Karády - Nardánál csempészték át a határon
A tiltott határátlépés, vagy ahogy akkor nevezték a “disszidálás” nehezen kivitelezhető de annál szigorúbban büntetendő cselekmény volt. Negyven éven át volt találgatások tárgya, kik segítették a színésznő Magyarországról való elmenekülését. A nyugaton tevékenykedő szélső jobboldali emigráns sajtó azt sugallta, hogy Karády összejátszott a politikai rendőrséggel, és maga az ÁVH szöktette ki az országból. Ezt mindennél jobban cáfolja, hogy a disszidálás miatt a hatóság nemcsak az édesanyját, de tágabb rokonságát is internálta, testvéreit és a dologról semmit sem tudó családtagokat évekig zaklatta.
1939 augusztusában az utolsó békebeli filmszemléről, a Velencei Filmfesztiválról beszámoló magyar tudósító megrökönyödve állapította meg, hogy: „Európa filmgyártásában elhatalmasodott a szomorúság, a filmek rossz hangulatot, néha egyenesen kellemetlen érzéseket árasztanak a néző felé”. Ebbe a „feeling”-be aztán tökéletesen bele illett az 1939. szeptemberben a magyar mozikba kerülő „Halálos tavasz”. Karády Katalin első filmje Zilahy Lajos regényéből készült és a két nő között őrlődő férfi őszintén ábrázolt történetével milliók szívébe férkőzött be. Karády egy csapásra ünnepelt sztár lett. Az emberek kíváncsiságát csak fokozta, hogy a cenzúra a filmet, akárcsak 1922-ben, a forgatókönyv alapját szolgáltató Zilahy regényt, a benne felfedezett „társadalomkritika” miatt hamarosan betiltotta.
A „Halálos tavasz olyan színésznőt reverált – írta a filmkritikus – aki eddig bizony nagyon, de nagyon hiányzott a magyar filmgyártás égboltjáról. Izgalmas érdekes ez az asszony, akinek filmbeli romlottsága megbabonázóan lenyűgöző, aki ö, és akiért ölnek és aki mindent felperzsel, de maga is elég a szerelem tüzében”. A rajongó marketingsorok kétségtelenül megtették hatásukat. Ha Karády Katalin „Hazajáró lélek”, „Ne kérdezd ki voltam” „Kísértés”, „Halálos csók” stb. filmjeit megnézzük, akkor látható, hogy a rendezők a közönségsikert garantáló sémát még évekig használták és a művésznő maga sem kívánta elhagyni a „Halálos tavasz” által kijelölt kereteket.
Egy korabeli „bonmot” szerint, ahogy Bajor Gizi “gyenge pontja” a film, úgy Karády Kataliné a színház volt. A művésznő ugyanis a filmsikereket a Pesti-, és a Vígszínház színpadán nem tudta megismételni. Arcübasev „Féltékenység” című 1941 februárjában műsorra tűzött darabjában nyújtott játékáról Németh László pl. ezeket írta: „Adottságai olyanok, hogy amit csinál, sem jónak, sem rossznak nem mondható. Egy nagy színésznő minden biológiai kelléke: sötét drámai test, indulatban föllobogó szemek, érzéki mosoly. A színészi öntudat s az önálló alakító erő azonban hiányzik. Mosolyog, villog - s mégsem játszik. Inkább színészi médium, mint színész. De nem akadt rendező, aki megmondta volna neki, hogy a némafilmekben látott teátrális gesztusokon, túlhangsúlyozott mozdulatokon már túlhaladt az idő, és hogy egy körülrajongott színésznőnek sem árt néha beszédtechnika-órára menni...”
Szepes Mária, két Karády-film forgatókönyv írója így emlékezett színházi produkcióira: „az volt a baj, hogy nem maradt ideje megtanulni a mesterséget. Ahogy felbukkant, azzal a külsővel és
búgó hanggal, rögtön bedobták a mély vízbe, főszerepeket kapott, és nagy sikere lett – ki merte volna azok után megkövetelni, hogy ejnye-bejnye, most aztán tessék elmenni egy színiiskolába, és pár évig szorgalmasan tanulni a színészmesterséget, hát persze, hogy nem szóltak, ő pedig alapvető dolgokat sohasem tanult meg. Amivel csak azt akarom mondani, hogy sokkal jobb színész is lehetett volna, mint amilyen volt. Jött, játszott, győzött. A „Halálos tavasz” akkora siker volt, hogy utána már nem volt megállás.”
Ha a Karády Katalin pályájáról szóló köteteket, köztük saját emlékezéseit lapozgatjuk számos esemény marad homályban. A művésznő a számokkal egész bizonyosan hadilábon állt. Erről életének tényei után való kutatás során többször meggyőződhettünk. „Addig ábrándoztam és tervezgettem, amíg tizenhat éves koromban kimaradtam az iskolából és férjhez mentem. Úgy történt ez mintha valaki, aki nem tud úszni hirtelen fejest ugrik, szédítő mélységű vízbe. Apám meghalt; jött egy férfi akiben erős kart, a védelmet reméltem. Harminc évvel volt idősebb mint én, és harmadik felesége voltam.” Szó szerint ezek olvashatók „Hogyan lettem színésznő?” című 1941-ben írt visszatekintésében. Amikor a lírai vallomás valóságtartalmának nyomába eredtünk több napi meddő kutatás után derült ki, hogy a házasságot csak 1930-ban, három hónappal Karády 20. születésnapja előtt kötötték, és a férj 1892-ben született, azaz „csak” 18 évvel volt idősebb nála. A levéltáros ilyenkor szembesül azzal, hogy a hangsúly a „feeling”-en van, pontos adatok, egy művésznő világában csak kulissza szerepét töltik be. Karády 1973-ban hosszasan beszélgetett az őt New Yorkban felkereső Sándor Pál filmrendezővel. A már csak halála után sugárzott interjúban elfúló hangon beszélt arról, hogy a menekülése során „Szombathelytől Burgenlandig 70 km-t kellett gyalogolnia”.
A háború utáni új típusú kultúrpolitika Karádyról szép lassan megfeledkezett. Az 1948-as "Forró mezők"-et még vele forgatták, de régi filmjei 1949-től már nem kerülhettek a mozikba. Színpadi szerepeket csak az Operettszínházban kapott, majd onnan is kiszorulva, egyedül a „zenés hakni” fellépések maradtak számára. A „vidéki száműzetés” amelynek során többször is kifütyülték, nemcsak művészi hanem anyagi téren is ellehetetlenítette. Págerhez és Jávorhoz hasonlóan nem maradt más számára, csak az emigráció.
Meneküléséről több verzió is közkézen forog. Egyik az ÁVH-s „mentőakció”, a másik szerint szovjet katonák menekítették Ausztria szovjet megszállási övezetébe, de van olyan is, amely azt vélelmezi, hogy Karádyt a magyar titkosszolgálat kémkedni küldte nyugatra.
A „kémnő” legendája az 1943-ban forgatott „Machita” című filmen alapszik, amelyben egy Mata Harihoz hasonló figurát alakított. Ezt a szálat erősítette az Újszászi László kémelhárító főnökhöz fűződő gyengéd kapcsolata. Őket, mint ismeretes a Gestapo 1944-ben együtt vette őrizetbe. Karády kémkedéséről azonban soha, sehol, semmilyen dokumentum sem került elő, az ebben hívők elméletük valós voltát azzal látják igazolva, hogy „15 évig azért nem kapott beutazási vízumot az Amerikai Egyesült Államokba, mert a szovjeteknek akart kémkedni”.
A nyugatra menekülés minden bizonnyal valóságot tartalmazó verzióját az azóta sajnos elhunyt Polyák Adolf nardai lakos, három évtizede mesélte el a Vas Népe újságírójának. Testvéröccsét, az amerikai titkosszolgálati kapcsolatokkal rendelkező, 1948 óta nyugaton élő Polyák Jenőt, Karády akkor már Salzburgban élő barátnője Frank Irma bérelte fel az akcióra. Az embercsempészettel hivatásszerűen foglalkozó féri 1951. február 18-án éjjel átkelt az aknazáron és Nardáról másnap egy ismerőse papírjaival Budapestre utazott. A fővárosban találkozott Karádyval és Lantos Olivérrel. Megbeszélték a szökés részleteit és 20-án reggel, a feltűnést elkerülendő, külön kocsiba szállva vonattal utaztak Szombathelyre. Karádynak és Lantosnak ugyanis ezen az estén fellépése volt a Kovács szállóban. Velük tartott Mohácsi Ilona Karády öltöztetőnője is.
A szombathelyi dalest után gyalog indultak a városból és a járőröket kikerülve az oladi, dozmati réteken át, Narda és Felsőcsatár között a csémi erdőben mentek át a határnak azon a szakaszán, amelyet Polyák Jenő a legjobban ismert. A Polyák Mária ellen folytatott per irataiból embercsempészi tevékenységének más esetei is kiderültek. Karádyék a 15 kilométeres gyaloglás után végül öten értek Ausztriába. Karádyval, Lantossal és Mohácsival szökött Berki János is, akinek az iratait Polyák a Budapestre utazás során használta. A menekülésről, a testvérek rendszerváltás utáni találkozása során további részletek is kiderültek. Polyák Jenő elmesélte, hogy a határt átlépve Karády örömében énekelni kezdett, amit csak a határőrök géppisztolysorozatának felhangzása után hason fekve hagyott abba.
Az 1951. február 26-án letartóztatott Polyák család tagjai úgy tudták, hogy Karádyék szökését Ausztriából jelentették. Az AFP francia hírügynökség a „Die Presse” című független bécsi lap információira hivatkozva kürtölte világgá, hogy a művésznő Lantos Olivérrel együtt elmenekült Magyarországról. A rendszerváltás után a sajtóban megjelent egy hajdani határőrtiszt olvasói levele, amelyben az illető úgy emlékezik, hogy „a kérdéses napon a határ közelében egy szovjet katonai teherautót ellenőrizve annak rakterében két civilt személyt talált, akikben Karády Katalin filmszínészt és Lantos Olivér táncdalénekest ismerte fel. Szovjet tiszt azonban a ponyvát lecsukta és tovább hajtott Ausztriába”.
Több variáció is publikus arról, hogy vajon Karády haza akart-e jönni. Lehet, hogy az emigrációból hazatérő Páger Antal példája, annak a színházi-, és filmvilágba való sikeres visszailleszkedése elgondolkoztatta. Egy barátjának úgy nyilatkozott, "Ha hazajönnék, annak az lenne a feltétele, hogy visszakapjam a villámat". Amikor azonban megtudta, hogy budai, Lepke utcai házát átalakították és az épületben a kolumbiai nagykövetség működik, többé hallani sem akart a hazatérésről. Amikor 1980-ban 70. születésnapját megünneplendő meghívták, csak egy kalapot küldött maga helyett, viszont lemezeinek jogdíjaiból származó bevételeket felajánlotta az Ódry Árpád és a Jászai Mari Színészotthon támogatására.
Karády Katalin 1990-ben életének 80. évében halt meg New Yorkban. Budapesten, a Szent István-Bazilikában ravatalozták fel. A Farkasréti temető színész parcellájában díszsírhelyet kapott. Utolsó útjára a rendszerváltás eufóriájában tízezrek kísérték el. Síremlékét öltöztetőnője, majd az emigrációjában hű társa, Mohácsi Ilona megrendelésére Fekete Tamás szobrászművész készítette. 2001-ben került a magyar mozikba Bacsó Péter „Hamvadó cigarettavég”… című lírai hangvételű életrajzi filmje. A Zsidó Állam a vészkorszak alatt tanúsított hősies, humanitárius tetteiért 2004-ben posztumusz „Világ Igaza” kitüntetésben részesítette, 2011-ben Budapesten megnyílt a Karády Múzeum Kávéház, egy évre rá a színházi világnap alkalmából bélyeget bocsátottak ki emlékére.