A test tündöklése és romlékonysága

Így van ez akkor is, ha tele van látogatóval a múzeum, és akkor is, ha szinte csak magunkban vagyunk, körülöttünk nimfák és szatírok, erőtől duzzadó férfiakt, hónalj alá simuló mellek. Az ember teremtésétől fogva voyeur. Imád kukkolni. Nem azért, mert ez valami perverz szórakozás volna, de mert így tanul, mimézissel fogadja be a világot. Utánoz. Másol. Hogy aztán teremthessen ő maga is. Az Éva-malom emeleti termébe lépcsősor vezet, a fordulóban pazar látvány nyílik a Zsinagógára. Ha négy után érkezünk aranyba vonja az egész Rákóczi utcát a nap. Tábla a falon Schrammel Imre fotójával, alatta a cím: Nyomhagyás. A keramikusművész a négy arisztotelészi elemről vall, majd kijelenti az agyag minden anyag végső állapotát jelenti. Eggyé válhatunk a teremtéssel. Nem üvegfal mögül, még csak nem is korlátokkal elválasztva csodálhatjuk a szobrokat, de körüljárhatjuk, egészen közelről figyelhetjük meg a hús gyűrődését, a madár csontvázát, a bronzba öntött mozdulatot és szinte halljuk sóhaját az asszonyra fonódó Minótaurosznak. Mitikus lények, nők és férfiak, állatok és tetemek elevenednek meg előttünk. Megannyi sors: egy beteg asszonyé, erős férfié, nőké, akik szeretnek, és véneké, akik a halálba tartanak. Megismerhetjük a japán raku technikát, különleges képzettársítások kerítenek minket hatalmukba. Ophelia arany teteme, rajta egy magassarkú, és a porózus dombormű. Egy nő teste, combján ásít a halál. Széthull a teste, mint a kelme - ahogy a költő írja - a művész pedig pontosan ezt mutatja meg: a test erejét és gyengeségét. A mulandóság abszurditását. Egyik percben még ölelünk, magunk alá húzott combokkal, a hús lágyságát és erejét mutatva meg a szeretkezésben, aztán az idő múlásával csontunk és húsunk is lerágja a betegség, az öregség és a halál. Schrammel Imre szobrai mégis az élet dicséreteként állnak egymás mellé a teremben. Felmutatják a pillanat csodáját. Azét, amelyben pontosan olyanok voltunk, mint amilyenek mindig is szerettünk volna lenni. Szépek, erősek és fiatalok. De hogy mi a szép, nem a kor divatos paraméterei mondják meg, sokkal inkább a művész teremtő ereje. Mert Schrammel pontosan tudja, miképpen gyűrődik a bőr, hogyan nyílik a bordakosár, ha levegőt veszünk, és milyen a szeretők sóhaja az ölelésben. Minden alkotása az életről beszél. Arról, hogy vegyük el magunknak a pillanatból, amit csak lehet. A mítoszokból ismert félistenek, faunok, de az áldozatként térdre hullott Iphigeneiában is ott ragyog a méltóság. Testére kötelek fonódnak, arcát az égre emeli, lehunyt szeme mögött a halálba indulók bátorsága. Legszívesebben megérinteném, azt mondanám neki, ne félj. Aki végigjárja a kiállítást nemcsak lányokat lát, isteneket, állatokat és elhullt tetemek hordalékát, de saját magát is felismerheti. A bikafejű Minótaurosz, az áldozati bárány, az erőtől duzzadó szerelmes és a halálba menők mind mi vagyunk. Egytől egyig. Csodálatosak és rettenetesek. Erősek és gyengék. Életünk stációin át. A legfényesebb és a legsötétebb pillanatainkban.