Rossz az, aki rosszra gondol!

Volpone

Mert az van, hogy a szombathelyi Volpone kapcsán most mindenki arra kíváncsi, kinek mit dörgöl majd az orra alá Alföldi Róbert. Alápörköl-e a Jordán Tamást első körben elgáncsoló szombathelyi városvezetésnek?

Vagy, ha már az arany és a hazudozás a fő téma, beszól-e a pénzeket kétes helyekre talicskázó épületgépészeknek és koronaőröknek? A véletlen hozta persze így, hogy másfél héttel az igazgatói pályázat lejárta előtt épp Szombathelyen rendez, és higgyék el, Alföldi ennél messzebbre lát.

Olcsó poénokért, direkt politizálásért sohasem áldoz be egyetlen egy előadását sem.

A Volpone is ügyes és okos komédia lett, kristálytiszta szerkezettel, többrétegű mondanivalóval, üresjáratok nélkül, erős színpadi jelenléttel, jól funkcionáló minimalista színpadképpel és jelmezvilággal. Ráadásul nagyon rárímel a kamarateremben futó múlt heti premierre, a Tartuffe-re is. Csak más. Alföldi úgy politizál, hogy egyáltalán nem politizál, csak társadalmilag érzékeny témákat vet fel, mértéket tartva, okosan.

Rossz az, aki rosszra gondol. Hihetetlen izgalmas, ahogy ezzel a kicsike igazsággal is direktbe játszik. Felvillant valamit, aztán amikor mindenki ugyanarra gondol, az utolsó pillanatba egészen másfelé kanyarítja a jelenetet. A darab elején mindjárt kéjesen nyúl a buja vén csaló a takarója alá, mindenki azt hiszi, azért a gyönyör az arcán, mert… -aztán valami más kerül elő, és így tovább.

Az alap a Shakespeare-kortárs Ben Jonson műve, az angol irodalom egyik legtöbbet játszott, legjelentősebb komédiája, amihez Spiró György szolgáltatott mai nyelvi szövetet. Ebbe szőtte bele Alföldi a szombathelyi társulattal közösen a magáét, például a színészekből itt-ott kibuggyanó káromkodásokat.

Mert többen és többször csúnyán beszélnek. Alföldi darabjaira jellemzően azonban nem bántóan.

Érdemes figyelni, akkor és ott hangzanak el a mosdatlan szavak, amikor annak helye van, amikor az életben is odaböknénk egy basszameget. Nem csak úgy, a közönség megkacagtatására, amelyik amúgy is minden ronda szónál, ha kell, ha nem, röhög.

A történet, ha akarom, csak ennyi: a minden hájjal megkent kétes származású Volpone (Jordán Tamás) nem mindennapi cselt eszelt ki, hogy a dörzsöltségében is naiv Velence népét megkopassza. Beteget jelent, és közhírré téteti, pénze ugyan van, de se kutyája se macskája, pláne örököse. A gazdagok nem győznek beteget látogatni, bár egyikőjük sem szorulna rá más vagyonkájára, mindent beáldoznak, lihegnek a képzelt vagyon(os) körül, duruzsolnak betegágya mellett.

Izgalmas belenézni ebbe a görbe tükörbe, ahogy a jólétben dúskáló tisztes szereplőink észrevétlenül kifordulnak önmagukból, aztán a képzelt haszon reményében minden aljasságra képesek lesznek. Ez az a mechanizmus, aminek Alföldi igazán a mélyére ás.

Ne gondoljuk, hogy mi jobbak vagyunk ezeknél a 17. századi figuráknál, a feleségét tálcán felkínáló kereskedőnél, vagy a fiát a vagyon kedvéért kitagadó ékszerésznél, dehogy! Erre is figyelmeztet Alföldi, finoman, érti, aki érteni akarja.

Sok rétegben szól ez a darab, működik, mint komédia, remek jellem- és helyzetkomikumokkal, kellően csavaros dramaturgiával. De a pénzőrületen és hazugsággyáron túl fájdalmasan bevillan itt is a Makrancos Katában kibontott macsóvilág, a családon belüli erőszak, a kiszolgáltatottság. Felvázol nagy problémákat, de komoly szálakat hagy direkt elvarratlanul, hogy aztán lehessen még otthon, magunkban vacakolni rajtuk.

Vállaltan nem akar korhű lenni, mai darab ez.

Sodrása, lendülete van, amit szándékoltan nem akar Alföldi egy szünettel sem megtörni. Egyvégtében játsszák. Sokféle értelemben minimál színház ez, nem nyomja agyon mindenáron elsütött poénokkal, nem zsúfolja túl a szöveget felesleges szóvirágokkal, kicentizve, mindig csak annyit ad, amennyit kell. A díszlet- és jelmezvilágában ugyanennyire letisztult.

Nincs felesleges tárgy a színpadon, mindennek van funkciója, plusz töltete, szimbolikus jelentése. Hihetetlenül jó ötlet a perspektivikusan csökkenő szeglet, ami keretet ad a játéknak, jelzi a „kint” és „bent” váltakozását, egy katlan, középen a koporsóra emlékeztető ággyal. Ebben az alapjaiban fekete-fehér környezetben a színek szerepe is felértékelődik (főként a pirosé.)

Zseniális húzás például a világító kereszt, amit ki és be kapcsolgatnak a szereplők, amikor egy határt átlépnek, erkölcsileg valami fordulópont-féléhez érkeznek.

Ugyanilyen remek húzás, ha már a tárgyaknál tartunk, Csankó Zoltán műfarkas kulcstartója. Gyerekkoromban a Kádár-kori másodvállalkozók mind ilyenen hordták a feltuningolt kocka Ladák slusszkulcsát. Ha jól megfigyeljük, az összes karakterhez tartozik egy-egy tárgy, ami önmagában jellemzi, vagy értelmezi a figurát.

Megint nem akarok lelőni egy poént, de a hangokra is figyelni kell, kit mi és miért jellemez.

Egytől egyig izgalmas, többrétegű karaktereket kapunk, nem csak jelmezben, de gesztusban, hangban is kidolgozottak. Jordán Tamás játssza az öreg gazfickót, legalább három különböző arcát hozza Volponénak.

Bányai-Kelemen Barna, göndör fürtjeivel a minden lében kanál szolgáját alakítja. Egyszerre látjuk benne a szeretni való, minden lében kanál bohócot, és a nem is olyan oktondi, sőt egyre ravaszabb cselszövőt. Haragudni viszont, bármekkora szarkeverő is a színpadon, nem lehet rá. (Legalábbis egy ideig.)

A kurváért Bánfalvi Eszter, az ártatlan feleségért Hartai Petra felelős. Mindkét nő külön bekezdést is megérne, jók, ügyesek, erősek. Remek karakterszerep jut Szabó Tibornak, Szerémi Zoltánnak, Balogh Jánosnak, Kálmánchelyi Zoltánnak és Endrődy Krisztiánnak.

Parádésan gyomorforgató szerepben láthatjuk viszont, a Mandragóra papja után egy kereskedő szerepében Csankó Zoltánt. Egyszerre gusztustalan, nyálas és negédes ez az asszonyt bántalmazó pénzéhes zsarnok. Minden részletében kidolgozott a figurája, mint egy koreográfiát, úgy építi fel lépésről lépésre színpadi jelenlétét, a hangtól kezdve minden megmozdulása kidolgozott, nem öncélú, és ügyesen kitalált.

Itt nincs gombóc a torokban a vége után, mint a Makrancos Katánál

Nem zavaró a hosszú taps, megdolgoztak érte. De le kell ülni utána, meginni egy pohár vörösbort, muszáj kicsit beszélni róla. Elvarrni a megmaradt szálakat. Rossz az, aki rosszra gondol. Megbotránkozni is csak az fog, aki maga is rosszra gondol.

 

 

 

 

megosztás Nyugat (Szerző: Pais-H. Szilvia)
2017. május 14.