Trigorin, Trepljov, Irina, Nyina, avagy mit ígér nekünk a Sirály?
Szinte mindenkinek van legalább egy Sirály-élménye. Nemcsak mert nagyon népszerű darab, és megjelenése óta folyamatosan játsszák a világ majdnem minden országában, de mert egy időben kötelező irodalomként tantervi követelmény volt egy Csehov-dráma feldolgozása a középiskolai magyar órákon. Emlékszem, érettségin is illő volt idézni a drámaiatlan dráma fogalmánál, aztán meg az egyetemen óriási revelációval forgattuk a Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? című Almási Miklós-könyvet, Sztanyiszlavszkijt, és újra és újra megnéztük felvételről a régi nagy színészekkel, élőben az ország legkülönbözőbb társulataival. Volt köztük klasszikus és kísérleti előadás, szívszaggató és meghökkentő, máskor meg ironikusra hangolt.
A WSSZ művészeti tanácsa nem csak úgy találomra választotta évadnyitó előadásnak ezt a darabot. Természetesen nagy kihívás ezt a drámát megrendezni, eljátszani, ezt tudják a társulat tagjai is. A színház száz-százötven évvel ezelőtt egészen mást jelentett. Volt, ahol egy teret, az elképzelt negyedik fallal, Shakespeare korában meg egy másmilyent, hiszen akkor meg a színpad egy része benyúlt a nézőtérbe. A Globe-ban megvolt a helye a királynőnek, a középosztálynak és a szegényeknek is, de ahogy haladunk vissza az időben, muszáj a görög amfiteátrumokat is felidéznünk, hiszen ott meg a tenger látképével nézték az előadást. Nagy kérdés, hogy Csehov a saját polgári korában, a 19. század végén miképpen kérdőjelezi meg, megkérdőjelezi-e a színházat? Jó néhány rendező vallja, hogy a színház feladata, hogy minduntalan megkérdőjelezze önmagát. Csehov, de más drámaírók is pontosan ezt teszik.
Az igazi klasszikusok nem veszítenek aktualitásukból. Meddő vita csupán azon polemizálni, vajon milyen arányban kell egy színháznak klasszikusokat, versus kortársakat játszania? Ez a vita valójában értelmetlen, hiszen az elődök örökre kortársak maradnak, és van olyan új darab, ami viszont nem fogja kiállni az idő próbáját. Nagyon sokunkkal megeshet, hogy életünk egy szakaszában, főként gyerekként színészek akarunk lenni. Legszebb ebben a korban, hogy még ösztönös a játék, csak aztán lassan megtanuljuk a társadalom szabályait.
A nézőnek éreznie kell, hogy mit gondolnak az alkotók a darabról, milyen érzelmek mentén állították színpadra a darabot. Beszélhetünk ugyanakkor a Sirály, és általában a Csehov-darabok vígjátéki jellegéről is, bármilyen meglepő. Csehov maga vaudeville-nek nevezte a Sirályt. Anton Pavlovics mondatatainak mélyén gyakorta az irónia is megbújik. Személy szerint nekem mindig jobban fáj a szívem a csehovi szereplők sorsa miatt, mintsem, hogy nevetni tudjak rajtuk. Csehov esetében ez kicsit olyan, mint Moliére vígjátékai esetében. Többségében a tragédiát érezni bennük, abból bontakozik ki a vígjáték. Egy bohózatnak, amely könnyedén szórakoztat, nem lesznek meg a mélységei soha. Ha csak a rendező nem találja meg a helyes utat. A viccnek két fajtája lehet: az egyik a fájdalomból jön, és humoros tud lenni, a másik arról szól, hogy szórakoznunk kell. A Sirály a darab végéig a kettő között táncol, és arról beszél, hogy milyennek kell lenni a színháznak. Önmagával parodizál valójában, ezért fontos, hogy az előadás megtalálja azt a nyelvet, amellyel ki tudjuk fejezni, miért is nevetünk magunkon. Nagy kérdés persze az is, hogy például hogyan képes egy zsenge ifjú színésznő nagy megpróbáltatásokon átesett érett művészt eljátszani, miként lehet egy fiatal színészt úgy tréningezni egy próbafolyamat során, hogy hitelesen vigye színre mondjuk az öngyilkosságba menekülő Trepljov figuráját. A megoldás természetesen a szerepeket alakító színészek tehetségében rejlik.
Ami a legjobban érdekel a Sirályban kamaszkorom óta, nevezetesen, hogy ha Nyina szeretné Trepljovot, vajon a férfi megölné-e magát akkor is? Szerintem egyébként nem. De vajon mi a szerelem? Nem tudni, mi történne akkor? Ebben a darabban az a drámai, hogy Kosztya úgy érezheti, elutasították, de egy ideig még érezheti azt is, hogy esetleg szerethetik őt. A Sirály olyan, mint egy furcsa zenemű, olyan, mint a sors kottája. Nyina monológja pedig egy nemtelen monológ, a világlélek monológja.