Valló Péter az idén G. B. Shaw-t rendez, mert sosem lehet tudni

Valló Péterrel minden évadban a finoman csillogó derű – és valahogyan a biztonságérzet – költözik be a Weöres Sándor Színházba. Hát még, ha G. B. Shaw-t rendez.
A Sosem lehet tudni című G. B. Shaw-darab a szerző maga teremtette kategóriái szerint a „barátságos színművek” közé tartozik – de hát G. B. Shaw-nál sosem lehet tudni. Komoly probléma, napsugaras-feszes – Nádasdy Ádám által újrafordított – dialógusok, a legjobb szereposztás, mi kell még. Talán az igazgatói iroda ablakán-üvegfalán (csak azért is) beáramló, csiklandozó tavaszi napfény. Ez az az időjárás, amelyik egyáltalán nem jellemző arra az angol fürdőhelyre, ahova Madeiráról érkezik meg a szabad szellemű írónő szabad szellemben nevelt három (majdnem felnőtt) gyerekével, akik váratlanul megismerkednek az apjukkal; akinek viszont lételeme a hagyomány (vaskalap és előítélet, plusz szeretethiány).
A Sosem lehet tudni körülbelül akkor íródott, mint a Három nővér (Szombathelyen most Három lány); és száz év ide vagy oda, mit sem veszített frissességéből. Sőt: mintha ezt is, azt is mostanában kezdenénk igazán megérteni – ami a társadalmi viszonyokat, képleteket illeti. Valló Péter nem osztja azok véleményét, akik úgy gondolják: G. B. Shaw ma már poros szerző, vagyis nem korszerű. És nemcsak azért nem osztja ezt a vélekedést, mert a Sosem lehet tudni alaptémája máig nem letudott-lefutott ügy: az emancipáció: „a társadalmi berendezkedés igazságtalan működése” nyilvánul meg itt. De nem véletlen az sem, hogy a rendezőnek új fordításra volt szüksége: a Shaw-darab nyelvezetében, levegőjében megmutatkozó – nem mellesleg a felső tízezer köreiben több száz éve masszívan működtetett kultúrára alapozott – „viktoriánus negédességgel” itt és most tényleg nem nagyon lehet mit kezdeni. Ezért aztán nemcsak új fordítás készült, hanem dramaturgi beavatkozásra is szükség volt: kikerült a szövegből minden, ami a múlt századfordulós Angliára utal, ellenben benne maradt minden, ami az emberi viszonylatokat – mindenekelőtt a két nem „különös” viszonyát – érinti. A kérdés úgy szól: hogyan kell élni – együtt.
A viktoriánus Angliában az örök fiatal Oscar Wilde és a „szakállasnak” ismert G. B. Shaw keltett feltűnést. Pedig mindössze két év köztük a korkülönbség. „Csak” Shaw-nak majdnem fél évszázaddal több adatott a földön, mint az angyali-ördögi Wilde-nak. Hegedüs Géza írja Irodalmi arcképcsarnokában: Wilde „hamarosan ismerősökre talált (ti. Londonban). Az elsők között George Bernard Shaw-ra, akit hazulról ismert. Ez a G. B. Shaw szintén dublini volt: egy részeges és elszegényedett, de mégis előkelő nevű ír arisztokrata fia, aki hamarosan elszökött apjától, és Londonban igyekezett érvényesülni. Shaw ebben az időben – a húszas éveiben járt – elismert bokszbajnok volt, szocialista népgyűlések rendfenntartója, néha sikeres népszónoka, aki újságírással is próbálkozott. És kulturált csevegőkészségével szívesen látott vendég volt a fiatal írók, költők, festők otthonaiban.” Ez a „csevegőkészség” annyira jellemző Shaw-ra (és Wilde-ra), hogy minden bizonnyal azok is tudnak idézni tőlük, akik semmit nem olvastak, láttak tőlük.
A „jó szöveg” ráüti a pecsétjét az olvasópróbára is: gyöngyözik-hullámzik a nevetés. Ráadásul az első olvasás hallatán az a benyomásunk támad, hogy Shaw a WSSz színészeinek írta a darabot. Az írónő szerepét Németh Juditnak. A férje szerepét Trokán Péternek. Az ikrek szerepét Nagy-Bakonyi Boglárkának és Jámbor Nándornak, a nővérük szerepét Hartai Petrának. A pincérszerepet Szerémi Zoltánnak (pláne!): „Jöjjön, William, derítse föl a kedélyeket!” Egy ügyvédszerepet Jordán Tamásnak. Egy másikat Kálmánchelyi Zoltánnak (az apja a pincér, mit lehet tenni).
A szerelmes és pénztelen fiatal orvos szerepét Kenderes Csabának. Hat hét múlva bemutató az Akacs Mihály utcában. Shaw itt jár, az biztos. Szép időnk van.

Vas Népe (Szerző: Ölbei Lívia, fotó: Unger Tamás)
2019. március 03.

Támogatók