Katarzis pályán és színpadon

2022. február 15.
A színház és a sport világa közel sem áll olyan távol egymástól, mint ahogy az ember gondolná. Aki csak színházba jár, vagy aki csak sporteseményeket látogat, az esetleg idegenkedik a másik „térféltől”, de ha csak egyszer is megérinti a színpad, vagy/és a küzdőtér varázsa, akkor onnantól kezdve valószínűleg másként látja a helyzetet.
Természetesen, mint minden a színház és a sport, illetve a kettő kapcsolata is az ókori görögökre vezethető vissza. A görög színház létrejöttét az istenek tiszteletére rendezett ünnepségek inspirálták. Pontosabban Dionüszosz ünnepe. Eredete Athénban a hatodik századra tehető. Ez volt az ókori görög civilizáció legjelentősebb kulturális megnyilvánulása. Athén a színházi hagyományoknak a központja volt, az athéniak ezeket a fesztiválokat nemcsak önmaguknak, hanem szövetségeseiknek is rendezték, hogy növeljék a görögségben az összetartozás érzését. Az ünnepségeken nem csak színházi előadásokat tartottak, de különböző versenyeket is, más istenek tiszteletére. Ezek a zene, a költészet, a dráma és az atlétika versenyei voltak. Vagyis a művészetek és a sport, az atlétika, már akkor elválaszthatatlanok voltak egymástól. Ha valaki besétál egy színházterembe manapság, akkor nézőteret lát, és színpadot, amit nevezhetünk akár porondnak is. Ha pedig belép egy sportcsarnokba, vagy stadionba, akkor meglepően hasonló látvánnyal szembesül. Nézőtérrel, amely körbeveszi a küzdőteret, amit nevezhetünk porondnak, de akár színpadnak is. A fellépő sortolók, időnként minden irónia nélkül nevezhetjük őket színészeknek is (például némelyik labdarúgó sérülési magánszáma esetén), megküzdenek az arénában, heves érzelmeket, nemegyszer katarzist kiváltva a nézőkből, ujjongás és könnyek gyakran váltakozó reakcióját. Egy színház nézőterén talán nem ilyen heves a reagálás, de az előadás utáni vastaps, a meghajló színészt köszöntő örömteli hujjogás, vagy éppen a darab végét köszöntő taps előtti néma, döbbent csönd nem sokban különbözik a stadionok ünneplő tömegének, szurkolóinak reakcióitól. Tóth Ádám A sport és színház kapcsolata című prezentációjában, amely ugyan elsősorban a sport szempontjából elemzi a helyzetet, szemléletesen foglalja össze a két terület összefüggéseit. Elsősorban a labdarúgásból hoz példákat, de érdemes néhány gondolatot idézni tőle. Azt mondja például, a sport és színház kapcsolatáról, hogy a labdarúgás teátrális esemény, nem csak egy labdát képes bevonni, bevonja a testet, az érzelmeket és a nézőket egyaránt. A "szótlanság" arra készteti a sportágat, hogy ezt a rendkívüli performatív jelleget tovább erősítse. Ezért aztán a játék a pályán nyelv és beszéd nélkül, valamint a nézők nagyfokú részvételével és bevonódásával zajlik. Párhuzamot von a sport és a dráma között. Elemezése szerint a sport kellőképpen ki tudja elégíteni a drámavágyat. Ehhez Gustav Freytag drámaszerkezetét idézi példaként: expozíció, bonyodalom, tetőpont, sorsfordulat és végül katasztrófa. Majd Gebauerre hivatkozik: a futball játszása egyben szerepjáték is, és ebben a játékban a népnek megvannak a saját hősei és gonoszai. A színházban és a mérkőzésen egyaránt „a tragikus konfliktus, és annak megoldása esztétikai élvezetet nyújt a néző számára, a néző pedig megtisztul a káros érzelmektől.” És még egy idézet, amely sportra, színházra, művészetre egyaránt vonatkoztatható: ,,A siker nem mérhető pusztán trófeákban, vagy pontokban – helyett kell szorítani neki a romantikának is. a feszültség, ami a szépség és a cinikus célfutball között vibrál, és amit a brazilok úgy írnak le, hogy futebol d’arte és futebol de resultados, örök. Talán mert így van ez az élet minden területén. Elvégre, mi a fontosabb: győzni, vagy szépen játszani? A gyakorlatiasság, a pragmatizmus, illetve az eszményítés, és az idealizmus örök csatája ez.” – zárja Tóth Ádám elemzését. Nem állítom, hogy a színházak és a sportesemények látogatói azonosak egymással, de nyílván vannak átfedések. Különösen egy olyan városban, mint Szombathely, ahol a különböző kulturális, s sport és egyéb rendezvények közönségét sokszor ugyanazok a polgárok alkotják. Ennek meg van az előnye, és természetesen a hátránya is. De a lehetőség adott, a lokálpatriotizmus pedig erős, a Falcot, a Haladást vagy éppen a Weöres Sándor Színházat a szombathelyiek akkor is a magukénak érzik, ha egyébként „csak” alkalmi színház, vagy mérkőzés látogatók. Ha a csapat nyer, ne adj isten akár bajnokságot, ha az előadás országos elismerést hoz, ha a színház művészei filmforgatásokon vesznek részt, vagy televíziós sorozatok szereplői lesznek, arra a hírre mindenkinek megdobban egy kicsit a szíve, melynek mélyén némi honfiúi büszkeség is lakozik. Tényleges együttműködési megállapodás egy színház és egy sportegyesület között viszonylag ritka. Nem tudom, van-e rá országos példa, remélem van, vagy lesz, minél több. A szlogen: Legyen mindig telt ház! - kínálja magát, színháznak, egyesületnek az az érdeke, hogy „előadásaikat” minél többen lássák, élvezzék. És téved, aki azt gondolja, hogy a sok néző, a teltház, a bevételekről szól elsősorban, a bevételek arról szólnak, hogy a következő előadás, a következő évad még sikeresebb legyen, még többet adjon, jelentsen a nézőknek, de természetesen a művészeknek és a sportolóknak is. Az Aréna Savariában nemrégiben megnyílt, Mészáros Zsolt színházi fotóiból készült kiállítás csak az első lépés, nyitánya egy hosszabb és remélhetőleg gyümölcsöző együttműködésnek.
szerző: Ráadás Magazin
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.