A vesztés művészete – Egy film az Alzheimerről

Nemcsak a csodálatos és utánozhatatlan Julianne Moore miatt akartam látni újra a mozit, de a történet is érdekel. Szinte nincs olyan család, ahol nem téma az idős szülők és nagyszülők emlékezetvesztése. Egyre tovább élünk. Nem ritka a kilencven feletti családtag, akik nem feltételnül fizikailag gyöngülnek le, sokkal inkább az elméjüket éri veszteség. Kimondhatatlan fájdalmat okozva ezzel betegnek és hozzátartozónak egyaránt. Mivel régi a film, nem kell aggódnom a spoiler miatt, de ne féljenek, nem mondok el mindent. Nem csak a nagylelkűségem okán, de mert nem is tudom pontosan megmondani, mi történik majd Alice-szel. Nagy kedvencem az Iris című film, a – talán még Moore-nál is csodálatosabb, ha nem a legcsodálatosabb – színésznővel Judi Dench-csel a főszerepben. Ott egy tehetséges író, itt egy nyelvészprofesszor a kór áldozata. Mondjuk is ki, pedig de utálom ezt a szót. Alzheimer-kór. Annak lesz az áldozata. Mégpedig a legmarkánsabb fajtájából, ami gyorsan és hirtelen támad, méghozzá egy genetikai betegség miatt már a nő ötvenes éveiben. Aki a kommunikáció mestere, és legnagyobb értéke a szellem szabadsága, aki egész életében a világ legrangosabb egyetemi katedráin állva beszél a nyelv nagyszerűségéről, annak a legnagyobb veszeteség, ha elveszti a szavait. A szavait, és szép lassan minden. Az életét, a szeretteit, kapcsolatát a külvilággal és önmagával is. Szívszorító, ahogyan a nő kocogás közben elvéti az irányt, nem talál haza, az is, ahogyan nyögve ordítva markolja férjét az ágyban, amikor elmondja neki, mit mondott az ideggyógyász. Mondjuk ki, Alec Baldwin miatt is irigylésre méltó a főhős. Talán mindenki ilyen férjre vágyik. Aki nemcsak az anyagi biztonságot teremti meg, de igazi társ a gyermeknevelésben, és a mindennapokban is. Nem mellesleg sikeres kutató, egy okos elme. Mégsem átallja kimondani a film egyik legszomorúbb pillanatában, hogy a feleségénél még nem találkozott okosabb emberrel. Alice küzdelme a szavakért, a kapcsolataiért, a gyerekeiért embert próbáló. Amikor zavarodottan tartja az óráit, akkor is megküzd minden mondatért, a lányai bizalmáért, a férje szeretetéért.

Kirsten Stewart és Julien Moore / internet

Felforgatja a konyhát, több fogásos vacsorát főz, egy receptért mégis a telefonja után nyúl. Az agyonátkozott mobil lesz a legfőbb társa. Szókeresőt játszik, memóriafejlesztő programokat futtat. Felír mindent, ami fontos. Szülinap októberben, lakcím itt és itt, az idősebb lánya neve: Anna. Van aztán egy pont, amikor a bajt a család előtt sem titkolhatja tovább. Nem akarom elmesélni a történetét, mert látniuk kell. Hogy valaki hogyan kommunikál önmagával. Hogyan néz szembe önmaga elvesztésével. Hányszor de hányszor kellene megtennünk ezt a mindennapokban önmagunkkal. Alzheimer-kór nélkül is. Dolgozni az életünkön, az emlékeinkért. Hogy legyenek. Anyám mindig azt mondta, ezt vagy azt a halálos ágyamon sem fogom elfelejteni. És nem a légkondira gondolt, a nagyobb kocsira, meg a hathálós nyaralóra, igaz, nincs is ilyen neki. Hanem amikor napfelkeltét nézett velünk, vagy amikor a párnapos húgomat az ölembe rakta, vagy egy bulira, amikor apámmal kirúgták az albérlet oldalát. Alice története nekünk is szól. Van a filmben egy beszéd, amit az alzheimeresek összejövetelén mond el. Nehezen írja meg, sárga kiemelő filccel követi sorban a szavakat, hogy ne olvasson el mindent kétszer… iszonyatosan izgul. Ilyesmiket mond a vesztés művészetéről: Elvesztem a célom, a tárgyakat a nyugalmam, de főleg az emlékeimet veszítem el. Aztán beszél ezekről az emlékekről, amikor megismerte a férjét, amikor megszülettek a gyerekei, amikor az első könyvét a kezében tartotta, ez az, ami mind kiszakad belőle. A barátságok, az utazások emléke. Azé a kemény munkáé, amivel az olyan fontosnak tartott kommunikációról sikerült megtudnia majdnem mindent. Azt mondja: Amiért keményen megdolgoztunk, kiszakad belőlünk, és ez a pokol. De van rosszabb is. Mi lehet az? Gondolnánk. Az, hogy megváltozik a magunkkal kialakított kapcsolatunk. Az a meglévő, magától értetődő, az önmagánál fogva adott viszony. Ez viszont csupán a betegség miatt van. Meg kell tartani a pillanatokat. Élni a pillanatnak. Hiszen ennek az állapotnak is van öröme. Ez a beszéd üzenete, hogy a lánya megérti, és hazaköltözik az utolsó időre. Hogy együtt lehessenek, amíg még van idő. Persze ha tehetném, az egészet idegépelném. Hogy tanuljunk belőle. Hogy nézzünk szembe a dolgainkkal. A szeretteinkkel, talán még azokkal is, akiket utálunk, de legfőképp önmagunkkal.