Mind összezárva az égő pajtában: történelem XIV órában ­ és közben csak szól az álmodó Sosztakovics-­keringő

Föladja a leckét a Weöres Sándor Színház új bemutatója. A kortárs lengyel szerző, Tadeusz Slobodzianek darabjából fölkavaró, fejbe kólintó előadást rendezett Lukáts Andor: arról, hogy a „múltunk mind össze van torlódva”. Mérgezi a jelent.

Amikor a budapesti Katona József Színház A mi osztályunk-­bemutatója (az volt a 2008­-as Slobodzianek­-darab magyarországi premierje, most is repertoáron) a 2011/12­-es évadban a legjobb előadás kategóriában elnyerte a színházi kritikusok díját, Máté Gábor rendező a díjátadó után megjegyezte: arra számított, hogy nagyobb visszhangot vált ki, esetleg társadalmi vitát ­ párbeszédet ­ generál az előadás. De talán éppen a bemutató ­ a darab és a téma ­ Lengyelországon messze túlmutató érvényességét támasztja alá, hogy nem generált. Az azóta eltelt időben ez az érvényesség mit sem vesztett erejéből, sőt.

A kelet­-lengyelországi kisváros, Jedwabne zsidó lakossága szinte teljes egészében elpusztult 1941 július 10­-én: a jedwabnei lengyelek egy városszéli pajtába terelték a jedwabnei zsidókat, a pajtát bezárták és fölgyújtották. A pusztításra évtizedekkel a történtek után (a 80­-as évek végén, a rendszerváltás közeledtével) derült fény, elsőként egy lengyel dokumentumfilmesnek köszönhetően, aztán a Jedwabnéban történtekről könyvek is születtek Lengyelországban. Slobodzianek egy interjúban (Ellenfény 2011/11.) elmondta, hogy bár íróként is régóta foglalkoztatta a lengyelországi antiszemitizmus témája, a döntő pillanat akkor jött el számára, amikor elolvasta Jan Gross könyvét: „A szerző mindazt megírta benne, amit mi lengyelek le akartunk tagadni, amit magunknak se akartunk beismerni. A Szomszédok tudatosította bennem a jedwabnei események brutalitását. A lengyelek szeretik a történelem áldozataként ábrázolni nemzetüket, pedig ez nem igaz, ugyanúgy tudtunk hóhérok is lenni.” Ahhoz pedig, hogy egy iskolai osztály perspektívájába állítsa az eseményeket, Kantor nevezetes Halott osztály ­előadása adott alapot: „Csak később értettem meg, hogy azért halottak (ti. a Halott osztály diákjai), mert megölték egymást. Vagyis nem 'valaki' ölte meg őket, nem egy idegen, nem egy német, nem egy kívülről érkezett bűnös ölte meg őket, hanem egymást gyilkolták le.”

A mi osztályunk tíz diákja eleinte (az első órán 1925­-ben vagyunk, az utolsón a 2003­-ban) egyszerűen csak lengyel: egyensapkában, első pillantásra azonos öltözékben, finom jellemfestő különbségekkel (jelmez: Dőry Virág). Apró, visszanézve egyre fenyegetőbbé váló jelekkel van kirakva az a hosszú út, amely innen elvezet a városszéli lángoló pajtáig ­ ahova osztálytárs tuszkol osztálytársat ­, és tovább. A dráma fikciós terében tíz hús-­vér ember sorsában, személyes motivációk és habitusok, vonzások és választások, bűnök és árulások szövevényes hálójában van jelen a történelem. A refrénszerű alapkérdések nem változnak: (De hát) mit tehettem volna? Mi az értelme? Hol az Isten? Slobodzianek fölmutat bűnt, bűnöst és áldozatot, de nem ítélkezik. Ahogyan a szombathelyi előadás sem. „Csak” kétórás tömény és folyamatos koncentrációt követel a tíz színésztől ­ és a nézőktől egyaránt. A tízszólamú zeneműként ­ nagyszabású oratóriumként ­ megszerkesztett darab szövege olyan erős, hogy alig tűri az akciót, a „játékot”. Sőt: ebben a sűrűségben az akció, legyen bármilyen durva (például Dora megerőszakolása vagy a jelzett ütlegelés) paradox módon szinte lélegzethez juttatja a nézőt. Mert semmi nem lehet olyan plasztikusan, tárgyilagosan borzalmas, mint ahogyan a szereplők saját tönkrement, fölzabált életüket újraélve ­ látszólag reflexió nélkül ­ elmesélik, miközben szemükben sorra megtörik a fény. A WSSz színészei tökéletesen működtetik a történetmondás nagyon ősi teremtő, láttató erejét. A holtak sorban helyet foglalnak hátul a színpadon: tanúk. A nem múló múlt fogságában mind együtt vagyunk a magas falú osztályteremben, a bezárt pajtában ­vagy talán a bíróságon (díszlet: Khell Csörsz). Dora (1920-­1941): Hartai Petra. Jakob Kac (1919­-1941): Jámbor Nándor. Rysiek (1919-­1942): Kálmánchelyi Zoltán. Menachem (1919-­1975): Bajomi Nagy György. Zygmunt (1918­-1977): Mertz Tibor. Zocha (1919­-1985): Nagy Cili. Rachelka, később Marianna (1920­-2002): Kiss Mari. Heniek (1919-­2001): Orosz Róbert. Wladek (1919­-2001): Szabó Tibor. Abram (1920­-2003): Szerémi Zoltán. Ők elmondják, az értelmezés feladata a miénk. És közben csak szól az az álmodó, fájdalmas „körtánc”, a második Sosztakovics­-keringő.

Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia)
2016. február 07.

Támogatók