Mészáros Máté: Ez nekem most pont elég
Az utóbbi időben, mintha filmen, televízióban többet szerepelne, mint színpadon. Ez tudatos döntés következménye, vagy csak így alakult?
Ez mostanában valóban így van, szerintem a Covid óta. Az akkor kényszer volt értelemszerűen, de aztán úgy éreztem, hogy végül is nekem jól esik az, hogy nem kell esténként a színpadon játszanom. Viszont nyilván meg kell valamiből élni, de valahogy pont szerencsésen alakultak a dolgok. Kicsivel már 2019. előtt is ebbe az irányba mozogtam, és a filmezés nem állt le annyira a világjárvány idején, mint a színház. Szabadúszó voltam, nem volt fizetésem, ha nem volt előadás, nem volt pénz. Aztán utána is úgy éreztem, nyilván ebben más okok is közrejátszottak, hogy talán most nem akarok annyi színházat csinálni. Most pedig van ez a rezsiválság, úgy tűnik a színház egyre kevésbé biztos és biztonságos hosszú távon is. Persze a film nem lett ettől biztonságosabb, az is kiszámíthatatlan, nem lehet vele nagyon előre tervezni.
A szombathelyi szerepén kívül játszik most mást is színpadon?
Játszom. Az Orlai Produkciónál van egy pár előadásom. Nem sok, azokat néha eljátszom, hol Pesten, hol valamelyik vidéki helyszínen. Ez legfeljebb négy-öt előadás lenne havonta, most az októbert, meg a novembert kicsit megdobja a Korsó kilenc előadása, de ha az lefut, akkor a színházi fellépések száma le fog csökkenni. Úgyhogy sokat tényleg nem játszom, de ez nekem most pont elég. Kicsit magamat is untam már a színpadon, azt éreztem, hogy már tizenöt-húsz éve folyamatosan, évi három-négy bemutatóval, egyfolytában próbálok valamit, és el vagyok fáradva. Kicsit le kellene állni, hadd legyen a dolgaimban újra több kreativitás.
Hogyan találták meg a szombathelyiek?
A budaörsi Auchanban, a zöldséges pultnál kerestem a zellerszárat, amikor csörgött a telefonom. Először nem is akartam felvenni, ismeretlen szám, ráadásul nehéz is beszélni ott a bolt közepén. Tárnoki Márk rendező hívott fel, hogy mit szólnék ehhez a szerephez, és nekem akkor az volt az első kérdésem, hogy játszik-e benne a Mari Dorottya és a Sipos László Márk? Őket ugyanis tanítottam a főiskolán színpadi beszédre, és mindig azt gondoltam, hogy tanítvánnyal játszani, az egy fontos meghosszabítása a jó értelemben vett tanár-diák viszonynak. Egy fontos tanulási folyamatnak lehet a lezárása, látni élesben azt az embert, akit tanítottam, vagy partnerként is megismerni. Amióta elkezdtem őket tanítani, valójában arra várok, hogy majd színészek lesznek, és együtt fogunk játszani, nemcsak velük, de valamennyi volt tanítványommal. Tudtam, hogy ők ketten Szombathelyen vannak. Dorottyáról kiderült, hogy Nyinát játssza a Sirályban a Korsóval párhuzamosan, viszont a Sipi benne van a darabban, sőt tulajdonképpen, mint írnok a partnerei vagyunk egymásnak, főleg a darab elején. Ez volt az egyik legfontosabb érv. De természetesen a szerep is vonzó volt, a helyet is ismerem voltam itt többször, főiskolásként is, meg az Orlaival is, szóval ismerem a várost is valamennyire, Nagy Cilivel és a Csonka Szilvivel pedig együtt jártunk főiskolára.
A volt tanítvánnyal való fellépéstől azt kapta, amit várt?
Erről inkább Sipit kellene kérdezgetni, hogy neki milyen élmény volt a tanárával együtt játszani. Én örültem, úgy éreztem, hogy muszáj összeszedni magam, nem mintha úgy egyébként nem tenném, de azért mégiscsak más, amikor ott van egy tanítvány minden próbán mellettem, és nem engedhetem meg azt a kényelmességet, amit egyébként esetleg az ember már néha megengedne magának. Mert ő nem láthatja azt, hogy van olyan próba, ahol nem ezerrel dolgozom. Szóval szerintem sikerült. Talán ilyen értelemben jó példát tudtam mutatni neki. Nagyon élveztem a vele való munkát, ő nagyon jó ritmusérzékű színész, és ebben a darabban ez nagyon kell. Köztünk van egy olyan típusú őszinteség, ami valahogyan a főiskolán kialakul, mert nem is lehet máshogy ilyesmit csinálni, minthogy az ember nyílt, és őszinte. Jól tudtunk kommunikálni és beszélni arról, hogy mit kellene csinálni, hogyan, de nem is volt erre igazából szükség. Jó próbafolyamat volt, a rendező is miközben tudta, hogy mit akar, és jól tudta elemezni a darabot, közben kíváncsi is volt ránk és meghallgatta, hogy mi mit gondolunk, mi jut eszünkbe, vagy mit csinálnánk az adott helyzetben. Főleg az elején, ahol ketten vagyunk színpadon Sipivel, érződik ez. Nehéz elkezdeni mondjuk egy darabot, még adósok vagyunk egy két dologgal, néha azt érzem, hogy kapkodunk, vagy azt, hogy lassúak vagyunk, de azt nagyon szeretem, hogy vele kell kezdenem.
A rendezővel dolgozott már korábban?
Nem. Nem is tudom, hogy pontosan miért pont engem keresett meg, vagy, hogy talált meg? Lehet, hogy a színház vezetésével közös döntés volt, az is lehet, hogy nem az első jelölt voltam, de az engem nem szokott zavarni, ha nem rögtön rám gondolnak. Végül az ember megkapja a szerepet, neki van lehetősége, és akkor ő tud bizonyítani. Meglepett a felkérés, de az is lehet, hogy még mindig nem fogom fel eléggé, hogy valamennyire mégiscsak ismernek ebben a szakmában.
Nemcsak a szakma, a közönség is ismeri, színpadról, filmből, de reklámból is film, de mondjuk a Sportszelet reklámból is. Ez nem zavarja néha?
Nem, mert igazából nem jellemző ez a ráismerés. Filmjeim olyan nagyon nincsenek, a Nyugati nyaralás az első film főszerepem. Különböző filmekben persze feltűntem, számomra a legnagyobb sokk az volt, amikor a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan Reisz Gabi filmből a földrajztanár epizód másfél perce után elkezdtek Budapesten megállítani az utcán, hogy látták, és milyen jó volt az a kis rész. Az volt az első alakalom, amikor találkoztam azzal, hogy szélesebb körhöz eljut egy mozifilm, de azért az egy elég nagy nézettséget produkáló film volt ahhoz képest, hogy milyen kis költségvetésből készült. A Sportszelet évek óta van, és nem mondom, hogy nem fordult elő, de inkább az van, hogy valahonnan ismernek, de nem tudják, hogy honnan. Egyébként meg nem zavar, meg kell élnem, a pénz pedig sok szempontból meg tudja adni azt a szabadságot hogy azt csinálj aztán a színházban, amit valójában szeretnél. Persze akkor, ha marad időd, mert ez egy ördögi kör, de szerintem ez nemcsak színészekre igaz.
Budapesten él.
Budapesten élek, de nem mondanám, hogy budapesti vagyok. Székesfehérvári vagyok, ott is kezdtem a színészkedést, szóval nem vagyok budapesti gyerek, de szabadúszóként nyilván ott kell élnem. Máshonnan ezt nem lehet csinálni, Budapest centrikus ez az ország, nincsenek igazi nagy városaink. A színészi feladatok, a színházon kívüli feladatok, főleg Pesten vannak a film, a szinkron, rádió, tévé.
A szombathelyi vendégszereplés után milyen feladatok várnak Önre?
Ilyen jellegű feladat most nem lesz. Vannak nagy gigaprojektek, amelyekben elvileg forgatni fogok pár napot, meg elindul egy napi sorozat az egyik kereskedelmi csatornán novembertől, amiben egy nagyobb szerepet fogok játszani, de erről nem nagyon beszélhetek még. Azt hiszem most két évad le is fog forogni márciustól júniusig, kis leállásokkal, ez ki fogja tölteni az időmet. Hogy tavasszal majd milyen megkeresések jönnek, ha jönnek, lesz-e olyan ajánlat, amit mégis megpróbálok beszuszakolni az időmbe, azt még nem tudom.
Milyen a hangulata ezekben a sajátos időkben?
Nem nagyon lehet most más hangulata az embernek, mint rossz. Kicsit azt érzem, hogy mindenáron színházat akarunk csinálni, illetve mindenáron annyit, mint 1990 előtt. A színházi struktúra mérete nem nagyon akar változni, illetve minden energiánk arra megy el, hogy megőrizzük ezt a struktúrát. Másfelől évek óta azt tapasztalom, hogy ez valamilyen értelemben a körülmények rovására megy, nem az előadások művészi színvonala, hanem a körülmények színvonala folyamatosan romlik, egészen odáig, hogy most majd be kell zárni. Gyakorlatilag annyi pénze nincsen egy színháznak, hogy a rezsit kifizesse. A rezsi megnövekedett ugyan nagyon, de beszélhetünk a fizetésekről is. Szakemberhiány van, és lesz, mert nyilván a színészek nem mennek el Lidl-pénztárosnak, bár jobban keresnének, de a díszletezők, az öltöztetők, a világosítók adott esetben igen. Így viszont nincs, aki ezeket a feladatokat elvégezze. Miközben az ember azt is gondolhatja akár, hogy ez érték, én személyesen nem gondolom annyira értéknek a mennyiséget. Lesz olyan színház, ahol tudomásom szerint azon spórolnak majd a bezárásig, hogy reflektorok használata nélkül úgynevezett munkafényben tartják meg az előadásokat, még kevesebb áramot fogyasztva. Nem tudom, hogy idáig érdemes-e elmenni, csak azért, hogy mindenáron legyen előadás? Azt érzem, van ennek egy veszélye: ha mi magunk is azt gondoljuk a saját szakmánkról, hogy jó az úgy, ha nincsen belevilágítva rendesen az előadás, akkor kívülállók mit fognak mondani? Hogy mi lesz néhány év múlva? Lehet, hogy kisebb gondunk is nagyobb lesz annál, minthogy van-e színház, van-e színházi előadás.