Közeli

AKINEK NINCSEN HIÁNYÉRZETE Színésznőtől szokatlan módon, Nagy Cili másodpercre pontosan, a megbeszélt időben érkezik. Láthatóan jó a kedve, a beszélgetés közben többször is felnevet kicsit rekedtes, mély hangján. Nevetése kellemes a fülnek és a léleknek.

AKINEK NINCSEN HIÁNYÉRZETE

 

Színésznőtől szokatlan módon, Nagy Cili másodpercre pontosan, a megbeszélt időben érkezik. Szemmel láthatóan jó a kedve, a beszélgetés közben többször is felnevet kicsit rekedtes, mély hangján. Nevetése kellemes a fülnek és a léleknek. Hangja nem is hasonlít az Abigail bulija című darabban játszott szereplő hangjára, ő maga is alig. A jókedv valószínűleg nem a találkozásunknak szól, inkább annak, hogy nemsokára kezdődik az előadás, nyit a színház, újra és újra minden nap. Ez szinte maga a csoda az elmúlt hónapok után.Az első kérdés, miszerint ő lenne-e most a Weöres Sándor Színház vezető színésznője, hiszen rendez, több darabban játszik, tagja a Művészeti Tanácsnak, netán a színház sztárja, talán meglepi, de ez nem látszik rajta.

Azt válaszolja, egyáltalán nem tartja magát sztárnak. Azon is meglepődött, amikor néhány évvel ezelőtt mondott hasonlót Jordán Tamás, szerződtetéskor, hogy miért, hát te itt vezető színésznő vagy. Tényleg?- kérdezte. Nem foglalkoztatja ez a része a jelenlétének, abban pedig, hogy a művészeti tanács tagja lett, úgy véli, komolyabb szerepe van annak, hogy itt van helyben, a többi tag meg nem. Segíti a kommunikációt a színészek, háttérdolgozók, a tárak vezetői,a vezetőség és a többi művészeti tanácstag között. Hídnak tekinti magát, ezt meg is fogalmazta a többieknek. Úgy gondolja, őt fogják megtalálni a jó dolgokkal, meg a rosszakkal is, úgyhogy szeretné, ha mindenről tájékoztatnák a lehető legrészletesebben, hogy tudjon közvetíteni a kollégái felé.

Elgondolkozva megkavarja a kávéját, belekortyol, s elmeséli, hogy amikor idekerült, a második vagy a harmadik évben szorgalmazta, egy „ötös tanács” nevű tanácsadó szervezet működtetését. A társulatból választottak ki öt embert, ha jól emlékszik a jelenlegi igazgató benne volt. Sajnálkozva mondja, hogy a tanács nem működött igazán, lehet, hogy azért, mert korai volt a létrejötte. Azt mondja, régóta segíteni szeretné az átjárhatóságot, az információk áramlását, hogy az igények hamarabb jussanak el ahhoz, aki meg tudja oldani őket. Természetesen a művészi része is érdekes a Művészeti Tanácsnak, de az már nagyobbrészt ízlés kérdése, véli. Éppen ezért jó, hogy többen vannak, nagyon vegyesen korosztályban is, és látásmódban is. Ezért azt gondolja, hogy ha ők egyetértenek valamiben, akkor nagy valószínűséggel nem nyúlnak mellé.

A kérdésre, miszerint az új évad műsorrendjében egyetértettek, vagy voltak viták, azt válaszolja, hogy nagyon minimálisan. Konfliktus egyáltalán nem volt, inkább az okozott gondot, hogy a többi tag másfelé is dolgozik, ezért, például olyan kompromisszumokat kellett kötni, hogy melyik időszakban legyen az adott darab. A szereposztások is sok helyen ütköztek, újragondolást igényeltek. Akkor egyezkedni kezdtek egymás közt, mondja, de nem olyan egyezséget kötöttek, ami kárára válna a produkciónak, vagy fájó lenne. Ésszerű döntések születtek. Nagy Cili ugyanakkor biztos abban, hogy ez még a legegyszerűbb évadkészítés volt, mert azok, akik támogatták Szabó Tibor pályázatát, s akiket majd még hív rendezni a következő öt évben, ők szanaszét vannak, ezer féle helyről jönnek, tehát velük ugyanezt végigcsinálni biztosan nehezebb lesz.

Szinte felháborodottan néz rám, amikor azt kérdezem, ezek szerint a következő öt évet Szombathelyen tervezi tölteni. Természetesen, mondja. Nem is vágna bele egy ilyen közös munkába, ha nem így gondolná. De nem is merült fel benne igazán soha, hogy váltani kellene. Nyilván az igazgatóválasztás környékén, amíg nem tudták, ki fog Szombathelyre pályázni, akkoriban gondolt arra, hogy ha esetleg küldenek ide valakit, (érti ugye, kérdezi nevetve), ha olyasvalaki lesz az igazgató, aki őt nem kedveli, vagy ő nem szeretne vele dolgozni, akkor „kalap-kabát”. Akkor valószínűleg felment volna Budapestre, visszatérve ahhoz, amit otthagyott tíz évvel ezelőtt. De amikor kiderült, hogy ki a két pályázó, nyugodtan hátradőlt, mert úgy gondolta, neki mind a kettő remek, rosszul járni semmiképpen nem fog. Utolsó korty a kávéból, komolyan rám néz, és azt mondja, nem menne el innen amúgy sem, nagyon jó város Szombathely. Állandó lakcíme is szombathelyi, a párja budapesti, de szerencsére könnyen mozdul, ezért aztán a pandémia alatt is nagyrészt itt voltak. A hétvégi pesti utakkal most a kétlakiság ugyan megindult, de a bázist, Szombathelyt nem adná föl. Nagyon élhető város, folytatja, szereti az itteni embereket. Nagyon jók a szomszédai, el nem költözne onnan, ahol lakik. Tudnak egymásról mindent, ha valami kell, akkor segítséget kérnek, igazából ez egy kis közösség, mint ahogy itt a színházban is. Az a fajta rohanás, embertelenség, ami Budapesttel jár, az Nagy Cilinek nem hiányzik. Még akkor sem, ha ott könnyebb karriert építeni, de az a fajta karrierépítés nem vonzza őt.

Köszöni szépen, amúgy introvertált lévén, jól viselte a pandémiát. A „maradj otthon” neki nem okozott különösebben problémát, mert amúgy is általában otthon van és elfoglalja magát, nem szokott unatkozni. Persze jól esett neki is, amikor először nyitottak a teraszok, jól esett elmenni, találkozni a kollégákkal, és meginni egy sört, és hát könnyű úgy, hogy az ember a szerelmével együtt töltheti az idejét, mondja nevetve.

A színházban pedig, amint lehetett, dolgoztak újra. Akkor csinálták Valló Péterrel a Pogánytánc című előadást, ami nagyon jó munka volt. Annyira feltöltötte, hogy utána, amikor leálltak egy kicsit, inkább csak azt sajnálta, hogy nem játszották, de olyan útravalót, gondolkoznivalót adott Valló Péter azzal a rendezéssel, hogy kifejezetten jól esett, hogy nem kellett egy másik munkába belezuhanni. Az már kevésbé esett jól a művésznőnek, amikor Czukor Balázzsal csak várták, várták, hogy végre nézők elé kerüljön a darab, (Abigail bulija), annyira kellett az előadásnak a közönség. Az óriási szerencse, mondja, és nagyon hálás a színháznak, hogy náluk nem történt olyan, hogy nem kapták meg a fizetésüket. Tudja a volt osztálytársaitól, akik szabadúszók, vagy éppen vállalkozóként dolgoznak, hogy kénytelenek voltak elvállalni sok mindent, például egyik legtehetségesebb volt osztálytársa gyógyszertárba ment kisegíteni.

A remélhetőleg már végképp múltból a jövőbe ugrunk, az új évad Nagy Cili rendezésére, Bartha Lajos Szerelem című darabjára. Ezt a darabot mindig akkor veszik elő a színházak, mondja, amikor vannak tehetséges fiatal színésznők. A Három Nővért már elsütötték, és nem is akarnak nagyon komolykodni. Két-három évente valamelyik színházban feltűnik Bartha darabja, előadják. Meséli, hogy nagyon régen, amikor stúdiós volt Zalaegerszegen, akkor ott játszották éppen, de szerinte az nem volt jó előadás. Az volt a benyomása, hogy a Szerelem nagyon jó darab, de nem olyan, mint amit akkor Zalaegerszegen látott. El is olvasta, hogy kicsit elgondolkozzon róla, s azóta foglalkoztatja, hogy mi olyan sajátos ebben a darabban, amitől nem lehet rá egyértelműen azt mondani, hogy vígjáték. Egyszerre édes, egyszerre keserű, egyszerre gúnyos. Egyszerre dicséri fel és rántja le az embert, a szerelmet, és mindezt nagyon elegáns könnyedséggel. Miközben időnként van egy-egy komolyabb elszólása a szereplőknek, amiből kiderül, miről is van szó valójában. Nyers és emancipált kiállásról, ami azért 1914-ben egyáltalán nem átlagos. Ezek a lányok, meg a szüleik nem egy átlagos családot alkotnak, van bennük valami különleges, miközben mégis teljesen hétköznapiak. Nagy Cili szerint a rendező és a színészek közös feladata lesz, hogy ezt mind kibontsák. Nagyon bízik Kiss Bori díszlet- és jelmeztervezőben, akivel régóta dolgozik együtt. A színpadon megjelenő világot nem akarja régiesre, inkább kortalanra szeretné, de nincs még megkövült koncepciója, elképzelése. Ami miatt összecseng Bartha Csehovval, az az, hogy a darab végére mindenki veszteségekkel, hiánnyal, látszólagos nyereséggel, és további jövőbe vetett bizakodással szembesül. Nem véletlenül hajtogatják, hogy az élet szép, és milyen jó boldognak lenni, meg milyen szép a szerelem. Nagy Cili szerint ez önszuggesztió, hogy minden rendben van, jó lesz ez így. Az emberek nagy része szerinte így él.

Arra a kérdésre, hogy nem gondolta-e, hogy játszik is a darabban, határozott nem a válasz. Azt mondja, hogy A Grönholm-módszernél, amikor kénytelen volt játszani és rendezni is egyszerre, olyan skizofrén állapotot okozott mindez, hogy eltelt tizenvalahány előadás mire már nem a többieket figyelte, meg azt, hogy hogyan megy az egész előadás, hanem arra tudott figyelni, hogy ő mit játszik. Végül is meg tudta oldani, hogy összehangolja a kétféle feladatot, de szerinte nem érte meg az az ár.

Mást vár-e el partnerétől, más bánásmódot, amikor őt rendezik, vagy amikor ő rendez, kérdezem. Alapvetően az a színész dolga, hogy legyen nyitott a rendezőre, és csinálja, amit kér, válaszolja. Ha pedig nem működik valami, vagy olyan ötlete van a színésznek, ami segíthet, akkor ossza meg persze, de a színész dolga: a szolgálat. És a rendező a főnök, mondja. Könnyebben tudja teljesíteni ezt azóta, mióta ő is volt a túloldalon. Úgy véli, nagymértékben fejlődött színészileg attól, hogy rendezett, mert lemorzsolódtak róla azok a saját megfogalmazása szerint „nagyképűsködések”, hogy belülről majd tud mindent. Rájött arra is, hogy mennyire akadályozza a rendezőt, ha a színész nem úgy áll hozzá, ahogy kellene, netán ellentart. Azóta jobban szereti azokat a színészeket, akik alapvetően lelkesen megcsinálják azt, amit kér, vallja be őszintén. Nem hisz abban, hogy erőszakkal, vagy agresszióval ki lehet taposni a színészből valamit. Simogató rendezői alkat, aki helyzetbe hozza a színészt, olyan körülményeket teremt, hogy a színész még érdekeltebb legyen abban, hogy amit kell, azt meglépje. Azért nem hisz az agresszióban, mert vele is csinálták, és pontosan tudja, hogy csak azért nem görcsölt be, mert dacolt. Nyelt egyet, és azt gondolta, hogy az anyád! Akkor is megcsinálom! De látta másokon, hogy hogy összetöri őket ez a viselkedés, egyre görcsösebbek, reggel már remegve érkeznek. Természetesen előfordult már olyan, hogy valaki kihozta a sodrából, de azt utólag inkább már vicces helyzetnek minősíti.

Fordítva is előfordult persze, mondja. Olyankor mindig azt hitte, hogy megéri, de nem. Azzal nincs baj, mondja, amikor a közös ügyért mindketten elkezdenek befeszülni, mert azt a jelenetet, annak a mozzanatát minél jobban meg akarják csinálni. Kipróbálják innen, kipróbálják onnan, és valamiért nem megy. Az is tudja bosszantani, amikor felesleges köröket futnak. Lézeng a színpadon tíz színész, de valójában a fény és a hang próbál, és azért vannak ott a színészek, hogy a rendező élőben láthassa az egészet. És azt érzi az ember, hogy inkább tanulná a szöveget, inkább átvenné a jelenetet a kollégákkal, de most éppen itt kellék, semmi más. Olyankor ki szokott akadni, mondja. Pedig pontosan tudja, hogy egyébként nincs értelme. Ettől függetlenül nem tartja magát különösebben nehéz esetnek. Nincs is rosszban rendezővel.

Az új évadban játszott szerepek közül mi izgatja a leginkább, kérdezem. A rendezés, neveti el magát. Most tényleg a rendezés izgatja a legjobban, folytatja, de ami nagyon izgalmas kihívás, azt már elkezdték tanulni, s ez az első bemutató lesz ősszel, az Ájlávjú című musical. Négy szerep, két férfi, két nő, és nagyon fifikás zene. Nagyon kell hozzá tudni énekelni, meg hallás is kell hozzá, mondja. Ha nem játszotta volna el az elmúlt tíz évben azokat a zenés szerepeket, amelyeket eljátszott, akkor ez most nem menne, véli. A másik, ami izgalmas szerinte, hogy a Horváth Csabával még nem dolgozott együtt, miközben a Forte Dance-előadásokat látta, mert a volt osztálytársai közül sokan játszottak/játszanak a társulatban. Nagyon várja ezért a Vízkeresztet, többféle szerepet fog játszani, kicsiket, de az nagyon jó lesz, lelkesedik. A karaktereket imádja.

Hiányérzete valójában nincsen. Talán annyiban, hogy jönnek majd ugyan új tagok, de mióta Bányai Kelemen Barna elment, azóta nem igazán sikerült az ő szerepkörét betölteni. Próbálkozunk, mondja, de nem könnyű találni Barna helyett valakit, mert aki szóba jöhetne, az agyon van foglalkoztatva Budapesten. További rendezéseken egyelőre nem gondolkodik, mert nem szeretné elvenni a lehetőséget attól, hogy újabb, és újabb rendezőkkel találkozzon a társulat. Ez önzőség lenne, véli, ráadásul ő is szeretne újabb és újabb rendezőkkel találkozni, mondja nevetve. Az első év inkább azért alakult így, hogy megmutathassa a Művészeti Tanács, mi az, amit képvisel, hogy a következő években merre akar haladni, mit gondol hosszú távon színházról általában, és konkrétan persze a Weöres Sándor Színházról. Arra vonatkozóan sincsenek vágyai, hogy mit szeretne eljátszani. Igazából új dolgokat szeretne, mondja mosolyogva. Új emberek, új impulzusok, benyomások, aztán azok úgyis hozzák magukkal az összes többit. Feladatokat, kihívásokat, és akár kudarcokat is.


2021. július 21.