Amikor az elefánt a szemedbe néz

A karám vékonyka drótjaiba ugyan áram van vezetve, s az elefánt pontosan tudja, meddig mehet el, a hatalmas test a drót előtt néhány centivel mindig megáll. Az ormány lendülete is a megfelelő távolságban mindig megtorpan. Néhány nap után felbátorodsz, almát viszel magaddal, benyúlsz a drót alatt, az ormányával ügyetlenül kiveszi a tenyeredből. Persze nem ő az ügyetlen, te tartod rosszul, vagy inkább túl óvatosan, az első alma elgurul, de felveszi a földről, s nagyra tátott szájába gyömöszöli. Úgy érzed magad, mintha te lennél a kígyó a paradicsomban, s a tudás fájáról szedett almával megkísértenéd Évát. Merthogy az elefánt nőstény. Aztán az internetnek hála, azt is megtudod, hogy hány éves, s rájössz te idősebb vagy nála. Furcsa érzés öregebbnek lenni egy elefántnál.

Amíg ott vagy, amíg meglátogatod, kétféle koreográfiát mutattok be. Te egyre közelebb merészkedsz, pont annyira vagy a dróttól kívülről, mint ő belülről, tartjátok az öt centit, s te nem teszel mást, mint bámulsz. Ő pedig táplálkozik, ormányával összetekeri a szénát, és begyűri a szájába. Mindig ugyanabban az irányban áll, a feje kelet felé, a tompora értelemszerűen nyugat felé. Indiai elefánt, merre nézzem, ha nem kelet felé?   Máskor meg a fejét himbálja ütemesen, fel-le, megállás nélkül. Amúgy meg sem mozdul. Nem lép se jobbra, se balra, se előre, se hátra. Először arra gondolsz, nem érzi jól magát, azért csinálja, vagy nyugtatja magát ezzel a monoton mozgással, vagy csak a szűk helyen a mozgáshiányt pótolja ezen a módon. Amúgy nem úgy látod, hogy bármi baja lenne, már amennyire értesz az elefántokhoz, és valljuk be, nem értesz hozzájuk semennyire. Áltatod persze magad, mint már annyiszor az életben, hogy neked van igazad, hogy jobban tudod, aztán lehet, hogy tévedsz. Aztán eljön az utolsó nap, a cirkusz odébb áll, az elefánt elmegy, lehet, hogy te is. Az állat talán megérzi, hogy jön az utolsó előadás, aztán a pakolás, a karámok szétbontása, a szállító trélerekkel való értelmetlennek tűnő utazás, valahová máshova. Mozgás, haladás, előre, valamerre. De nem a természet, vagy a teremtő rendelte módon, lassan mozduló dübörgő elefánt lábakon, hanem kerekeken gurulva. Kereket pedig sem a természet, sem a teremtő nem alkotott. Emberi találmány, mint az áram, amit a karám drótjaiba vezetnek.

Zsebre dugott kézzel állsz, nincs semmiféle érzelmes búcsú, értelmetlen lenne, és nem ide illő. Ő himbálja a fejét, te pedig nézed, ahogy egy hete minden nap. Aztán hirtelen az elefánt abbahagyja fejének himbálást, váratlanul és gyorsan feléd fordul, meglepődni sincsen időd. Nemcsak a fejét fordítja feléd, mozdul az egész testével, veled szembe. És a szemedbe néz. Nem valamiféle véletlen ez, a mozgás és a nézés is teljesen tudatos. Viszonylag sokáig, rezzenéstelen tekintettel néz a szemedbe és te visszanézel. Nem gondolsz igazán semmire. Nem nyílnak meg az univerzum, vagy a teremtés mélységei, nincsen megvilágosodás, nem valamelyik ősi hindu isten, nem Ganésa néz rád, csak egy elefánt. A tekintete még csak nem is tűnik kíváncsinak, fürkészőnek sem. Megnéz magának, de csak a szemedbe néz. Mintha belőled csak a szemed létezne, s mintha belőle is csak a szeme létezne. Aztán elfordul, újra az oldalát mutatja, s elkezdi himbálni a fejét. Dermedten állsz, nem mozdulsz, próbálod értelmezni, mi volt ez az egész? Üres vagy belül, mintha a semmibe, az ürességbe néztél volna. Majd újra feléd fordul, és újra a szemedbe néz. Üzen valamit? Elég volt, menj el? Vagy maradj inkább? Nem látjuk egymást többé soha?  Vagy találkozunk még? Bölcsebbek vagyunk mindenkinél? Vagy ostobábbak? Nincs múlt és jövő, csak a jelen van?

Elindulsz. Nem néz utánad. Bólogat csak megállás nélkül, s a bólogatása új értelmet nyer. Igen, jól gondolod. Te is tudod, én is tudom. Öregebb vagy nálam, de én ősöreg vagyok. Az idő maga. Emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám.

Mész. Nem nézel vissza.