Ki veszít el egy írót? – The Lost City

Nyilván ő volt a legjobb, a legviccesebb a legszebb és a legerősebb, ehhez kétség nem fér, de azt kell mondanom, nem volt rossz a film sem. Sőt, kifejezettem jó volt. Rég láttam ilyen jól összerakott szórakoztató mozit. A sztori szerint egy sikeres lektűrírónő, aki a férjét gyászolja új könyvének turnéjára készül. A sikerhez vezető út csupa borzalmas marketingeseménnyel van kikövezve. Flitteres kezeslábastól, ripacs címlapfiúig, esetlen műsorvezetőtől tapsgép vezérelte közönségig. Sandra Bullock kiválóan adja a szenvedő intellektuális életközépi válságban térdig gázoló író figuráját. Alan/Dash (Channing Tatum) pedig maga a megtestesült Brad Pitt-imitátor jó adag öniróniával, a Szenvedélyek viharában című filmból „itt felejtett” parókával, köldökig kigombolt inggel, pózokkal, manírral, ahogy kell. Nem szpojler, ha elárulom: Loretta Sage-t elrabolja egy eszelős kőgazdag médiamogul Fairfax (Daniel Radclliffe), aki nemcsak a Titanicot akarta kiemelni, de a tűzkoronát is magának akarja. Hogy hogyan boldogul Loretta a dzsungelben, miközben esetlen címlapmodelljével indiánádzsonsz módjára felderítésre indul, nem árulom el. Annyit azonban muszáj elmondanom, hogy igen, majdnem megmenti őt a Brad Pitt. Aki szó szerint az égből pottyan, (egy kerítés tetejéről) mindenkit legyőz, elaltat, megpofoz, ártalmatlanít, pálmafára fut fel és állvánnyal verekszik, mindezt olyan természetességgel teszi, hogy Harrison Ford és Bruce Lee, de még saját egykori szerepei is megirigyelnék, ha valódiak lennének. És igen: Brad Pitt ebben a filmben nagyon is valódi. Nemcsak Tristant, meg Cliff Booth-t testesíti meg, de saját magát is.  Ahogy a lányom odasúgta: Figyelj, Anya! Brad Pitt az életben pont így néz ki. Feltűrt farmerban, kócosan és borostásan is pont ilyen szívdöglesztő, mint Levisben és Brioniban, no meg szmokingban az Oscaron.

 

Nem mondhatom el, mi történik, mert az nem volna fair azokkal szemben, akik még nem látták, de azt tudniuk kell, hogy olyan sziporkázó dialógusokat írtak a filmhez, amilyeneket csak az amerikai filmes iskolán nevelkedett forgatókönyvírók tudnak. Az emberrabló „Harry Potter” szerint a nő könyve egy coitális majális, Loretta szapioszexuális, Jack Trainer belső én masszázs órákból tartja fenn magát a Hundida szigeten, a megfejtendő logografikus rendszert pedig csak egy olyan nő fordíthatja le, aki valójában egy emberi mumia csupán. Figyelni kell és röhögni. De nagyon.

 

Brad Pitt / Forrás: internet

A bölcsészeknek van néhány latin közmondás, szólás, sokszor emlegetett frázis, ilyen a: dulcius ex asperis, miszerint minden édesebb, ha nehezebb út vezet az eléréséhez. Ezt mondogatja ugyanis Loretta szünös-szüntelen, furtonfurt a dzsungelben és a kripta khm… majdnem mélyén. De erről szót se többet, nézzük, mi mindent idéz meg bennünk a film. Itt van A Nílus gyöngye meg A smaragd románca, az összes Indi-film, a harcolós, dzsungelban elveszős, meg a szerelmi tematikájú amerikai komédia. De a The Lost City mélyén ott van az igazi dráma. Amikor Loretta arról beszél, hogy lúzer az, aki a nagy sehonnan besétál a hírnévbe egyenesen az ő regényének címlapját útba ejtve, az ne beszéljen kemény munkáról, majd a férfi elmondja, hogy ő bizony nem a sehonnanból jött, hanem Sarasotából, és szégyellte, hogy ez a munkája, de amikor látta, hogy egy lektűr mennyit adhat az embereknek, máshogy tekintett saját magára is. Később elmondja a nőnek, hogy ne becsülje le a könyveit, mert ezzel az olvasóival is ezt teszi, hát az szép. Megragadja a lényeget. Szerintem ez egy fél szerelmi vallomás. Komoly viták folynak két pálma közt az erdő mélyén arról, hogy egy nő is képes arra, amire egy férfi, és ha ketten összekapaszkodnak, még másra is képesek lehetnek. A legszebb rész persze a tábortűznél beszélgető féri és nő gyengéd szópárbaja, a csúcspont pedig a táncjelenet. Alan ugyanis majdnem úgy táncol, mint Philippe Noiret az Il Postinoban, bár lehet, hogy Brad Pitt és Angelina Jolie forró tangóját is felidézi a Mr. és Mrs. Smith-ben. Mindegy is, hiszen a film telis-tele van filmes utalásokkal a valóság és a fikció világa közti határsértéssel. … néha a Harry Pottert idézi meg, máskor a Titanicot, Tatum pedig a közhelyes akcióhősnek egyáltalán nem mondható hősszerelmest. Visszatérve a táncjelentre, ott van a kutya elásva. Az a magassarkú bokacipő erre az egyetlen dologra való: igen idétlenül táncolgatni, piros ruhában, fedetlen vállal, de a nő csak ekkor lehet figyelmes az énekesre, aki jó rapszodoszhoz méltón felfedi a végtelen könnyek kútjának mítoszát. És itt hangzik el a legszebb mondat is a címlapfiú szájából: Ijesztő lehet, ha a jövődből hiányzik az, akivel elképzelted. A gyászoló nő előtételezi Taha figurájának tragédiáját. A csodálatos mítoszt Calaman és feleségének történetéről, meg a tűzkoronáról, amely a valódi kincset jelképezi.

 

Nem. Nem méregdrága kincs az kedves nézőink, nem egy felbecsülhetetlen értékű vörös drágakő, de valami, ami megfizethetetlen. Mert pénzért nem kapható. Ezt a kincset keresi Loretta, Alan, Indi és Tristan, de még Joe Black is, aki a halhatatlanságát is odaadná érte cserébe.  De van rengeteg jó karakter a filmben. Igaz barát, aki két végén égeti a „melógyertyát”, egy kecsketulajdonos pilóta, aki visszaadja egy valódi nő hitét abban, hogy egy valódi férfi: igazi támasz. Mert akkor sincs semmi vész, ha egy szerkesztő elveszít egy írót. Ami ugye eleve lehetetlen, hiszen annak otthon van a helye. A gép előtt. Egy székben. A film olyan toposzokat használ, amelyek a görög tragédiáktól napjainkig jelen vannak a művészetekben, de olyan jól teszik fogyaszthatóvá azokat, hogy észre sem vesszük, milyen komoly kérdésekről beszélnek néha komolytalanul. Brad Pitt keveset látszik a filmben, de ő a két óra legnagyobb meglepetése. Egyet ígérjenek meg nekem: végignézik a stáblistát. Higgyék el, megéri!