Csehov a hátsó ülésen

2022. március 25.
Murakami novellájából készült a négy Oscarra jelölt Vezess helyettem, amely címével a Beatlest is beidézi. A novellában csak érinti az író Csehovot és a Ványa bácsit, a filmben azonban központi és meghatározó motívummá válik. Rendhagyó és mégis varázslatos módon. A filmet rendezte Hamagucsi Rjúszuke.

Nem állítom, hogy a Murakami-rajongók táborát erősítem, de a Férfiak nő nélkül című kötete nagy hatással volt rám. Sorsfordító évben olvastam, talán azért szamárfüleztem, és húztam alá benne minden nekem tetsző jó mondatot. Murakaminál jó mondatban nincs hiány. A 2015-ben magyarul megjelent könyvet Nagy Anita jegyzi. Az ő fordításában szól így az a mondat, amire a legvilágosabban emlékszem abból az évből: Ha igazán látni akarunk egy másik embert, arra nincs más mód, csak az, hogy elmélyülten és tiszta tekintettel megfigyeljük saját magunkat. Vártam ezt a mondatot, amikor fél liter kólával beültem a moziba, hogy végre megnézhessem a szerző novelláiból készült filmet. Egy könyvből filmet forgatni, mindig nagy vállalás. 


Nem olvastam kritikákat, hagytam, hadd sodorjon magával a mozi. A Vezess helyettem című novella szotija visszaköszönt ugyan, de számos más elemmel gazdagította a film Kafuku történetét. A japán környezet, a makulátlan tisztaság, a nagy forgalom, a retro piros kisautó, és azok a csodaszép emberek, azonnal elvittek egy másik világba. Kékesfekete csillogó haj, vágott szem, és az a sok nyelv. Koreai, mandarin, japán, német. A szamurájfilmekből nem így emlékeztem. A japán nyelv szép, gondoltam, és feltoltam a szemüvegem az orromon. Átadtam magam a háromórás utazásnak. Lélegzetvisszafojtva figyeltem Kafukut, ahogyan megszületik benne a kétely, hogy hűtlen-e hozzá csodaszép felesége. Vártam, hogy kiderüljön, figyeltem a szemét, a fájdalmasan lógó karjait, a kétségbeesetten elhúzódó száját, amikor rajtakapja, mégsem szól egy szót sem. Csak vezet, vezet, és Ványa bácsi mondatait ismételgeti (Makai Imre fordításában), a piros Saab vezetőülésén. Vajon miért teszi ezt, miért nem ordít, miért nem vágja orrba a szeretőt, és hová menekül az igazság elől? Három órám volt a megfejtésre. Murakami pedig meglep, újabb és újabb fordulattal, meghökkentő történettel áll elő. A feleség ölébe fogadja a férjét, szeretkezéseikkor történeteket mond el Kafukunak. Az egyik egy ingolnáról szól, a másikban egy lány nyomokat hagy szerelme házában, a történeteknek értelmetlenül vége szakad, a nő hirtelen halálával pedig nem folytatódnak tovább. 


Megtudjuk, hogy a pár elvesztette a kislányát, és hogy közel húsz éve tartó házasságukban nem ritka vendég a hűtlenség. Vágyjuk megtudni a történetek végét. Tudni akarjuk, mi az igazság. Az eredeti novellában Kafuku sofőrt szerződtet, és a nővel, aki egy faluból menekült el egy családi tragédia elől, beszél a Ványa bácsiról. A filmben Kafuku, aki maga is játszotta Vojnyickijt Hirosimába utazik, hogy Ványát rendezzen. A csodálatos előadás többnyelvű lesz a tervek szerint. Minden szereplő más nyelven beszél majd. Az orosz szöveget fordításban olvassuk, a filmben pedig szól ez a semmivel össze nem téveszthető különleges hanglejtésű nyelv, közben angolul beszélnek, megszólal a mandarin, a koreai, és amikor már elveszítjük a fonalat lelassít egy törékeny nő, aki jelelve játssza el Szonja szerepét. A rendező csak felolvasást kér, ha valaki nem ért valamit, csupán csak annyit mond, olvassuk el a könyvet még egyszer. A castingon megjelenik a halott feleség egyik szeretője, Takacuki, aki ugyan Asztrov szerepére pályázik, de Ványát kapja.

A rendező pedig minden este hazaautózik a szállodába, és a próbák után szalagos magnókazettáról hallgatja a Ványa bácsit. Két éve halott felesége hangján szól az összes szerep, csak Ványáé van kihagyva. Ha jó tempóban válaszol, és jóban teszi… pontosan érkezik a következő mondat. „Miért nem szerettem bele akkor, miért nem kértem meg a kezét? És most a feleségem lenne… igen.” Kopognak a mondatok, kel és nyugszik a nap az egykori szellemváros felett, Kafuku pedig csak mondja, mondja Ványa szerepét. Az előadás készül közben. A Murakami-hősöknek egyre jobban megismerjük Csehov-párját. Így lesz a sofőrlány tragédiája Szonjáé, Takacukié Ványáé, így válik szívfájdítóan igazzá jelnyelven a darab zárómondata. De közben egyre közelebb kerülünk az igazsághoz. Hogy az igazság, akkor is létezik, ha nem mondjuk ki, hogy a szeretet akkor is erő, ha már nem hiszünk benne. Hogy a felelősség elől nem menekülhetünk sehová. Nincs az a darab, nincs az a város, nincs az a másik ember, aki feledtetni tudná azt az egyet, akit megismerni vágytunk. Kafuku szenvedése, gyásza és önkeresése csehovi magasságokba emeli a hétköznapi ember vergődését. Csehov mondataival valahogy értelmet nyer minden szenvedés. 


A film egyik szép jelenete, amikor a jelnyelven kommunikáló színésznő egy vacsoránál elmondja a történetét. Táncos volt, elvesztett egy magzatot, és a vetélés után képtelen volt újra parkettra állni. Nem engedelmeskedett ugyanis a teste. Jelentkezett hát a castingra, és Csehov mondatai felébresztették újra a testét, érezni kezdett, megváltozott minden, ami addig volt. Magára talált újra. A szavak élesztik újra a Vezess helyettem szereplőit. Egytől egyig más ember lesz, aki kimondja a jól ismert mondatokat. Jelena boldogtalansága, Szonya boldogsága, Ványa fáradtsága értelmet nyer az előadást játszó színészek életében. Mintha varázsütésre elkezdene dolgozni bennünk az évszázados fájdalom, önkeresés, szerelem és féltékenység, üres szavak, megtelnek jelentéssel. Életük pedig értelemmel. A színház nézőterén döbbent csend. Akár a Saab hátsó ülésén, amikor Takacuki elárulja Kafukunak a feleségétől hallott történet folytatását. Kafuku szemében a féltékenység tüze. Hogy lehet, hogy ennek a senkinek elmondta. Elmondta, amit neki soha nem lett volna módjában megismernie. A férfi pedig könnybe lábadt szemmel felhangosítja a könyvemben aláhúzott mondatot: Ha igazán látni akarunk egy másik embert, arra nincs más mód, csak az, hogy elmélyülten és tiszta tekintettel megfigyeljük saját magunkat. A piros kocsi pedig csak megy, megy az éjszakában, egy sebzett arcú nő vezeti, a rendező pedig ismétli az unalomig hajtogatott mondatokat: „Éjjel-nappal lidércként nyom az a gondolat, hogy elveszett az életem. Múltam nincs, azt ostobán eltékozoltam – semmiségre, a jelenem szörnyű, mert buta…” A film vége különös, mert reményre adhat okot. Miszaki a sofőr lány vásárol. Színes ruhában, haja kibontva, boldognak látszik. Telepakol egy papírtáskát. Kinyitja a Saabot, hátul egy kajlafülü kutya. Ennyi ételt nem vásárol magának senki, aki egy kutyával él. Csak vezet, és vezet. Haza. Talán várja valaki. 

szerző: Ráadás Magazin
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.