Koncentrációs gyakorlat Kiss Marival
Jeles András A nevető ember és A kis Lord után Fukadzava Hicsiro Zarándokének című elbeszélésére alapozva rendezett előadást: ez a Zarándokének - avagy A színház elfoglalása. És ez az az előadás, amelyről muszáj sokat - és még többet beszélni. Most Kiss Marit kérdeztük.
- Még a Madách Színházban voltam, amikor valahol mélyen megszületett bennem az a gondolat, hogy nekem találkoznom kell Jeles Andrással. Tudtam, hogy szükségem van a világlátására, a tehetségére. Ennek a gondolatnak valószínűleg köze volt ahhoz az egyre inkább körvonalazódó elhatározáshoz, hogy tovább kell lépnem, el kell jönnöm a Madáchból: nem azért, mert ott nem szerettek, vagy nem számítottak rám - éppen ellenkezőleg -, hanem azért, mert jó ideje már nem értek új impulzusok. Amikor pedig a tudomásomra jutott, hogy Jordán Tamás színházat készül alapítani Szombathelyen, és ebben a színházban Jeles András rendezni fog, abban a pillanatban eldőlt, hogy itt a helyem. András minderről semmit nem tud - és nem is szeretném ezzel terhelni: mélyen hiszek a személyiség szabadságában, és tisztában vagyok azzal, hogy a szeretet és a ragaszkodás is képes teherré válni.
- A kis Lord és a Zarándokének azt mutatja, hogy a belső iránytű jól működött.
- Már András első - stúdiós - rendezésétől, A nevető embertől teljesen elvarázsolódtam. Attól, ahogy bánt a gyerekekkel; attól, ahogy dolgozott velük; attól, amivé tette őket - ahogy kihozta belőlük a maximumot. A színészre egy idő után nagyon sok minden rárakódik - és időről időre szüksége van egy erős külső tekintetre ahhoz, hogy ismét új belső utakra találjon. Ennek a lehetőségét láttam-éreztem A nevető ember-előadásban is.
- Innen kívülről úgy tűnik, hogy Jeles András tényleg nem tesz mást, mint lehántja a külső rétegeket, megszabadítja a színészt minden megszokott eszköztől, hogy eljuthasson az igazság kimondásáig.
- A színészetnek ez a lényege. Ahogy Zeami mester mondja: Friss szem, nyitott szív. Számomra a színpad nem a magamutogatás terepe - azon már rég túl vagyok -, engem a mélység, a saját magamban megpillantott mélység érdekel. Hogy találok-e ott olyan emberi sorsokat, amelyekben aztán a nézők is magukra ismerhetnek. Szeretem persze a szórakoztató előadásokat is: az a habfürdő. Édes, vidám, zenés - kell az is. De a lényeg máshol van.
- A kis Lord, sőt, a Zarándokének is zenés - de másképpen.
- András A kis Lordban olyan spirituálékat talált nekem, amelyek a legteljesebb természetességgel tudtak megszólalni; ez nagyon nagy ajándék. Az egyik édes fiatal kolléganőmnek aztán továbbajándékoztam egyet, mert a szíve szakadt meg, hogy nem énekelhet. Az embernek meg kell tanulnia nagyvonalúnak lenni, legyőznie önmagában a nevetséges emberi kicsinyességet. Nagyon szerettem A kis Lordot, sajnálom, hogy nem tudtuk többet játszani. Az vigasztaló, hogy a Zarándokénektől - és benne Melis László varázslatos zenéjétől - még nem kell elbúcsúznunk: ősszel visszük a Thália Színházba, Budapestre.
- Milyen volt a legelső találkozás? Hogyan lehet Rin anyó szerepére fölkészülni?
- Egyszer beszéltem Andrásnak egy különös élményemről: elaltattak, és aztán nem tudtak felébreszteni egy darabig - közben pedig nagyon érdekes álmot éltem át. Bejártam egy utat, úgy éreztem, hogy elszálltam, és részévé váltam az univerzumnak. Mágikus utazás volt - azóta egyáltalán nem félek az élet utolsó pillanatától. Érdekelte a téma, akkor említette először azt is, hogy milyen nagy vágya megrendezni a Zarándokéneket,amelyben egy hetvenéves öregasszony a halálra készül. Aztán a színház műsorra tűzte az előadást, András figyelmeztetett, hogy ez lelkileg nem lesz egyszerű próbafolyamat - és tényleg nem volt az. De mindig a megtett út a legfontosabb. Arról nem is szeretnék beszélni, mennyi álmatlan éjszakával, gyötrődéssel jár, hogy az emberből egyszer úgy jöjjön ki a hang, ahogy ki kell jönnie. Mindannyiunkban működik egy gát - és ott van a félelem, hogy sikerül-e valaha átszakítani. Ha sikerül, az fantasztikus élmény: más légtérbe kerül az ember.
- Az előadás elején Rin anyó - a Rin anyót játszó színésznő - úgy van jelen, hogy nincsen jelen. Mi történik közben, ott a színpad mellett?
- Hallgatom az előadást, és abban a körülbelül negyven percben rendkívüli mélységekig jut le a lelkem. Önmagamban akkor már túljutok egy vitán: Mit keresek én itt? Miért ülök itt? Volt egy próba, ahol sírógörcsöt kaptam, amikor először meg kellett volna szólalnom. A szituáció olyan, hogy mire ez az idősödő színésznő a színpadra kerül, nyilvánvalóvá válik: mennyire nem vesz róla tudomást senki. Ahogy általában is milyen könnyen átlépünk a másikon - ahogy csak a fiatalság számít ebben a 21. században. Azon a próbán az első pillanatban nem tudtam megszólalni - de azt is tudtam, hogy megvan Rin anyó. Képes voltam rálépni arra az útra, amely fölvisz a Narajamára. Ez semmiféle színészetet nem visel el, itt a léleknek kell megnyílnia.
- Miközben nemcsak lelki, hanem nagy fizikai megterhelés is: mondjuk behajlított térddel járni, hosszan állni, énekelni. Számomra mindenestül talán az a legnagyobb élmény, hogy a japános stilizáció - az ezúttal fölrétegzett maszk, a mozgás, a recitáló ének - által mutatkozik meg a legmeztelenebb igazság. Hogy ez a hiteles színház.
- Azt hiszem, András éppen azt kereste, hogy ez működik-e. És működik. Ami a fizikai megterhelést illeti, a próbaidőszak volt a legnehezebb, amikor az ismétlések miatt még tovább kellett bírni. Koncentrációs gyakorlatnak fogtam fel - azt kerestem, hol vannak a határaim. Azt volt a legnehezebb elérni, hogy ne remegjen a lábam. Ilyenkor önmagaddal folytatsz párbeszédet arról, hogy emberként meddig vagy képes elmenni. És ha a belső egyensúlyodat képes vagy megteremteni, a lábad sem remeg többé. Akkor nem tudtam megszólalni - de tudtam, hogy megvan Rin anyó