Néró itt a sztár

Mintha csak filmet néznénk: a 60-as évek Amerikája, kosztümök és parókák, pontos koreográfia és csillogás.

Vissza az ősbemutató koncepciójához

Bemutatták a Sztárcsinálókat a Weöres Sándor Színházban. A szerzőpáros: Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor. A rendező: Nagy Cili.
Egy igazán jó alkotás nem évül el. Bár reflektál saját korára, később is kihámozhatók belőle olyan elemek, melyek aktuálissá teszik újra és újra. Mondhatnánk akár egy ókori közhelyet erre, miszerint nincs új a nap alatt. Nagy Cili is ezt az elvet követte rendezése során: visszanyúlt az ősbemutató koncepciójához.
Az előadás a 60-as évek táncdalfesztiváljait idézi – legalábbis más források ezt mondják, e sorok írója ugyanis még nem élt akkor. Történelemórára viszont járt, s biztosan mélyebben megmaradt volna a császárság ezen szakasza – Claudius halálától Néró bukásáig – ha ilyen zenei aláfestéssel van tálalva.
A zenekar a 110 percben talán összeadva kap tíz perc levegővételt: végig zenei
síneken robogunk, ami hatalmas koncentrációt és pontos koreográfiát igényel a társulattól. Jó hangokból viszont már tudjuk, nincs hiány.

A rendezőnek itt nagy előnye volt: jól ismeri a társulati tagokat, tudta, kire mit bízhat. Jámbor Nándorhoz igazán jól illik Néró karaktere. Már a Mágikus Mintha-koncerteken is észrevettük, hogy a kedves báj mögött egy pólószaggató vadállat bújik – ezt most megcirógatták rendesen. Mertz Tibor pedig Senecaként olyan lazán táncikál esernyőjével, mintha csak a Broadway táncoslányai közül sétált volna ide.

A hétköznapok valósága

Bár a szereplőket tekintve az ókori Rómában járunk, mégis bőven kapunk a 60-as évekből és napjainkból is, Néró választási kampánya érezteti talán legjobban a hétköznapok valóságát. A média is kap egy kis kiszólást: „A sok hülye firkász tudja már a szerepét: nem írhatnak mást, csak jót!” Az információs technika pedig itt kapja a legnagyobb szerepet, ahogy két síkon láttatnak mindent a közönséggel. A mi értelmezési horizontunk a színpad teljes képét beengedi. Ám a vásznon mindeközben élő közvetítés megy: csak azt kapjuk, amit a média enged – keretek közt, premier plánban. A hatalmas videokamera ismét időutazásra visz minket.
Felénk is fordítják, nézzünk csak szembe önmagunkkal, hiszen nagy tettekre, változásra csak a tömegek képesek. Mintha mi választanánk Nérót. A színpad vertikálisan és horizontálisan is jól osztott. A jobb oldalon a mozdíthatatlan zenekar, amelynek tagjai igazán ütős torzításokkal adják az alapot és ezzel egy időben igazodnak a megszólalókhoz is. A színészek pedig mélyről másznak elő, aztán emelvényről néznek le a tömegre. Stúdiószínpadot rejtettek a színpadba. Élőképet az élőképbe. Itt játszódik a dalverseny és a családi viszály is. Olykor nem is tudjuk eldönteni, hol kezdődik és hol ér véget a magánszféra.

Megidézik a kultikus sztárokat is

Kultikus sztárokat idéz a rendezés: Elvis Presley-t, Marilyn Monroe-t és Jézust – végül is egykoron ő volt a legnagyobb sztár. A vallási fanatizmusnak is odaszúr egy hatalmasat – politika, valláskritika, társadalmi viszályok ezennel kiaknázva. De a filmek sem maradnak érintetlenek: akkora Sin City-svédelést kapunk szélesvásznon, hogy az ember elfelejt arra figyelni, hogy közben éppen Papp-Ionescu Dóra énekel hatalmasat. De ez mit sem ér, hiszen „akárhogy is fáj, Néró itt a sztár”.
A csillogás magánéletet romba döntő hadviselése adja a tragikum tetőfokát is: Néró bukását. A történelem ezen szeletének utolsó morzsája következik: a zárókép. Bal oldalon cipők sorakoznak, mintha a történelem épp megismételni készülne önmagát. Juvenalis (Formán Bálint/Kenderes Csaba) lant helyett elektromos gitárral mond végítéletet – korunkbeli énekmondó a javából. Kérdezni még mer, bár tudja, választ talán sosem lát majd. S bár keserűséget érzünk, de reményt is: „Aki átlát ma már a dolgok látszatán, velem kérdez, mellettem áll.”

Vas Népe
2018. március 21.

Támogatók