Maszkverseny Mohácsival
Dehogy irgalmatlan: az a legszebb, hogy van benne irgalom.
Majdnem napra pontosan hét évvel a Farsang előtt volt már Caragiale-bemutató a WS Színházban – a 2014-es Zűrzavaros éjszaka –, akkor is a Mohácsi testvérek átiratában (Caragiale után és helyett); hullott a forgács bőven, szem sem maradt szárazon. Eredetileg decemberre tervezték, a covid-járvány, az általános lefagyás miatt májusra csúszott a Farsang-premier. Lám, így lehet kerek az évforduló. A játékba beépített függöny először csak félig megy föl: mintha a színháziak se hinnék el, hogy megint lehet.
És bár a farsangi időszaknak is vége, folyamatos karneváli hangulatban élünk. A bemutatón maszkos nézők (zsebükben ugrásra kész oltási igazolvány) figyelik a színpadi maszkos karnevált. Magasról indít az újranyitás után a szombathelyi színház; már-már túl magasról. Boldog, de mintha kicsit megilletődött közönség fogadná az eleinte szintén mintha kicsit megilletődött színészeket. Fél év szünet – az fél év szünet, nézőnek is, színésznek is. Pedig a hangulat otthonos és szívfacsaróan ismerős.
A Zűrzavaros éjszaka asztalosműhelye után most minden hájjal megkent, sok apró jellel díszített, lepattant, egyúttal nagyszabású borbélyüzlet a központi helyszín (díszlet: Khell Zsolt). Van itt minden: férjek, szeretők, ágyban felejtett pénztárcák, van korrupció, kémkedés, gyanútlanul megbújó ereszcsatorna és jelmezcsere; nagyszabású, jól megcsavart dagonyázás a kisszerű, mégis kihagyhatatlan életben. Caragiale és a Mohácsi testvérek már megint lerántják a maszkot – a leplet – az emberről.
A borbélyüzletből kilépő szereplők mind megkapják a hátuk mögött, hogy „ez is mekkora egy tahó”. Ez a sorminta (olyan, mint Molnárnál a minden alkalommal nevetésre pozicionált „citrom”) egy idő után kikopik, ami nem nagy baj. Remete Kriszta jelmezei karneválian, ízlésesen harsogják be a teret. (Külön öröm és nosztalgia, hogy egy-egy kellék, jelmez – jelmez a jelmezben – korábbi előadásokat idéz. Itt egy kis Sztárcsinálók, ott egy kis Vitéz Mihály. Rég volt, szép volt.)
A Szász János-fordítás alapján készült átirat pedig, ha lehet, még sűrűbb, még „mohácsisabb”, mint valaha: az a jellegzetes, fanyar, rontott-bontott, szójátékos, szózuhatagos költőiség láthatólag erős koncentrációt követel a színészektől, de a nézőktől is. (És nem vehetünk rá mérget, hogy a második felvonásban egyes szereplőktől elhangzó, artikulációra buzdító megszólalások nem a szünetben kerültek bele az előadásba. Ha mégsem, akkor megint összeért a színpadi valóság a színpadon túli valósággal; ez is Mohácsi-jellegzetesség.)
A színpadon többnyire elszánt, hétpróbás Mohácsi-színészek. Kocsis Pál most játszik először Szombathelyen: Nae Girimea szerepében kiköpött borbély és felcsertulajdonos, macsó és kisgyerek; aki alig győzi beosztani a szeretőit – akik persze férjes asszonyok. Don Quijote mellett Sancho Panza, vagy inkább az agyafúrt szolga-figurából megszülető tüsténkedő Jordache, a borbélysegéd: Róbert Gábor.
A többiek – Antal D. Csaba, Alberti Zsófi, Endrődy Krisztián, Vlahovics Edit, Balogh János – hozzák és tovább árnyalják a már megismert szombathelyi formájukat; vagy megmutatják – mint Herman Flóra –, hogy ezt is tudják. Akik szerepük szerint fölzárkózni készülnek a házasok-szeretők szép, régi világában: Szabó Róbert Endre, Dunai Júlia. A tökéletes karneváli zenész-rezonőrök: Kovács Márton és Móser Ádám.
A megilletődöttséget elsőként talán Lábodi Ádám (bizonyos Pompon, mesterkém és…) megjelenése töri meg. Ő volt a címszereplő a Liliomfi szombathelyi Mohácsi-változatában. És ha a kíméletlen Liliomfi-előadásban mindent vitt a karcos keserűség és kiábrándultság, akkor a Farsang… záróképében – középen dúdol-énekel Lábodi Ádám – szégyenlősen mégiscsak felülkerekedik valami furcsa, torokkaparó, csillogó kis érzelem. Még akkor is, ha a nagy jelmezversenynek nincsen nyertese.