sikerül, akkor nem tud nem hatással lenni a közönségre. De, ha nem gyakorol hatást, úgy nem elég jó. Mindegy, hogy tíz éve vagy most, ha katarzist okoz és másokban is ott ez a feszültség, ami bennem, és ha ezt jól meg tudom mutatni, akkor mindenki magára ismerhet.

Azon gondolkodom, hogy érdemes ennek nekiállni?

Indulatokat kelt bennem ez a gondolat, amit mond. Józan ésszel nekem is azt kéne mondanom, hogy annyira reménytelen a helyzet, hogy nem is érdemes belevágni. Viszont, ha alkotó ember maradok, akármilyen reményvesztett is a helyzet, nem lehet lemondani arról, hogy legalább megpróbáljam. Lehetetlenség ebbe beletörődni. Egy alkotó embernek nem szabad feladnia azt a hitét, hogy ha van olyan mondandója, mely bár látszatra érdektelen, ha hitelesen fejezi ki, meghallgatásra érdemes. Az csak felfogás kérdése, hogy mit értünk változás alatt. Ha a távolság mértékegységét veszem, akkor egy milliméternyi elmozdulás is változást jelent. Ha csak pár száz nézőt mozgatok meg, már az is megérte.

Nem akar inkább egy kicsit hátradőlni és a családjával foglalkozni? Az elképzelhetetlen, hogy önmagával legyen?

Meg lehet kérdőjelezni, de erőm teljében lévő, alkotó művésznek gondolom magam. Évtizedekig az voltam, én ezt nem tudom csak úgy abbahagyni. Ha feszít valami, amit el akarok mondani, amit fontosnak tartok, nem tudom felcserélni az unokákkal való játszással. Bár az is nagyon fontos, de nem tudnék belenyugodni abba, hogy nem szólok hozzá valamilyen módon a világhoz.

Lesz olyan pont, amikor ez mégis eljön? Vagy így marad meg az idők végezetéig, hogy mindig is csinál valamit?

Én azt gondolom, úgy érzem, hogy mindig is csinálni fogok valamit. Az egészségi állapotom viszont nagyon befolyásoló tényező.

Nincs valami, amiért visszaköltözne Budapestre? Eszembe jutott, hogy a Merlin épülete most is üres.

A Merlin volt életem egyik legszebb időszaka, egy paradicsomi állapot. Én azt gondolom, hogy ha lett volna a kultúra vezetésében egy olyan erő, ami az anyagiakat is tudja szolgáltatni, vagy én kulturális vezető lettem volna, rengeteg pénzt adtam volna a Merlinnek a folytatáshoz. Az egy kilövőpálya volt, nagyon sok nagy név kezdte ott pályafutását. Vérzik a szívem, hogy ott áll az az épület üresen.

A kora, illetve az egészségi állapota mennyire foglalkoztatja?

Az egészségi állapotommal nincsen baj, cukorbeteg vagyok, de azon kívül nincs más szervi bajom. De annak érdekében, hogy ne is tudjak semmiről, nem járok orvoshoz.

Homokba dugja a fejét.

Igen, de van egy doktornő Szombathelyen, aki nagyon szigorú és rendszeresen megvizsgál. Az embernek óhatatlanul is eszébe jut a kora, én úgy vagyok vele, hogy a halállal minél hamarabb jó barátságot kell kötnöm. Ezt a barátkozást már hetvenéves koromban elkezdtem.

Hogy zajlik egy ilyen barátkozás?

Úgy, hogy ismételgetem Szókratésznek a szavait:

„Erősen remélhetjük, hogy a halál valami jó, azt megérthetjük a következőkből is. Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig – ahogyan mondogatni szokták – abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. De ha semmi érzékelése sincs, akkor a halál olyan, mint az álom, amelyben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál, mert így egész ideje nem tűnik többnek egyetlen éjszakánál. Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó? Mert egészen bizonyos, hogy az ottaniak nem ölik meg az embert, hisz a többi között még abban is boldogabbak az ott levők az ittenieknél, hogy a hátralévő időben már halhatatlanok – ha igaz, amit mondani szoktak.”

Hetvenéves kora óta ezt azért csinálja, hogy ne nyomassza vagy felkészüljön?

Azért csinálom, hogy megszokjam a gondolatát, ne tartsam az élettől idegennek a halált, és elfogadjam, hogy ez egyszer be fog következni. És amikor közeledni kezd, ne tartsam ijesztőnek, hanem természetesnek. Nagyon jó génjeim vannak szerencsére, anyukám most töltötte be a századik életévét. Amellett nem szabad elmenni, hogy én persze nem olyan életet éltem, mint ő. De hát valami csak megmaradt. Nem mindenki mondhatja el, hogy ilyen idős korában komoly terveket szövöget, amik öt-hat évvel későbbre szólnak. De tudom, hogy bármikor mindennek vége szakadhat.

Mi az, ami most a legnagyobb boldogságot okozza?

Úgy érzem magam, mint Akela A dzsungel könyvében. Amíg a nagyvadat elejti, addig ő a vezér. Én most nagyon nagy vadakat ejtek el, az előadásaim a Rózsavölgyiben és a Márton partjelző fázik című darab nagyon nagy örömet okoznak. Amikor elhűlve mondják, hogy mennyi mindent csinálok, alig hiszik el, hogy a vonatra olyan boldogan szállok fel, mint más egy luxushajóra. Ezek a dolgok még több energiát adnak, teljesen feltöltenek.

 

 

 


24.hu (Szerző: László Pál, fotó: Farkas Norbert)
2019. november 25.

Támogatók