Jordán Tamás-2013.05.20.

Erre azonban csak a 6. napon kerül sor.

Hogy minden világos legyen Ádámnál és Évánál kezdem. Sokan sokat tudnak már a múltamról, egyeseknek már a könyökén jön ki, mégis azt érzem, hogy az én jelenem problémáit csak a múltam ismeretében lehet megérteni.

Tartalomjegyzék:

1. nap Egyetemi Színpad
2. nap 25. Színház
3. nap Kaposvár
4. nap Merlin
5. nap Nemzeti
6. nap Szombathely


1. nap Egyetemi Színpad

Hogy miért akartam színész lenni már általános iskolás koromban, arról a kaposvári fejezetben beszélek. Tudniillik, csak akkor jöttem rá a megfejtésre. (Már elmúltam 40 éves.) Ugyan is semmi, de semmi nem predesztinált erre a pályára. Vézna, fejlődésben elmaradt kisfiú voltam (az érettségi tablón úgy néztem ki, mint egy 15 éves gyerek), nem tudtam normálisan beszélni, magánhangzók nélkül irgalmatlanul hadartam, színházba viszonylag keveset jártam, a családban nem volt senki, akinek bármi köze lett volna a színházhoz. Mindezek ellenére nem tudtam más pályát elképzelni magamnak. Bálint András volt akkoriban, ma is a legjobb barátom, osztálytársak voltunk, együtt készültünk a felvételire. Őt fölvették, engem természetesen nem. (Sok-sok évvel később tanár lettem a Színművészeti Egyetemen, osztályfőnök is voltam, magam is felvételiztettem. A tanár önmagam is kapásból hazazavarta volna az akkori felvételiző kisfiút.) Apám kívánságára (a matek nagyon ment) jelentkeztem az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Általános Mérnök Karára, ahova fel is vettek földmérő mérnök szakra. Szerencsémre, mert nagyon megszerettem a geodéziát. Jóformán bele sem kezdtem a műszaki tudományok elsajátításába, András (Bálint) beajánlott az Egyetemi Színpadra, ahol éppen akkor alakult meg (1961.) a később nagy karrier befutott Universitas Együttes. És ez megpecsételte az egész további sorsomat. Kiderül majd a továbbiakban, hogy miért. Nagyon jól álltak a csillagok. Ruszt József, a mester, akkor végezte a Színművészetin a rendező szakot, és nagyon erős, fiatal (akkor még csak 18-19 éves) amatőr csapat. (Néhány, ma is sokat mondó név: Fodor Tamás, Sólyom Kati, Érdi Sándor, Halász Péter kicsit később Székhelyi József, Helyey Laci. Rendezett ott Ruszton kívül Zsámbéki Gábor, Marton László, Babarczy László). Túl azon, hogy egy ritka képességű amatőr színjátszó csoport működött ott, a 60-as évek Egyetemi Színpada csodálatos hely volt. Akkoriban nem tudtam, most már történelmi távlatból tudom, hogy minek köszönhette a varázsát. Az izmosodó Kádár korszakban az Egyetemi Színpad a 3 T-ből (támogatott, tűrt, tiltott) tűrt intézmény volt. Valamiféle ellenőrzött szelepe az értelmiségi ellenzéknek. Itt engedtek olyasmiket, amik máshol be voltak tiltva; lehetett Ionescut játszani vagy Beatlest hallgatni. Ide nem csak az események miatt jött a budapesti (gyakran vidéki) társadalmi elit, hanem találkozni is akartak az emberek egymással. A diktatórikus rendszerben ez egy üdítő sziget volt, az ide látogatók vágytak egymás társaságára, ha nem is lehetett mindent kimondani, a kézfogások, a cinkoson összeakaszkodó tekintetek, az elharapott félmondatok jelezték, hogy (József Attilától veszem kölcsön) „vannak itt, s te nem vagy idegen”.

Itt és ekkoriban alakult az Omega, itt énekelt először Bródy János és Koncz Zsuzsa, itt mondta az első poénokat Sándor György, itt ment beférhetetlen telt házakkal Latinovits Izgága Jézusok és Mensáros Az én XX. századom estje. Rendszeres lehetett találkozni Nagy Lászlóval, Juhász Ferenccel, Berek Katival, Csernus Mariannal. Ez volt a bölcsője a későbbi Balázs Béla filmstúdiónak. A Kaláka és Sebő pályája is itt indult. És ki tudja már, hogy mi minden.

Az Universitas kirakatáru lett, a nagyon jól sikerült Ruszt rendezte Karnyóné végigutazta Európát, fesztiváldíjakat nyert. (Hogy mit jelentett a 60-as években kijutni a vasfüggönyről túlra azt már csak hozzám hasonló élemedett emberek és a történészek tudják.)

Most, hogy írom ezeket a sorokat, tolulnak az emlékek, alig tudom ráncba szedni őket.

1966-ban megkaptam a mérnöki diplomát és állást kaptam a Fővárosi Tanácsnál, mint telek kitűző mérnök. 1967-ben megnősültem. 1968-ban megszületett Tamás fiam, 1970-ben Péter.

Az Universitas csapata, mint egyetemi színjátszócsapat évről évre változott. Akik befejezték az egyetemüket, távoztak és jöttek az új egyetemisták. A tehetségesek színházakba szerződtek vagy színház körüli munkát találtak maguknak.

Én szerettem a mérnökséget, a színészi vágyak elmúltak bennem, de a helyet nem tudtam elhagyni. A korábbi években sem gondoltam, hogy igazán színész lehetnék. Ruszt József, akivel nagyon szerettük egymást, később alkalmam volt vele többször is dolgozni, mesteremnek tekintettem, a haláláig szoros kapcsolatban voltunk, ő mondta mélyen a szemembe nézve: „Tamás, meg kell barátkoznod a gondolattal, sose lesz színész belőled!” De borzasztóan megszerettem azt a sajátos életformát, amit az Egyetemi Színpad nyújtott. Eljött azonban az idő, amikor már nem illett „vén” fejjel az Universitasban maradni. Eldöntöttem, hogy 1970 tavaszán, 10 boldogan végigélt szezon után szögre akasztom a maszkomat. Teljes harmónia volt bennem, nem gondoltam már, hogy színész leszek. Élveztem a mérnöki munkámat, szerettek és megbecsültek a Fővárosi Tanácsnál.

Hirtelen váratlan megtiszteltetés hullott az ölembe. Zsámbéki Gábor (akivel korábban nagyon sikeresen dolgoztam) meghívott a Kaposvári Csiky Gergely Színházba, Goldoni Kávéház című darabjában az szerelmes Eugénio szerepére. A partnerek többek között Pogány Judit, Koltai Róbert, Tímár Éva voltak.

Azt gondoltam, hogy ezzel felteszem az i betűre a pontot. Egy igazi kőszínházban játszom egy szerepet és ez méltó lezárása a színészi „pályafutásomnak”. 1970 májusában ezzel be is fejeztem a színészetet. Teljes és elégedett belső békével már csak mérnök voltam, civil fiatal, két ragyogó fiú apja. Isten veled színház, már csak nézőként fogok találkozni VELED.