Pedro, mi amor!

Soha életemben nem hallottam ennél szebb nevet: Almodóvar. Egyetemre jártam, és a filmklubban azt hittem már nem érhet meglepetés. Az olasz neorealisták, a film noir, a német expresszionizmus, a szovjet avantgarde, Tarkovszkij, Tar Béla, Bódy és Huszárik, Kieslowski és Tarantino után drága csoporttársam azt mondta, na, ma eláll szemed – szád: Almodóvart nézünk! És beültünk a Matadorra, megnéztük az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélént, később a Mindent anyámrólt, a Beszélj hozzá!-t, a Rossz nevelést és sorban az összes olyan filmet, amit a spanyol zseni rendezett. Akkor még csak VHS-en, később DVD-n lehetett megszerezni a munkáit. Így esett, hogy lassan meglett majdnem mind. A Bőr, amelyben élek, a Megtört ölelések, a Volver és a Julieta már letöltve. De mindig minden új film megjelenésekor ott ültünk a moziban.

Pedro Almodóvar ugyanis egy zseni, a mozi festője, aki filmvászonra viszi a legélőbb színeket. Mindenekelőtt a vöröset, a fáradt lilát, a harsogó zöldet, a sárgát és a pinket, de mindent tud a kékről és hihetetlen, hogyan passzolhat össze nála a narancs a barnával, a türkiz a rózsással. Minden egyes beállítás akár egy festmény. A háttérben a könyvespolcon sorakozó könyvek, a szobrok, a használati tárgyak, a lámpák, a konyhaszekrény, a szőnyegen hagyott papucs, a kerti asztal közepén egy üveghamutartó. A spanyol táj. És mindenekelőtt az ember. Ilyen arcokat sehol nem lát a néző. Mindig azon gondolkodom, hol talál ennyi szépet. A szabálytalan Rossy de Palma, a gyönyörű Cecilia Roth, Carmen Maura, Marisa Paredes és az utánozhatatlan Banderas, meg a világhíres filmcsillag: Penélope Cruz. Istenemre mondom, nem tudom levenni a szemem ezekről a csodálatos emberekről. Férfiak és nők, öregek fiatalok. Szeretik és gyűlölik egymást, nem tudnak egymás nélkül élni, és egymással se. Ahogyan farkasszemet néznek a kamerával, elnyúlnak a kanapén, felmennek egy lépcsőn, vagy megérintik a másikat, maga a megtestesült érzékiség. Igen, azt hiszem ezt az ízes, szagos illatos almodóvari dimenziót szeretem a legjobban. Ezt a semmivel össze nem hasonlítható univerzumot. Kötelezően legszívesebben felsorolnám az operatőreit is. Egytől- egyig mindegyiket, de most mégis leghűségesebb alkotótársát nevezem meg: Jose Luis Alcaine-t. Mert nélküle biztosan semmi nem lenne ilyen. Azt félve írom le, hogy nyolcvanhárom éves. De ahogyan képet komponál, az kész zenemű! Figyeljék majd meg, ahogy felülnézetből látjuk, hogyan ömlik a kávé a csészébe, hogyan klikkel hosszú ujjaival az egéren a főszereplő, miként hersen a répa a kés alatt egy vágódeszkán, és hogyan száll a füst a csillogó hamutartó közepéből, miközben a háttérben sárgállik egy hatalmas citrom.

Almodóvar történeteinek esszenciája pedig maga a váratlanság. A fordulat! Nála mindig történik valami, ami a vászonra szegezi a tekintetet, amelytől elakad a lélegzet, gyorsabban ver a szív és hangosabban surrog a vér az ereinkben. Ezért is vártam annyira az új filmet. Pedro Almodóvar csodálatos forgatókönyvíró is egyben, testvére, Agustín Almodóvar pedig a producere. Hozzáteszem, egy időre a Fájdalom és dicsőség nálam letaszította az összes korábbi kedvencet a trónról, pedig azt hittem, a rongyosra nézett Mindent anyámról-t és a Beszélj hozzá!-t nem überelheti semmi. Ahogyan Antonio Banderas elnéz a kamera mellett egy félig nyitott bejárati ajtórésben, miközben egy tűzpiros lift magával viszi élete szerelmét, annál szívfájdítóbbat aligha láttam. Pedig a Casablanca és a Napraforgó sem lányregény. Mégis van ebben az almodóvari harsány színes festményszerű szimmetriában valami állandó fájdalom, rosszkedv, részvét, dráma és zsibongó érzékiség. Igen, talán ez az egymásnak feszülő érzékek, érzelmek játéka, ami minden filmjének sajátja. Hogy hogyan lehet egy családon belül olyan borzasztó traumákat hordozni, amely felér egy mindennapi világháborúval. A párhuzamos anyák forgatását végigkísérhettük a facebook-on. A köpcös égőszemű rendező rózsaszín maszkban instruálja a kifogástalanul megvilágított szobabelsőben Signora Cruzt, aztán lehunyt szemmel ölelkezik Rossyval. Máskor bolondosan magára csatolja a filmben szereplő babát, kis pocakján biztonságosan kalimpál karjaival a rejtélyes sorsú Cecilia.

Két anya sorsát követhetjük nyomon, akik egészen véletlenül kerülnek egy szobába a szülészeten. Anaét, aki túl korán, és Janis aki túl későn adott életet gyermekének. Mindketten lányt szülnek, és óriási nehézségekkel kell megküzdeniük. Férfiak és támogató család nélkül, egyedülálló anyaként harcolnak minden nap, a szülői feladatok, a munkaerőpiac, a magánélet válsága és a társadalmi konvenciók zűrzavarában. Megjósolhatatlan, mi fog történni velük, csak egy a biztos, hogy életük összefonódik. Hiába kapálózik ellene Janis a balsejtelem valósággá válik. Olyan az egész, akár egy görög sorstragédiában. Előre meg van írva a tragédia! Janis még mielőtt kisbabája megfoganna, egy törvényszéki antropológussal dolgozik azon, hogy feltárják szülőfalujában azt a tömegsírt, ahová az őseit hantolták. A polgárháborúban elvesztett férfiak, mind ártatlan áldozatok magukra hagyták az asszonyokat. Itt mindenki árva. Nők városa. Asszonyok, anyák és lányaik generációi éltek férfiak nélkül. Az anyák elvesztették férjeiket, a gyerekek az apjukat. Ez a történelmi szégyenfolt éktelenkedik az almodóvari színes vásznak kellős közepén. A sok harsány kép közepén tápászkodó, elmaszatolódott szurokfekete folt. A történelem terhe. Ezt a terhet cipeli magával a Joplinról nevezett hippikolónia sarja Janis, ezt az elvetélt színésznő, Teresa lánya a nagyon fiatalon anyává váló Ana. Egy heves szerelmi viszonyból született az egyik, és egy rejtélyes erőszakból fogant baba a másik gyerekszereplő. Janis szerelme házas, a felesége rákbeteg, a két ember nem készül közös életre. A nő egyszülős családra rendezkedik be. Arturo nemcsak a házassága miatt nem lép, hanem mert az összes zsigerében azt érzi, valami nem stimmel a babával. Óriási fekete haja, vágott mandulaszeme van. Janis kolumbiai apjára gondol, talán rá hasonlít, őt magát ugyanis egyetlenegy fényképről látta. Túl egyszerű lenne, ha ez volna az igazság. Ana elveszti a kisbabát, néhány hónaposan megfullad a gyermekágyban. A két nő sorsa újra összefonódik. Különös fordulatot vesz a film. Váratlanul és szinte hirtelen alakulnak át a szerepek a két nő egy baba felállású családban. Ha azt hinnék, ez így is marad, nagyot tévednek, mert hiába készül nyugodt mindennapokra a két asszony, hiába keres jól Janis a fotózásokon, csak megérkezik az engedély a sír feltárására. És kezdetét veszi a holtak családjának felkeresése. Akár egy dokumentumfilmben. DNS-vizsgálat alá vetik a spanyol asszonyokat. Egyik egy csörgőt említ, másik egy szandált, van, aki felmenője üvegszeméről beszél. Ezek mind benne lehetnek a sírban. És Almodóvarban nem csalódik a néző. Mert nála mindig minden pontosan a helyére kerül. Még a kései színészkarriert befutott Teresa is. Barcelonában hódítja meg a színpadot! A kis vágottszemű Cecilia is a saját családjában nő fel. És nyilván kitalálják, mire Arturo újra felbukkan, felesége meggyógyul, de válni akar. A szerelmesek tehát egymásra találnak. Nem. Nem nyeli el a férfit egy tűzpiros lift, hogy egy másik életbe vigye magával. Sőt, a sír feltárásakor a nagy zárójelenetben a Janist játszó Penélope Cruz émelyeg, szédül, és gömbölyödő hasára teszi a kezét. A sorsuk tehát beteljesedik. A feltáráskor a csontvázak egytől-egyig beazonosíthatók. A lábszárcsonton a fénye vesztett szandál, a koponyaüregében az üvegszem és a rengeteg agyagos föld alól előbukkan egy csörgő. Egy magára hagyott kislány csörgője, akit az apja karjáról szakítottak le a támadók. A papa magával vitte a csörgőt. A kabátja zsebébe, a tömegsírba, a halálba, hogy több, mint fél évszázad múltán egy ősz hajú asszony könnyes szemén át megláthassa gyerekkori játékát egy zsíros agyagos sír mélyén az apja csontjai mellett.

Almodóvar pedig eltörli a szégyenfoltot, igazságot szolgáltat az ártatlan áldozatoknak. Nem tudja visszaadni gyermeknek az apját, anyának a fiát, asszonynak a férjét, de mementót állít az elhurcoltaknak. Érzékien megrajzolt jeleneteivel, a gyönyörű spanyol színészekkel, az áradó zenével, a festői tájjal, azzal az utánozhatatlan perfekcionalizmussal, amellyel filmjeinek minden egyes jelenetét megkomponálja. Én pedig elégedetten térek vissza a valóságba, és hiszem, hogy a váratlan fordulat igenis létezik, és megváltoztathatja a világot. Örökre.