Szerémi Zoltán-2012.10.13.
Hát nekiveselkedünk hamarost a következő hétnek, ami mindennek ígérkezik, de speciel nagyon könnyűnek azért nem. Megkezdődnek a rendes őszi felújítási munkálatok; az országban ilyenkor mindenhol szokásos tisztasági festés, tapétázás, fűtőrendszer-ellenőrzés mellett mi felújítjuk még a Chicago-t, a Tizenkét dühös ember-t valamint magát a Szentivánéji álmot is...
Ráadásul akkora ugrándozás lesz közben, mint egy jobb óvodai homokozóban. Hiszen a Chicago-ba beugrik Lévai Timi mint Mary Sunshine, a vagy két féltucatnyi vehemens esküdtről szóló darabban a nyolcas számú esküdt szerepét Kulka Jani veszi át, aki nálunk majd kikerül a Nemzeti Színház-i burok alól... A Nemzetiben ugyanis nem egy légtérben vannak a nézők a színészekkel. Valamint ugranak még: Czukor Balázs és Albert Zsófi a Szentivánéjibe mint Lysander és Heléna. Persze, ez a beugrás kifejezés itt barokkos túlzás, mert a klasszikus színházi beugrás az, mikor jószerivel egy próbával megy föl valaki a színpadra. Ráadásul például Kulka Janinak derenghet valami a szövegről, hiszen évek óta játssza a Nemzeti Színházban. De még ha nem is beugrások, hanem "csak" szerepátvételek, akkor is nagyon csekély számú próbával kell eljátszani irgalmatlan nehéz szerepeket (lásd Szentivánéji álom).
Egy pillanatra elidőzve még a blog címsorán: azon tűnődtem, hol hallottam mostanában ezt a régi kedves poénom/nunk/at... Aztán beugrott (egy újabb beugrás!): azt hiszem, a Bábelnában olvastam, mikor Nacciliéknél volt az olvasópróba. Az eredeti viszont a Comédi Franc Ez legendás Goldoni: Kávéház című előadásában hangzott el az Óbudai Társaskör gyönyörű belső udvarán. Én mint Don Marzio nagy éhemben faggattam a fogadósné (!) Felhőfi-Kiss Lacit valamiféle ennivaló reményében. Lacika valami ilyet válaszolt a nyílt színen (ráadásul a poént aznap, szinte közvetlenül az előadás előtt találtuk - le volt esve - és mindjárt bele is tettük a darabba): Hát Don Marzio úr, nincs semmi kaja, illetve a hűtőben van még egy disznóarc, de már nagyon régi, úgyhogy azt hiszem, ez az arc lesz a végső! És most jut eszembe a lehetséges megoldás: neve Tóth Jocó! Ő volt a személy, aki mindkét produksönben, tehát a Kávéházban és a Bábelnában is benne volt. Ő könnyen átsegíthette a poént a másik darabba. Egyébként a Kávéházban még számos, komolyan mondom, legendás poén hangzott el. Azt is Felhőfi-Kiss Laci mondta, mikor a darab szerint egy nagy kerti grillpartira készülvén (a grillsütőt a darabban játsszó Cserna Tóni nemes egyszerűséggel csak Flekken-deckernek nevezte!) rengeteg húst kisütött, majd a parti később verekedés miatt elmaradt: "A drága hús, a faszén... kellett ennyit sütni!" Aztán ugyanebben a darabban a két vén cselédet játszó Mertz Tibi és Bodor Johanna (bizony!) mikor megkérték őket, ütnének már össze egy salátát - ők valóban bevánszorogtak egy-egy salátával a kezükben és összeütötték őket... És az igazi gyöngyszemre is itt leltünk: és hát ezt is Felhőfi-Kiss Lacika bírta mondani (kicsit el volt ő kapatva!), mikor az inkriminált verekedés közben szétverték az általa üzemeltetett játéktermet és az teljes sötétségbe borult. Kirohant a teremből a tér közepére és jajveszékelni kezdett: "Úristen! Leverték a lámpát, a terem búráját!"
Nahát-nahát, már vége felé közelít a blog, aztán mi mindent akartam még írni, például: hogy ment el Jordán Tamás és Szerémi Zoli a Hali-pályára Hali-meccsre, végigőrjöngeni a Kaposvár elleni meccset, ami végül duplanyuszis eredménnyel zárult: nyúl-nyúl. Tamásban lelkében ráadásul végig ott dúlt a múlt és jelen harca - élete két fő állomáshelyének ádáz csatája - Kaposvár és Szombathely. Hogy nem lett meg a meccs után a Szerémi Zoli lakáskulcsa aztán meg hogy meglett...
Akartam még leírni dalszöveget, mellékletben csatolni zenét, képet, templomtornyot - bár az, ha meggondolom, túl nagy fájl lett volna... Talán majd ha újra rám kerül a blogsor... Most már remek blogsor-rögzítő krémek vannak...
Ha a tegnapi blog idézettel zárult, illő, hogy egy másikkal búcsúztassam az utolsót, meg az egész hetet. Még a nyomdaipari suliban, a pesti Tolnai Lajos utcában történt (mely intézménybe főleg frissen egyetemre fel nem vett értelmiségi egyedek jelentkeztek, katonaság elől való bujkálás okán). Na jó, még egy villámsztori, ugyaninnen. Anyagismeret-órán a versenyző (ma tanulónak mondanánk) nyílt pofátlansággal a Népsportba temetkezik. Konkoly osztályfőnök felszólítja a delikvenst, hol tartunk az agyagban (anyagismeret!)? A gyerek: - Bocs, de milyen óra van most, tanár úr? - Anyagismeret. - És mi jön utána? - Szakismeret. - Akkor abból is írjon be egy egyest! És nyugodtan olvasott tovább...
Na, ebben a komoly tanintézetben történt, hogy az egyik szünetben, egy szakállas, bölcsész kinézetű nyomdásztanuló (azt hiszem, egy hétig, ha bírta) a táblához lépett a krétával és komótos nagybetűkkel ezt véste fel a táblára: "A MAGUNK EREJÉBŐL LETTÜNK SEMMIVÉ!"
Ezzel a máig érvényes, szép mondattal zárul a mókatár és adatik át ezennel a blogteher más vállakra. Minden nyájas olvasómnak sikerben és olvasmányélményben gazdag jövő hetet kívánok!
Előző bejegyzés: