Sose halunk meg? Tényleg?

Az Öt fiú és Czukor Balázs formabontó szülésszínháza után újabb jelenkori színdarab futott a szombathelyi színházban – szintén a társadalmi felelősségvállalás jegyében.

Ez volt Christian Gundlach története, a Batang felé. Egy lassan elbutuló, demenciába süllyedő öregember (Koltai Róbert) és egy őt ápoló fiatal (Szirtes Balázs) nagy utazása.

Igaz, nem helyi rendezés, de pár szót így futtában, másfél nappal az előadás után is megér.

Nem csak azért, mert Koltai Róbert, ha színház, ma is „Illetékes”. A WSSz-ben szerda este is teltházat hozott, szeretik Szombathelyen. Az elmúlt években többször is rendezett és játszott itt. Most épp útban Batang felé…- olyan pszichodrámát hozott, amely sokakat érint, vagy érinteni fog.

Mert…

Mit kezdjünk az idős demens, múltjukat elfelejtő, sehova sem tartozó öregjeinkkel? Otthonba zárjuk őket, vagy mi, hozzátartozók ápoljuk a végsőkig? Saját életünket beáldozva?

Másrészt…

Hogy viseljük el önmagunkat, ha már tehetetlenek, pelenkás öregek, mindent elfelejtő magányos nyugdíjasok vagyunk? Hogyan kéne élnünk, hogyan lehetne méltósággal elviselni az öregséget? – Pár alapkérdés, amikre ez a színdarab is keresi a választ.

Koltai Róbert Hubertje egy könyvelő, demenciában lassan elmerülő idős, beteg és magányos férfi, aki jobb híján elsüllyed egy képzelt világban. Útban Batang felé tart már, a boldogság szigetére, ahol kókuszdióval, barna bőrű félmeztelen nők kényeztetik, örök a napsütés és szikrázóan fehér a homok. Gondolja ő…

Közben a fiatal Alex (Szirtes Balázs) kényszerű kötelességből ápolja őt, kiszabták rá ezt a büntetést, 40 óra jótékonykodást a szocpol-osztályon. Alex valósága azonban lehet, még borzasztóbb, mint az öregé. Fiatal, de nem élt még igazán, és reménye sincs arra, hogy valaha még változik valami, hiszen álmai sincsenek.

Pedig célok nélkül egy helyben toporogva, bűntudatba zárva, mihez kezdhetne? Merre lehet elindulni, ha körbe-körbe mindenütt csak falakat találni?

Ez a két magányos férfi, az életút két végpontján, ezen a szűk kis színpadon, limlomok és ócska bútorok között, két sehova sem vezető úton néha azért találkozik. Néha keresztezik egymást, de legtöbbször egymás mellett elbeszélnek.

Ezért is fura, hogy miért pont ők, miért pont egymásnak kellenek.

Talán mert nem akarnak egymástól semmit – csak valakihez, bárkihez tartozni, aki nem plüssből van… mint Paul, a darab ominózus papagája, akihez az öreg folyton locsog.

Régivágású, szövegcentrikus színház ez

Nézem Koltai Róbert tengerészének remegő kezét, görnyedt hátát. Átérzem, tényleg a legnehezebb azt az ajtót kinyitni, ami saját lelkünkben tartunk zárva.

Kevés a cselekmény, annál több a párbeszéd.

A szöveg sokkal kevésbé izgalmas, mint a színészi játék. Azonban Koltai és Szirtes minden mondata él, párosuk remekül működik.

Demencia.

Kívülről félelmetes, de Koltai Róbert öregje nem csak és kizárólag szánalomra méltó. A demenciában az egyetlen jó, mint az alkoholban, hogy hamis boldogságot is ad. Elfelejthetünk vele minden rosszat, kitörölhetjük azt is, ami addig egész életünkön át fájt. Teremthetünk vele egy más másik alternatív életet – fejben.

Mert, hogy is lehet elviselni Batang nélkül azt, hogy elhagytak, nyugdíjunk semmi, fenekünk alatt pelenkával, már csak a halálra számíthatunk?

Akkor inkább jöjjön Batang!

Az szombathelyi előadás után az időskori demenciáról szakemberekkel is lehetett beszélgetni. Aki válaszolt: Vass Péter szociálpolitikus, dr. László Tamás pszichiáter és Pintérné Szakály Katalin diplomás ápoló, a moderátor pedig Gergó Judit újságíró volt.

Longform (szerző: Pais Szilvia)
2020. január 10.

Támogatók