"Most itt vagyok, és ez a lényeg"

- Előadás után visszanézitek magatokat?

- Nem, de addig jó, amíg nem látom magamat. A hangomat sem szeretem visszahallgatni, teljesen más az, amit belül hallok, mint ami a felvételről szól. Illúzióromboló tud lenni.

- Néhány filmben játszottál már, azokat sem nézted vissza?

- De, de az a kínok kínja…

- Először talán Salamon András filmjében, a Getnoban láttalak, egy tinédzsert játszottál. Akkor bizonyára még színművészetis voltál.

- Nyáron forgattuk, épp akkor végeztem, életem első filmforgatása volt. Hatalmas élmény volt, öt hétig lehettem Las Vegasban. Az első hét teljes extázisban telt, leginkább az nyűgözött le, hogy a legkisebb kaszinóban, a legeldugottabb sarokban is olyan profi koncerteket lehetett hallani, amiket itthon még a legfelkapottabb helyeken is csak ritkán. De bevallom engem sohasem vonzott Amerika. Legfeljebb Kanada vagy Dél-Amerika…

- A kevésbé felkapott helyeket szereted?

- Igen. Szeretem felfedezni az országot, ahol éppen járok, és a magam módján, nem idegenvezető segítségével, rengeteg turistával. Nagyon vágyom déli vidékekre, szeretnék egyszer latin zenét, salsát, tangót élőben hallgatni mondjuk Kubában, egy kiskocsmában… Régebben sokat utaztam, az elmúlt négy-öt évben nem jött össze. Idén már nagyon szeretnék eljutni a tengerpartra.

- Rendesen be vagy táblázva, a színházban a Mackó kalandjai kivételével mindenben játszol.

- A Cabaret A'la Carte-ban sem. Azt a Cseresznyéskerttel együtt kezdték próbálni…

- A Szerelmes Balázsban te vagy Éva, a nő, aki meghódítja főhőst. Te vagy a virtuális térben az egyetlen valóságos lény, aki nem hisz semmiben, csak az egyenes és őszinte gesztusokban. Te is így gondolod?

- Igen, abszolút. Muszáj határozottnak és karakánnak lenni, tudni dönteni. Mert, ha belemész nem tiszta dolgokba, később sokkal nehezebb lesz elvarrni a szálakat, és nehéz kikecmeregni belőlük. Ráadásul nem tiszta a lelkiismereted sem. Jobb az őszinteség. Lehet, hogy fáj abban a pillanatban, de utána a következményeit tekintve sokkal kifizetődőbb. És, Éva nem tűri a mellébeszélést.

- Érdekes ez az Éva. Egyszerre Nő, ugyanakkor nem azokat a sztereotíp viselkedési normákat hozza, mint amit általában a Nőkről gondolnak a színpadon…

- A „szép női” szerepek roppant unalmasak tudnak lenni, ezért is nagyon kedvelem a karakter-szerepeket, amelyekben a határaimat feszegethetem. Ilyenekre nagyon vágyom. Kedvesnek, szépnek és tisztának lenni, ennek a színpadon sincs igazsága. Hamis és unalmas. Az életben is sokkal összetettebbek az emberek. Ezért is gondolom azt, hogy a „naiv”-nak gondolt női szerepek mögött is meg lehet találni a legbensőbb egyedi motivációkat, érzéseket és gondolatokat. Millió kérdést fel lehet tenni, mint ahogy általában az ember fel is teszi ezeket a kérdéseket, magának és másoknak is.

- Szabados Misi mesélte, hogy gyerekkorodból ismer, amikor te még gyermekszínjátszó voltál. Mesélnél erről? Miért lettél színésznő?

- Mindig is ezt akartam, sohasem mást. Hogy honnan kaptam ezt a gellert, nem tudom. Kilencévesen már tudtam, hogy színész akarok lenni, de a család szerint már öt-hat évesen ezt mondogattam. Akkoriban még színházban sem voltam. Kilenc lehettem, amikor elkezdtem Földessy Margit színistúdiójába járni. Ő küldött el néhány válogatásra, és így kerültem tizenhárom évesen a Budapesti Kamaraszínházba, ahol Misivel megismerkedtem. Közben az iskolában szavalóversenyeken vettem részt. A versek sokat jelentettek nekem. És jelentenek most is.

- A színművészetin a Szombathelyen is legendás (az Egy nő, itt készült a Művészetek Házában) Máté Gábor osztályában végeztél. Elsőre felvettek? Protekció nélkül?

- Igen, de a színművészetin a protekció nem működik. Nincs értelme, mert kiszúrás lenne azzal, akit érdemtelenül vesznek fel.

- Lediplomáztál, majd öt éven át szabadúszó voltál. Játszottál a Vígszínházban, a Pesti Színházban, az Újszínházban, a Tatabányai Jászai Mari Színházban, az Egri Gárdonyi Géza Színházban és a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Kényszerből nem szerződtél le egyik társulathoz sem?

- Ahova hívtak, oda nem szerettem volna menni, a környezetemben nem láttam olyan társulatot, ahova tiszta szívvel mentem volna, vagy ha igen, oda nem hívtak. Így legalább sok helyen kipróbálhattam magam, sok emberrel találkoztam, és sokfélét csinálhattam. Az elején még kényszer volt. Az egyetem után az első két évem arról szólt, hogy hozzá kellett szoknom ehhez az új helyzethez, hogy elfogadjam, hogy hol van munkám, hol nincs. Idő kellett ahhoz, hogy megtanuljam ezt kezelni. Ne essek kétségbe, hanem ha van időm, akkor inkább menjek el egy tánckurzusra, vagy tanuljak meg rendesen angolul. Most utólag látom, nagyon jó, hogy így alakult. Az évek alatt megtanultam nemet mondani, felismerni magamban mi az, amit biztosan akarok,és mi az amit nem. Mi fontos, mi nem, és ha úgy alakul, már fel merek állni. Szombathelyi színház-alapítás és a társulat volt az első olyan alkalom, amikor nem merült fel bennem kérdés, nem volt vacillálás. Úgy néz ki, jó döntést hoztam, itt nagyon számítanak rám, izgalmas, szép és jó feladataim vannak. Ráadásul végre olyan dolgokkal is elkezdhetek foglalkozni, amikkel eddig nem volt lehetőségem.

-Például?

- A gyerekek és a színház az, ami engem mélyen és nagyon érdekel. Ezért is szeretnék gyerekekkel foglalkozni. A színházból pár emberrel gondolkodunk azon, hogy nyáron indítunk egy tábort. Tavaly részt vettem egy ilyenen, és nagyon élveztem. Nem egy színjátszó- vagy drámacsoportot akarunk, csak a gyerekekkel együtt játszani, Velük lenni. Megkönnyíti az életet, ha már fiatalon megtanuljuk, miként, mivel oldjuk belső feszültségeinket, és hogy ezek mennyire feleslegesek. Ne legyünk saját magunk gátjai, merjünk felszabadultak lenni, vállaljuk véleményünket, és mindezt úgy, hogy közben figyelünk a másikra, és elfogadjuk, hogy nem mindig én állok az első helyen. Én is annyit küzdöttem magammal és a görcseimmel!

- Rendkívül jó erre a játék… A színház számodra egyfajta terápia is?

- Még most is meglehetősen gátlásos vagyok… De, ha kiskorodban találsz egy olyan társaságot, ahol azt érzed, hogy figyelnek rád, ha kérdeznek tőled valamit, kíváncsiak a válaszodra, akkor bátrabban fogalmazod meg a gondolataidat. Manapság ciki elérzékenyülni, és óhatatlanul zártabb leszel… Persze bizonyos helyzetekben keménynek kell lenni, de nem szabad elfelejteni, ha kell, merjél megnyílni, beszélni magadról. Engem a gyerekekkel kapcsolatban ez foglalkoztat, nem a szép beszéd és a szép ki kiejtés.

- Földessy Margit színiiskolájában megkaptad ezt?

- Heti egy alkalom volt, hétről-hétre éltünk, nagyon szerettem, engem felszabadított a rengeteg improvizációs gyakorlat. Ott a színjátszás dominált. Persze sokan jártak oda, akikből később nem lett színész. Zenéltünk, táncoltunk, jeleneteket, helyzetgyakorlatokat adtunk elő, és sokat improvizáltunk. Én tudtam, színész akarok lenni, de tizennégy éves koromig nem mertem bevallani ott senkinek, úgyis csak legyintettek volna. Minden lány az akar lenni kiskorában. Amúgy kívülről nézve, így utólag, meglehetősen szórakoztatóak lehettünk, amint tizenévesen zokogva, komolyan drámákat játszottunk.

- Dömével (Dömötör Tamással, a szombathelyi színház főrendezőjével) már a Kamara Savariában is együtt dolgoztatok. Honnan a kapcsolat?

- Ismerten a színművészetiről, ő filmrendezői szakra járt. Vasvári Emesének volt egy lakásszínháza Budapesten, ahol szerepeltem. Emese is jóban van Dömével. Amikor megnyílt a Kamara Savaria, én is szerepeltem a nyitó darabban: egy japán rendező Mishima, Aoi című darabjában. Így utólag be kell vallanom, a darab remekül megélt ott a lakásszínházban, itt viszont nem… nem volt szerencsés épp ezzel a minimalista darabbal nyitni. Amikor meghajoltunk, szembesültünk a nézők értetlenségével, hogy várnák a folytatást. Talán lement belőle két előadás, de mindkét alkalommal rosszul éreztem magam a meghajlásnál, szégyelltem magam, mintha egy üvegfal lett volna köztünk és a nézők között, annyira rossz volt. Legszívesebben elsüllyedtem volna, menjünk innen, minél messzebbre. Aztán játszottam a Czukor-showban, azt már nagyon szerettük, jól éreztük magunkat benne.

- Nem áll messze tőled a színházi kísérletezés, hiszen Vasvári Emese lakásszínházán túl felléptél a Táp Színházban is, akik egy meglehetősen formabontó alakulat.

- Mindenevő vagyok, ha a darab felkelti az érdeklődésemet, akkor mindegy, hogy alternatív színház vagy kőszínház. Voltam már rendező-asszisztens, megesett, hogy előadás közben az volt a feladatom, hogy diákat pakolgassak. Szeretek színházban lenni, egy jó előadás részese lenni, akár kellékesként, akár színészként, mindegy.

- Úgy tűnik, tényleg szerencséd van Szombathellyel, Jordán Tamás is ezt a fajta intenzív színházi létezést, és csapatjátékot szeretné itt megvalósítani.

- Ez az, ami nekem annyira hiányzott a főiskola után: együttgondolkodni, együtt csinálni. A színház közös munka, nem tudunk egymás nélkül játszani, ha nem adod oda a kelléket, ha sötét van, akkor nem működhet a darab, egyedül kevesek vagyunk.

- Milyennek látod Budapest után Szombathelyt? Megszoktad?

- Már nagyon várom, hogy jó idő legyen, és mehessek a Csónakázó tóra futni, és biciklivel közlekedhessek. Annyira élhető város ez, felüdülés Pest után. Ott születtem, de már annyira elegem lett belőle. Itt még kedvesek az emberek, rád mosolyognak, ha kérem, segítenek. Más a ritmus: nyugodtabb, lazább, nincs még az a nagy kapkodás, élvhajhászat, ami Pesten.

- Nem hiányzik a pezsgés, bulik, koncertek?

- Az élőkoncertek nagyon hiányoznak, de általában nincs időm ezen morfondírozni, reggel tízre jövök, este tizenegyig-éjfélig itt vagyok… Nekem most ez a dolgom. Ha hazamegyek, igyekszem bepótolni, akkor elmegyek színházaba , megnézem a barátaimat. Beülünk beszélgetni, ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk.

- Ilyen intenzív színházi lét mellett mennyire jut időd Péter Katára?

- Éjszaka, de azért napközben is néhány pillanatra. Csak annyira jó feladatokat kapok, és ezek annyira izgatnak, hogy állandóan az motoszkál a fejemben, hogyan is csináljam. Kéjelgek a példányok felett, nagyon szeretek velük foglalkozni otthon is, dokumentálni a dolgokat, elemezni, írni róluk. Kedvenc időtöltésem ez. Amúgy tényleg grafomán vagyok…

- Meg is jelentek írásaid?

- Nem, á… nem írok én jól, nem is azért készül, hanem, hogy ha, belül valami nagyon feszít, akkor le kell csapolni, és ha nem elég a színház, a futás, a jóga, tánc, éneklés, ott van az írás… Magamnak irogatok, terápiás jelleggel, naplószerűséget is vezetek, ha szükségem van rá. Előadás után általában még megiszom egy pohár vörösbort, szeretek itt lenni, nem elrohanni, beszélgetni a többiekkel. Egy-egy előadás felpörget, idő kell, amíg leengedek. Egy-egy jó darab után már kezdeném is a másnapot. Kevés az alvásigényem. Sok energiám van…

- Saját családot szeretnél?

- Persze, foglalkoztat ez is, nő vagyok, imádom a gyerekeket, és szeretnék anya lenni. Nem tudom, mikor jön el ez is, csak azt tudom, eljön amikor itt az ideje.

- A színpadon kívül, bármikor láttalak mindig laza viseletben, farmerosan voltál, többnyire feketében.

- Így kényelmes, így érzem jól magam. A színpadon úgyis kiélhetem magam, annak ott helye van, a magánéletemben ez nem hiányzik. Csak ritkán, alkalomadtán.

- Mennyire időre tervezel, meddig maradsz Szombathelyen, a társulatnál?

- Ahogy alakul. Lehet, hogy tíz év lesz belőle, lehet, hogy egy. Sok mindenen múlik ez. Rajtunk, rajtam, a városon…Majd kiderül. Most itt vagyok, és ez a lényeg.

Kifelé menet egy másik helyiségben a Színésztársalgó műsor forgatásába csöppenünk: Vlahovics Edit fehérboros-gesztenyés-pulykás csodát főz. Odakiáltja Katának, legközelebb vegetáriánus kosztot is csinál. Ezt is sikerült megtudnunk.