Amikor lemegy a függöny

Aztán egyre komorabbak a tudósítások, beszámolók, emberek halnak meg, mások menekülnek, lakóházakat ér találat, városokat lőnek, elfoglalják Csernobilt, miközben emelkedik a sugárzás szintje, egy Fekete-tengeri sziget védői elutasítják a megadást, „fuck you"-t üzennek az oroszoknak, majd meghalnak mindannyian. Ahogy telnek az órák, majd a napok, egyre rosszabbnak tűnik minden. Vér, pusztulás, könnyek, halottak, romok, lángok, robbanások, tulajdonképpen semmi meglepő, egy háború ilyen. Igaz 1945 óta nem volt háború, Európa békés hely. Persze ez sem igaz teljesen, hiszen a szerb-horvát háború itt tombolt a szomszédunkban, a román forradalom ugyancsak, és most ismét egy Magyarországgal határos országban dübörögnek a tankok, süvítenek a rakéták, ropognak a fegyverek és menekülnek az asszonyok, gyerekek, mert a sorköteles korú férfiak nem hagyhatják el az országot. Kezdetben úgy tűnik, az oroszok átrohannak Ukrajnán, aztán lelassul a hadművelet sebessége, az ukránok ellenállnak, összeszedik magukat, a NATO és az EU fegyvereket küld, és szankciókat vezet be. Putyin fenyegetőzik, nem tudjuk, mi jár a fejében, mennyi még ott belül a realitás, és mennyi a paranoia. Mindenki vádaskodik, hajtja a maga igazát, Putyin agresszor, és egyszerre az Ukrajnában élő oroszok őrangyala.

Szóval semmi különös, a háború általában ilyen. Aztán este a lakásban és persze a városrészen, ahol élünk, elmegy az áram. Nincs persze net, nincs tévé, fények, fűtés sem, hiszen elektronikusan vezérelt. Mobilok lemerülőben, majd kimegyünk az autóba, járatjuk a motort és feltöltjük, ha úgy alakul. Benzin még van. Az egész áramszünet vagy másfél óra, de többnek tűnik. Hiszen nincsen mást tenni, mint gondolkodni. A háborún persze. Tudjuk, hogy ennek az áramszünetnek semmi köze Kijev elfoglalására tett kísérletekhez, de mégis. Valahogy furcsa érzései vannak az embernek. Messze vagyunk a frontvonaltól, de manapság mi is van messze valójában? Semmi. Minden itt van a szomszédban, az egész világ, a jó dolgok és a rosszak egyaránt. Másnap moziba megyünk, Kenneth Branagh önéletrajzi ihletésű filmjét nézzük meg, a Belfastot, amit hét Oscarra jelöltek. A kezdetben békés negyedet nemsokára szögesdrótok szabdalják fel, torlaszok, felrobbantott autókból, felszedett utcakövekből. Fosztogatás, robbantások, betört ablakok, elüldözött családok. S itt még csak nem is népek, nota bene testvérnépek állnak szemben egymással, hanem protestánsok és katolikusok. A film záróképében feliratok jelennek meg: Azok emlékére, akik itt maradtak. Azok emlékére, akik elmentek. Azok emlékére, akik meghaltak. Szólhatna mindez az orosz-ukrán konfliktusról, szólhatna a szerb-horvát háborúról, szólhatna a magyar 56-ról. Szólhatna egész Európáról, a Földről, az emberiségről. Ebben a három mondatban minden benne van.

A színházban Barta Lajos Szerelem című darabja megy éppen, ami közvetlenül az első világháború kitörése előtt játszódik. Egy 1955-ben kiadott szövegváltozatból idézek, harmadik felvonás vége.

Szalayné: Na papa, sokat sétáltál?

Szalay: Sokat sétáltam. Kitűnő volt máma a társaság. A kollégák mind ott voltak. Tizenegyen sétáltunk.

Szalayné: Örülök papa, hogy ott jó teneked.

Szalay: Te mama! Tudod, hogy mi jutott az úton eszembe?

Szalayné: Na mi papa?

Szalay: Sohasem látom már erre menni azt a szép, fess katonát!

Szalayné: Nem, már soha nem jár erre az a katona.

Szalay: Nagyon szerettem azt a katonát.

Szalayné: Az egy nagyon kedves, szép fiú volt.

Szalay: Vajon miért nem jön már sohasem erre az katona?

Szalayné: Elhelyezték az ezredét, papa.

Szalay: Nem is tudtam.

Szalayné: A háború.

Szalay: Persze … a háború!

Szalay: Mama!

Szalayné: Mit akarsz papa?

Szalay: Mama te sírsz? Ne sírj mama!

Szalayné: Nem sírok papa.

Függöny.