A színház esélye a bátor fogalmazás
- Miért éppen a Kivilágos kivirradtig? Kié az ötlet? Ki választotta? Azért kérdezem így, mert ön a szombathelyi színház művészeti tanácsának is tagja.
- Én választottam. Mindig én választok. Érdekel ez a világ, Móricz világa. Megcsináltam annak idején – közel tíz éve – a Pillangót Székesfehérváron, meg jóval előbb, a kétezres évek elején a Közép-Európa Táncszínházban a Barbárokat. A Kivilágos kivirradtig pedig évek óta foglalkoztat, többször felmerült mint lehetőség különböző helyeken – és most úgy adta a helyzet, hogy Szombathelyen jöhet létre az előadás.
- “Tragikus súlyt kap benne a vacsora utáni duhaj tánc” – írta Schöpflin Aladár erről a különös, sűrű, kemény Móricz-regényről, és ez a megjegyzés előhívja az ön legelső önálló koreográfiájaként számontartott, rögtön nemzetközi sikert aratott előadást, a Duhajt. Van kapcsolódás?
- A folklór mindig ott lappang a mélyben, bármit is csinálok – időről időre pedig láthatóbbá válik. Erősen jelen van ebben az előadásban is, de azért természetesen arra törekedtem, hogy a “duhaj tánc” most szürreális ábrázolás legyen. Mulatnak, persze, mulatnak – de a színészek nem eljátsszák, nem illusztrálják, nem úgy tesznek, mintha mulatnának, hanem ábrázolják a mulatást. Azt szeretném, ha az előadásnak minden ízében sikerülne ábrázolni a Móricz-kisregényben föltáruló világot.
- Van rendező, akinek a látvány a kiindulópont egy-egy előadás létrehozásához; van, aki tételmondatot fogalmaz. Önnek mi az első, mi a kezdet? Mit kell látnia-tudnia az elrugaszkodáshoz?
- Mindig igyekszem – mindegy, hogy Tar Sándorról van szó vagy Móriczról – az esszenciáját megragadni annak a szövegnek, amivel éppen foglalkozon. Ha arra a kérdésre kell válaszolni, hogy mi az első, ami meg kell, hogy szülessen, akkor az a válaszom, hogy mi lesz a nyelve – hogy milyen nyelven tud megszólalni az előadás. A Kivilágos kivirradtig a múlt századvég Magyarországán, egy minden értelemben rendkívül zárt közegben játszódik. Van egy fontos szereplője a regénynek, a legátus – a küldött -, aki kívülállóként érkezik az alföldi házba, hogy aztán tanúja legyen a katasztrófába forduló István-napi ünnepségnek, amely még el sem kezdődik, amikor megérkezik a hír: a házigazdát, Doby István jószágigazgatót elcsapta a földbirtokos gróf, néhány nap múlva el kell költöznie a birtokról Szegedre, be kell ülnie egy irodába, ott dolgozni és várni a nyugdíját. Ez a drámai helyzet ráadásul akkor áll elő, amikor éppen igyekszik eladni – férjhez adni - a lányát.
Néha azon kapom magam, hogy mintha rendezőként én is a legátus lennék: belecsöppenek ebbe az egzotikus világba, amelynek megvannak a sajátos jellemzői, megvannak az erős sztereotípiái is – akár a házasságról, a családról, a női és férfiszerepekről, akár a fajelméletről -, amelyekkel Kádár István szembesül. A saját nézőpontom is hasonló: úgy próbálom színpadra fogalmazni az előadást, mintha kívülálló lennék, aki lefesti ezt a világot, rögzíti mindazt, amit megtapasztal ezen a furcsa éjszakán; kellő távolságból. Nem adja magát könnyen az anyag: az a legnagyobb kihívás, hogy a Kivilágos kivirradtig története voltaképpen nem történet. Nincs történet. Az “történik”, hogy lépésről lépésre egyre beljebb és beljebb kerülünk ennek a zárt közösségnek a gondolkodásmódjába, érzelemvilágába. Megmutatkozik, hogy a sorsuk, az egzisztenciális helyzetük hogyan szüli meg azokat a meggyőződéseket, amelyek mentén élik az életüket. Föltárulnak a családi, érzelmi viszonyok, a generációs szakadások: a fiatalok vagy beállnak a sorba, vagy megpróbálnak tiltakozni, esetleg szembefordulni mindazzal, amit a szülők nemzedéke képvisel.
- A plakáton a széttört tányér a “minden egész eltörött” alapérzetét kelti föl. A Meggyeskertben/Cseresznyéskertben Várja azt mondja, hogy “tört cserép jót jelent”, aztán a birtokot elárverezik, a házasság nem valósul meg, mindenki megy, amerre lát. A Kivilágos kivirradtig tekinthető akár Csehov-variációnak is, nem?
- De, ez nagyon érdekes: a próbák során döbbentem rá, előfordult, hogy szóltam is a színészeknek, hoppá, hoppá, kezdünk egy kicsit Csehovot játszani – miközben Móriczot játszunk. Itt is, ott is a középosztályt látjuk a színpadon, egy családot, amelynek tagjai éppen eszmélnek – és még fel se fogják, hogy eljárt felettük az idő.
- A Forte Társulat vezetőjeként mindig kifejezetten súlyos – eredendően nem is színpadra szánt - irodalmi alapanyagot választ Dosztojevszkijtől Kristóf Ágotán és Borbély Szilárdon át Móriczig. Miért?
- Részben megnehezítem a dolgomat – a dolgunkat –, részben éppen ezek a szövegek inspirálnak, hiszen ha a kezembe kerül egy regény, amely megérint, amelyet fontosnak tartok, akkor kizárólag azon gondolkodom, hogyan tudna megszületni, hogyan lehet jelen idejűvé tenni színpadon. A színpadi szövegeken mindig nagyon sokat dolgozunk – így volt ez most is. Tóth Réka Ágnes érzékenyen közelít ahhoz, amit csinálok, ismeri is már a nyelvet, amelyet a Forte beszél, dolgoztunk együtt még a Stúdió K-ban, Tar Sándor Szürke galambjának ő volt a dramaturgja. Tavaly Szombathelyen a Vízkereszt…-et csináltuk együtt – most a Móricz-előadást. Kifejezetten kértem tőle, hogy a narráció fontos eleme legyen a szövegkönyvnek – így létrejöhet egyfajta történetmesélés, ami irányítja a nézőt, vezeti a figyelmét, megteremti a betekintés látószögét; a móriczi nyelv meg annyira szellemes, annyira választékos, annyira sajátos, hogy kár volna nem megszólaltatni.
- A Forte Társulat egyedi és felismerhető nyelvet beszél – a fizikai színházét -, ezt a nyelvet kell összehangolni Szombathelyen egy klasszikus kőszínházi társulatéval. A Vízkereszt…-előadásban nekem talán az volt a legszebb, hogy úgy láttam: a szombathelyi színészek maximálisan odaadják magukat a helyzetnek, ön pedig rendezőként úgy terhelte őket, hogy szépen összesimult a kétféle iskolázottság. A Kivilágos kivirradtig is koprodukciós előadás.
- Ez volt a feladat: az egyensúly megteremtése. A Forte Társulat színészei hosszú évek óta beszélnek egy színpadi nyelvet, amelyben a dikció mellett a mozgás mondhatni az anyanyelvük. Egy olyan társulatban, ahol sokan most találkoztak először ilyenfajta kifejezésrendszerrel, ami komplexebb a megszokottnál, sok mindent elölről kell kezdeni, nagyobb türelemre van szükség. Hála istennek, nagyon nyitott, nagyon dolgos a szombathelyi társulat – és ha a társulat dolgos, akkor az azt jelenti, hogy látványos eredményeket lehet elérni. Ráadásul van itt néhány olyan fiatal színész, akik a színművészeti egyetemről részben az én osztályomból kerültek ki - Herman Flóra és Gyulai-Zékány István -, részben pedig, ha nem is az én osztályomba jártak, de volt részük olyan kurzusokban, ahol azt tanulták, hogy a testtel való kifejezésnek miféle lehetőségei vannak. A koprodukció meg – inkább közös munkának mondanám – azért jó, mert megismerkedünk egymással, megtermékenyítjük egymást a szó legjobb értelmében. Itt most három színész van a Forte Társulattól: Fehér László, Widder Kristóf és Horkay Barnabás. Nagyon izgalmas látni, ahogy napról napra csiszolódnak össze különböző jelenetekben a szombathelyi színészekkel és gyakorlatilag – úgy érzem legalábbis – egységes társulat képét mutatják.
- A személyes pályájának alakulása – néptánc, táncszínház, Fortedance, Forte, a fizikai színházi képzés megalapítása, kőszínházi együttműködések – mintha azt is példázná, hogy miképpen alakul, változik, színesedik magának a színháznak fogalma. A színház az színház – a színésznek pedig teste van, amellyel bánnia kell.
- Én is ódzkodom a fizikai színház misztifikálásától. Ez a terminus kicsit terhes néha. Inkább bilincs, mint szabadság – mármint elméletben, amikor beszélünk róla. Munka közben soha nem cél a műfajnak a demonstrálása - mindig az a cél, hogy az adott anyagot megmunkáljuk. De idővel akarva akaratlanul megteremtődött egy műfaj, amit nevezhetünk így is, úgy is, a legjobb, ha azt mondjuk, hogy színház.
- A Forte Társulat színészei flexibilisek, könnyedek, kecsesek, muzikálisak, tudják a humort, a groteszket, szép a dikciójuk – annak is fizikai alapja van. Körülbelül ilyenek lehettek a régi commedia dell’ arte színészei, szemben az átélésre – bármi legyen is az - alapozó színészettel.
- Fontos különbség, hogy nálunk az absztrakció meg a realista közlésmód mindig ütköztetve van – ez benne a legizgalmasabb. Ha egy történetet akarunk elmesélni különböző jeleneteken keresztül, akkor ott az absztrakciónak mindig meg kell találni a legideálisabb helyét. A két attitűd között van nagy különbség. Hogy a színész játszik, és igyekszik – divatos szóval élve – minél hitelesebben játszani, vagy ábrázol. Ha ábrázol, akkor az már maga az absztrakció. Hogy a mozdulat vagy a szó – a tyúk vagy a tojás – van előbb, mindig az adott szituáció határozza meg. Itt és most az a legfontosabb, hogy a komplexitás és a különböző irányból jövő műfajok, stílusok, iskolázottságok egy koherens nyelven tudjanak megszólalni – és élményt nyújtani a nézőnek. Hogy lám, lehet így is elmondani egy történetet.
- Rusznyák Gábor nyilván egészen másképpen tette színpadra nemrég Miskolcon a Móricz-regényt - a sors úgy hozta, hogy ezekben a hetekben ő is Szombathelyen rendez.
- Nem láttam Gábor Móricz-rendezését, de hallottam, hogy nagyon erős előadás volt. Sőt a szövegkönyvet is odaadta, amikor elkértem tőle. Elolvastam, nagyon érdekesnek találtam, mégis azt éreztem, hogy nekünk saját alapanyagot kell készítenünk. Olyan szövegkönyvet, amely a narrációval megteremti annak a bizonyos betekintésnek a lehetőségét.
- Itthon van a Weöres Sándor Színházban?
- Jó itt dolgozni. Intenzív, megfeszített, de jóízű munka volt létrehozni közösen – beleértve a háttérszemélyzetet is – ezt a “monstrumot”. De hogy itthon vagyok-e, az nem is ezen, hanem a közönségen múlik. Hogy elfogadja-e, értékesnek tartja-e, élvezi-e az előadást. Nagy a felelősségünk. Pont olyan kort élünk, amikor a színház elkezd tapogatózni, hogy újra megtalálja a helyét a világban. Meggyőződésem, hogy erre akkor van esély, ha bátran merünk fogalmazni – és fontos dolgokat akarunk elmondani. Ha élünk azzal a lehetőséggel, amely kizárólag a színház sajátja: a jelenidejűséggel és a személyes jelenlét erejével.
- Színpadra nem vágyik?
- De. Csak nincs időm magamra – meg hát telnek az évek. Sőt: nosztalgikusan azt mondom, hogy visszavágyom a színpadra. Lehet, hogy még egyszer adok magamnak egy esélyt.