Vadászat a szerelemre

Már megint itt van a szerelem, idézhetnénk a legendás A. E. Bizottság-dalt, Wahorn András szövegét, amelynek végén az egyik jól ismert koncertfelvételen Méhes Marietta kétségbeesetten sikoltja a mikrofonba: Minek? Minek? Minek? Ezt az ambivalens, szorongató és fájdalmasan gyönyörű érzést kívánja tetten érni a darab. Legalábbis a címével ezt sugallja. 

Könyv

Az 1916-ban bemutatott művet a szakma a magyar Három nővérként is emlegeti. Három lány kétségbeesett küzdelmét mutatja meg ugyanis egy vidéki városban, akik boldogok akarnak lenni. A darab idején, a tizes évek Magyarországán, ez házasság útján volt leginkább lehetséges. Csehovval persze nemcsak ez a közös. Ironikus felhangok, elfojtott vágyak, saját korlátaik közé szorított életek és még sorolhatnánk. Nem kívánok összehasonlító elemzést írni a Csehov és Barta közti párhuzamokról. Mása, Irina és Olga állócsillagai a világ nagy színpadainak és Anton Pavlovics tehetségéhez nem fér kétség. Sokkal inkább érdekel Nelli, Lujza és Böske története a Szalay házban, valahol a város szélén az erdő alatt a Macska-zugban. Különös karakterek. Megismerhetjük a 22 éves Lujzát, aki egy lánglelkű költőbe szerelmes. Barta jellemzése szerint: szép, erős, egzaltált fiatalember, valamint impresszionista. Itt van aztán még Böske és a katonatiszt. Utóbbi érkezését kardcsörgése jelzi. A világirodalom talán egyik legszebb szerelmi kettőse az övék. A legkülönösebb figura a történetben Komoróczy Jenő, aki jégeralsóban jár és kényes a huzatra, beteges és melankóliára hajlamos. Barta Lajos rajta keresztül beszél a ma már transzgenerációs traumának nevezett jelenségről. Miszerint „az ember a múltat is éli”. De rajta mulathat leginkább a néző, esetlen és bájosan gyermeteg férfi. De ne felejtkezzünk el a Szalay házaspárról, akik úgy szólítják egymást: Papa és Mama! Finom érintésekkel babusgatják egymást. Ők a hosszan tartó házasság mintája. 

A darab szövege kicsit poros, régies kifejezésekkel tarkított. Kisztihanddal köszönnek, pubinkó, kokettál, kataszter, vizitál, penzió, prepák és répászok… angazsál, és gardírozni. De egyáltalán nem ez a lényeg, sokkal inkább azok a jelenetek, rövidke monológok, amelyekben férfiak és nők a házasságról és a boldogságról beszélnek. A vágyakozás misztériumáról. Arról, hogy miért is akarja a nő a férfit a férfi pedig a nőt. Legszebbek a lányok közti beszélgetések. Böske például így fakad ki „Egy lány csak a robotra jó, de a boldogságra nem jó? Se szabadság, se boldogság? Tegyük szívünkre a kezünket! Hányszor de hányszor ordítanánk így? Hányszor tesszük meg kávézók asztalánál barátnőnk fülébe sutyorogva, rejtélyes posztok mélyén a közösségi médiában virágnyelven, utalások mögé bújva, a bátrabbak ajtócsapkodás közben vagy a válóperes ügyvéd irodájában. A boldogság utáni vágyunk ugyanis a legerősebb energia, ami mozgásba hozza az életünket. Barta Lajos talán ismerhette a nőket. És ismerhette a férfiakat is. Nehéz megítélni egy a kilencszázas évek elején született darabról, aktuális tud-e lenni napjainkban. Ha elolvassuk a szöveget, meglepődve tapasztaljuk, hogy bizony: igen. Kosztolányi szerint - aki elsők között látta a darabot -, ezek a lányok olyanok, mint kövér napraforgók, életük teljében, virágba borulva. Máskor mártírnak nevezi őket. Bogaras, különc és beteges embereknek látja a Szalay-ház lakóit. A leghatalmasabb háborúban, amit életnek is szoktunk nevezni, a költő azt írja a legnagyobb harc a „struggle for love”, azaz a vadászat a szerelemre. Hogy Kosztolányi miért írja végső konklúzióként, hogy „Bizony az életet nem a fiataloknak, a szépeknek, a nagyot akaróknak találták fel, de a megalkuvóknak, a higgadt lányoknak és a hős adótiszteknek.” - nem árulom el. Viszont hiszek benne, hogy aki megnézi Barta Szerelem című darabját, ellentmondhat ennek a tételnek. Igenis akarjunk szépek, és „nagyot akarók” lenni. Akarjuk a szerelmet és a boldogságot, mert nélküle tényleg nem marad semmink. Akkor is érdemes lehet, ha fogalmunk sincs: Minek? Minek? Minek?