Egyszer azt írtam a Budáról: olyan, mintha egy kulcslyukon néznénk egy öregúrra, aki lassan megy kifelé az életből. Bébé szöszmötöl. Az óra rég megállt, a polcokat ellepte a por, a falhoz csapott kávéscsésze romjai a parkettán. Egy magányos embert lát, aki az Ottlik-könyvbe néz. Olyan, mint amikor Marsall László versét olvasom: Akár újmódi fóliáns/ utolsó egynegyedébe dugott/ ördögbojtos vékony könyvjelző,/ félig kilógok már a létező,/ s az írott kopottas világból. Ezt a kilógást érheti tetten, aki kézbe veszi Rodrigo García könyvét a Búcsú Gabótól és Mercedestől. A világirodalom egyik legismertebb és legsikeresebb írójának, Gabriel García Márqueznek utolsó heteit, napjait meséli el a könyv a fia szavaival. Jó szókkal. Ami a legfontosabb jó mondatokkal a nagy íróról.
Mercedes, Gabo középen és két gyermekük /
internet
Gabriel Garcia Marquez két fiával, jobb oldalt Rodrigo /
internet
De nemcsak róla szól ez a könyv, sokkal inkább életről és halálról, irodalomról, békéről a háború közepén. Rodrigo García, aki maga is művész Los Angeles-ből Mexikóvárosba utazik, hogy az utolsó időben apja mellett lehessen. Megrázó és szívszorító sorokban beszéli el, miként tett ígéretet az apjának egykor arra, hogy a 2000-ik esztendő szilveszterét együtt töltsék. Ezzel adott magának haladékot az író, vallja a fia, de még 14 évet kapott ezen a földön. A legrosszabb, ami egy íróval történhet, hogy elveszti az emlékeit. A felejtés ellen dolgozni demenciával aligha lehet. A Száz év magány írójának azonban utolsó éveire ez jutott. Szívmegviselős, ahogyan a szülei szerelméről ír, az elmúlás fájdalmáról, és arról, hogyan nem ismerte meg élete vége felé fiait a nagy Gabo. Az az erős és nagy életet élt csodaszép ember, akinek megannyi gyönyörű könyvet köszönhetünk. Könyveit a mágikus realizmushoz szokás sorolni, aki elolvassa ezt a könyvet rájön, hogy az életét is! Legszívesebben idemásolnám az összes kedvenc idézetemet, hogy lássák, milyen jók is Rodrigo mondatai (Totth Benedek fordításában), inkább mégis arról beszélek, miért érdemes elolvasni. Megtudhatjuk, milyen nehéz egy nagy író, egy csodálatos szellem, egy hatalmas alkotó energia árnyékában élni. García Márquez fia angolul ír. Nem véletlen. Azon a nyelven, amelyen apja kevéssé ismerné ki magát a világban. A világa, a varázsos Macondo, a szövetség, amely fél évszázadon át kötötte Mercedeshez, a táj, a nyelv mind erős bástya.
A kötet borítója /
Magvető
Hogyan lehet mégis kilépni ebből, egy másik világban sikeressé válni. Ezzel a névvel. Mondhatnák, nem Rodrigo érdekli Önöket, sokkal inkább az isteni Gabo. Il Gabo, aki, ha bárhol megjelent sajtósok lepték el a helyet, rajongók rohanták le és azonnal hír lett a médiában. Igen, a rajongók is megkapják, ami jár nekik. Történeteket az írói módszerről, délutáni szunyókálásról a nagy kolumbiai poncsó alatt, izgalmas mondatokat arról, hogyan lett gyásznap, amikor a Száz év magány írása közben García Márquez kijött a szobájából és közölte a feleségével: megölte az ezredest. Zavarba ejtő, ahogyan a betegségről értesülünk, ahogyan megtudjuk, milyen bizonytalan, zavarodott és törékeny lett az író az utolsó éveire. Szinte csak néhány emberről tudta, hogy valójában kicsoda. Ki gondolná, hogy újraolvasta a könyveit, és nem sokat értett belőlük, hogy egy filmforgatókönyvön törte a fejét, a sztori egy nőről szólt volna, aki megcsalja a férjét, és hogy flörtölt az ápolónőkkel? Hát persze. Ez utóbbira mérget vehettek volna! Babonák és balsejtelmek, félelmek és szorongások is megelevenednek a könyv lapjain. Talán csak kevesen tudják, hogy García Márquez nagycsütörtökön halt meg. Nem mindegy milyen napon? – kérdezhetnék. Mindegy lenne, ha nem nagycsütörtökön ment volna el a túlvilágra százévesen Ursula, a Száz év magány egyik legfontosabb szereplője. Pont úgy potyogtak akkor is a madártetemek az égből, ahogyan Mexikóvárosban esett egy eltévedt madárka a kanapéra az író halálának napján pont arra a kanapéra, amelyen az író szokott pihenni. Csupa mágia és valóság. Csupa érzelem és játék. Minden olyan, akár egy García Márquez regényben. Mercedes sárga kendőbe csavarja az urnát és a búcsúztatón kikéri magának, hogy özvegynek szólítsák, még az oxigénmaszk viselésekor is mélyet slukkol a cigiből. Rodrigo egyre személyesebb, bánatosabb, törékenyebbé válik. Nézi, ahogy az apja kimegy az életből. Hamvainak súlya akár egy nagyra kelt kenyéré. Aláhúztam a könyvben jó néhány mondatot, beszamárfüleztem az oldalak sarkát, mondván jó lesz az nehezebb időkre. De az egész könyvet beszamárfülezhetném. Megható, ahogyan Rodrigo arról ír, hogy apja halála után befekszik az író szobájába és csak nézi éjjel a mennyezetet. Nem jön álom a szemére. A legszebb mégis ez itt: „Apám sokszor panaszkodott, hogy a legjobban azt utálja a halában, hogy az élete egyetlen olyan eseménye, amelyet nem tud megírni. Minden, amit megélt, aminek szemtanúja volt, amit gondolt, benne volt a könyveiben, fikcionalizálva vagy kódoltan. „Ha tudsz anélkül élni, hogy írnál, akkor ne írj” – mondogatta gyakran. Mert Garcia Marquez szerint: „Nincs jobb egy jól megírt szövegnél.” Talán igaza van! Bizonyíték rá az a történet, amit Rodrigo oszt meg olvasóival a könyv végén arról, hogy hulla fáradtan gépre száll, és amikor elérik a háromezer méteres magasságot, hátradönti a széket, és körbenéz. A mellette ülő nő a Száz év magyányt olvassa a telefonján.
Gabriel Garcia Marquez /
internet
Rodrigo García: Búcsú Gabótól és Mercedestől (ford.: Totth Benedek, Magvető, 2022)