De kicsoda valójában Harpagon?

-Ha önről van szó, általában elhangzik, hogy megszámlálhatatlanul sokfelé dolgozott határon innen és túl, nemzetközi közegben is. Most itt ülünk a szombathelyi színház udvarán. Egyrészt épp itt volt az ideje – másrészt azt sejtem, hogy jó Szombathelyre jönni, hogy öröm egy rendezőnek, ha a Weöres Sándor Színházba kap meghívást. Öröm?

-A válaszom határozott igen. A megalapítása óta figyelem a szombathelyi színház működését, igyekeztem követni, ami itt történik. Kicsit irigykedtem is a kollégákra – Mohácsira, Alföldire és mindenkire, aki Jordán Tamás meghívására megfordult Szombathelyen. Sajnáltam, hogy nem vagyok köztük. És akkor a múlt évadban egyszer csak felhívott Szabó Tibor – ismeretlen szám -, bemutatkozott, és megkérdezte, volna-e kedvem Szombathelyen rendezni. Én pedig azt válaszoltam, hogy igen, tulajdonképpen régóta várok egy ilyen lehetőségre. Ennyire egyszerűen történt. 

 

-De miért pont Moliére? Erre szólt a felkérés?

-Nem, csakhogy ha egy színházigazgató bölcs, komplikált vígjátékról beszél, kézenfekvően adódik Moliére. De az a helyzet, hogy bár rendeztem, nem is egyszer, ambivalens viszonyban vagyok Moliére-rel. Az első Moliére-rendezésem a Tartuffe volt Komáromban 2001-ben – miközben kézzel-lábban tiltakoztam ellene. Moliére ellen, a Tartuffe ellen, mindennel minden bajom volt, nyűgös voltam és nagyképű. Aztán valahogy mégiscsak belementem – és életem fontos előadása lett belőle. Ki tudtam próbálni olyan formai elemeket, amelyeknek a kipróbálására már régóta vágytam, a társulat vevő volt az elképzeléseimre – szóval rájöttem, hogy Moliére azért nem olyan veszedelmes. Az évek során dramaturgként rengeteg darabját olvastam – hozzá kell tennem, elég vacak fordítások is forgalomban vannak, és ha rossz a fordítás, az nagyon félrevisz. Először voltaképpen dramaturgként – még dramaturg szakos főiskolásként – kerültem intenzív kapcsolatba Moliére-rel, 1988-ban a budapesti Katona József Színházban. Székely Gábor megtisztelt azzal, hogy időről időre megkérdezte a véleményemet bizonyos dolgokról. Akkor is ez történt: megkért, hogy olvassak el egy darabot, ő rendezné, mit szólok hozzá. Nem tudtam, hogy már kifelé gondolkodik a Katonából,  megrendítő volt, amikor kiderült számomra – és nem árulhattam el senkinek -, hogy a hattyúdalára készül. Akkor azt találtam mondani, hogy szerintem inkább A mizantrópot kellene rendeznie. Meglepődött, sőt meghökkent, hazament, elolvasta, leültünk beszélgetni – és végül úgy döntött, legyen A mizantróp. Viszonylag jól beszéltem franciául, úgyhogy Székely Gábor kérésére összevetettük a magyar fordítást, amellyel kapcsolatban volt néhány kifogása, az eredeti szöveggel. Forgách András ötletére aztán ehhez az előadáshoz született meg az első híres Petri György-fordítás, amiből aztán lett három: újrafordította a Tartuffe-öt és a Don Juant is. Érdekes: később többször felvetődött, hogy rendezzem meg A mizantrópot, mindig tiltakoztam ellene, soha nem álltam kötélnek, nem is akarok. Eddig még nem alakult úgy, hogy akarnám.                                                                                                                                    

  

 

-A bölcs, komplikált vígjátéktól és Moliére-től hogyan jutottak el A fösvény akarásáig? És a nagy, meglepő csavarig?

-Éppen Székesfehérvárról autóztam visszafelé, amikor Tibor felhívott. Emlékszem, egy lámpánál álltam egy kereszteződésben – közel a Tescóhoz -, és azt magyaráztam, hogy rendben, Moliére, de melyik. Nekem nincs ötletem, ráadásul most jövök egy Moliére-ből; tavaly Pécsrtt rendeztem a Don Juant. Ezen a ponton Tibor megkérdezte, hogy A fösvényhez mit szólnék. Érdekes, az meg aztán egyáltalán nem jutna eszembe, de nézzük meg. Hazamentem, elolvastam Bognár Róbert fordítását - azt, amit játszunk -, és rájöttem, hogy A fösvény minden mulatságossága ellenére iszonyatosan sötét dolgokról szól. Ezt pedig egyáltalán nem bántam. Végigszaladtam a társulaton fejben, és valami okból egyszer csak eszembe jutott valami fura. Fölhívtam Tibort azzal, hogy rendben, legyen A fösvény – de Harpagont akkor hadd játssza Németh Judit. Tibor rutinos ember, nem hökkent meg nagyon. Elmondtam az érveimet. Ő pedig azt válaszolta: hát jó.

 

-Elárulja, hogy mivel érvelt Németh Judit mellett?

-Nem szeretném spoilerezni, előre értelmezni a készülő bemutatót. Úton vagyunk. Bízom benne, hogy az előadás majd jótáll magáért. Annyit azért elmondhatok, hogy számomra-számunkra fontos döntés és vállalás, hogy egy nő – és éppen Németh Judit – játssza Harpagont. A fösvényt olvasva nem gondoltam elégnek, hogy valaki ennyire, körömszakadtáig ragaszkodik a pénzhez. Rájöttem, hogy a pénz – metafora. A biztonság metaforája. Harpagon annyira bizonytalan, hogy egy fikcióban – a pénzben – találja meg a kapaszkodót. Belevetíti élete összes válságát. Fontos eleme a történetnek, hogy itt egy csonka családot látunk. Hogy van egy fiú meg egy lány, a kamaszkor végén, akik alatt már ég a talaj, szerelmesek, felnőtté válnak éppen. Harpagon ebben a helyzetben nem egyszerűen attól fél, hogy a pénzét elveszíti, hanem attól fél, hogy mindent elveszít. És egy idő után ráébred, hogy a személyiségét is elveszítette ebben az állandó - Camus-i értelemben egzisztenciális - szorongásban. 

 

-…de hát mostanában mintha ez volna az életünk…

-Igen, és nagyon örülök, hogy Judit partner ebben az elgondolásban. Hogy itt tulajdonképpen egy olyan nőről van szó, aki arra kényszerül, hogy álruhát öltsön és férfiként éljen – mert ez egy olyan világ, ahol csak férfiként lehet érvényesülni. Ezt egy másik szereplő egyébként ki is mondja a darabban. Hangsúlyt fektetünk arra, hogy ezek a nyomok - a társadalom kényszerítő elemei vagy törvényszerűségei -, amelyeket Moliére elhelyez a történetben, felerősödjenek, érthetővé váljanak. 

-Spoilerezni talán nem is lehet, hiszen bármi hangzik most el, az előadás úgyis meglepetés lesz, azt a találkozást “nem lehet megúszni”. Az álruha ráadásul – egészen konkrétan is – régi vígjátéki kellék, csak talán már  nem úgy, mint évszázadokkal ezelőtt. 

-Érdekes, hogy A fösvényben minden személy karaktere kontúros, jól kitapintható, van sorsa, története – kivéve Harpagont. Nem tudjuk, hogy néz ki, nem tudjuk, mi a múltja. Nincs neme - nincs személyisége. Olyan, mint Musilnál a tulajdonságok nélküli ember. Harpagon egy üres lap, valójában tele tudjuk írni azzal, amivel akarjuk. 

 

-Németh Juditot ezek szerint ismerte már – dolgoztak is együtt?

- A nevét egyszer és mindenkorra korán megjegyeztem: amikor a főiskolára bekerültem 1984-ben, ő abban az évben került ki onnan – de erős nyomot hagyott maga után. Aztán Kaposvárra szerződött, ott is mindig feltűnt a jelenléte. Láttam néhány előadásban is természetesen. Tudtam, hogy nagyon erős drámai, idegrendszeri színésznő, energikus, bátor, szélsőséges. És aztán Veszprémben, Osztrovszkij Viharjában találkoztunk, de az nagyon kicsi dolog volt, nem derültünk ki egymás számára. De mindvégig tudtam, hogy ő nagyon jó színésznő - kézenfekvő volt, hogy akkor most ezt az alkalmat kihasználom.

 

-Innen kívülről nekem mindig borzongató, sőt félelmetes belegondolni abba, hogy megérkezik a társulathoz egy “új” rendező, és körülbelül hat hét alatt létre kell hozniuk egy előadást. Artistamutatvány védőháló nélkül. 

-Azt hiszi, hogy én nem félek ilyenkor? Minden ilyen helyzet vizsgahelyzet bizonyos értelemben. Az ember persze hozzászokik a szorongásnak ehhez a típusához, és megtanulja legyűrni. Pláne szükség van erre, ha olyan kalandba vág, mint most A fösvény - hogy nem egyenesben játszunk el valamit, hanem egy rendkívül bonyolult gondolatmenet mentén próbálunk értelmet adni a történetnek.  Azoknak a kollégáknak, akikkel régóta vagy sokszor dolgozom, nem kell hosszan magyarázni, értjük egymást. Itt még nagyon kell figyelnem arra, hogy jól értik-e, amit mondok. Ma éppen volt egy beszélgetésünk, amiből az derült ki, hogy amit Judit meg én már értünk, mások számára nem feltétlenül érthető. Ezért hasznos, ha a kolléga visszakérdez. Ilyenkor kiderül, hogy ezzel még nekünk dolgunk van. Ugyanakkor az ember bízik abban, amit megtanult; bízik abban, amit gondol - és ha én mint rendező látom, hogy merre akarok haladni, akkor tulajdonképpen a türelem a legfontosabb. Segíteni és kivárni, amíg mindenki átlátja és képviselni kezdi ezt a történetet. Remélem, eljutunk oda, hogy egyszer csak nem is az enyém lesz már, hanem az övék. 

 

-Szombathelyről – egyáltalán, erről a vidékről – vannak korábbi emlékei?

-Életemben először vagyok itt, de még a környéken sem nagyon jártam. Gazsó Gyuri barátomnál azért megfordultam néha az Őrségben. Legközelebb Szombathelyhez legközelebb talán hétévesen jutottam, amikor Csehimindszenten voltam nyaralni. Most az a benyomásom, hogy az én vérmérsékletemnek, belső tempómnak nagyon megfelelő város. 

 

-Szombathelyre elvezető kapcsolatok-kötődések azért léteznek. Ha azt mondom, Csikós Attila?

-Attila már régóta nem itt él, most kezd visszatalálni a gyökereihez, a szülővárosához. Ő nekem nagyon jó barátom, majdnem azt mondtam, beszélgetőtársam, akivel fura, fatális viszonyunk van. Egy véletlen folytán keveredtünk össze, ő írt egy darabot Szécsi Pálról és Domján Editről, amit én megrendeztem, közben dolgoztunk sokat a szövegen is. A munkakapcsolatból lett először  szakmai barátság – aztán egy tágasabb, emberi, művészi kapcsolat. Valami mély lelki rokonság van köztünk, azt tapasztalom. De aki nekem nagyon szombathelyi kapcsolat, az Korponay Zsófi.

 

-Igen, vele folytattam volna – és a Lila ákáccal. Ön rendezte meg a József Attila Színházban, Zsófi játszotta Mancit – és azt érzékelem, hogy nagyon fontos előadás ez az ő pályáján, a személyes életében. És mindig az jut eszembe erről, hogy mennyit számít, ha valaki bízik az emberben.

-Örülök, hogy felfedeztem magamnak, nagyon fontos lény az életemben az utóbbi pár évben. Zsófi egészen különös kisugárzású személyiség, bátor az életben - és annyira kreatív, hogy hasonlóval az ő korosztályában ritkán találkozom. Mindenhez nagyon univerzálisan tud hozzányúlni, és ez benne nagyon-nagyon szeretetreméltó.

-És az ember egyszer csak elkezd visszavágyni oda, ahonnan jött, nem? 

-Nem tudom, hogy ez vágy-e, vagy szükség – vagy kényszer. De Zsófi és Attila elég érzékeny, romantikus hajlamú emberek ahhoz, hogy alkalomadtán vissza tudjanak, vissza akarjanak menni a nullponthoz. Az a saját tapasztalatom, hogy ha valami zűrzavarossá vált körülöttem, rendszerint egyszer csak eszembe jutott, hogy vissza kéne menni Diósgyőrbe, a MÁV-telepre, ahol az egészen kicsi koromat töltöttem Miskolcon. És ez valahogy mindig átlendített a dolgokon. 

 

-Hadd mondjak még egy – nem is szombathelyi, inkább vasi kapcsolódást. Találtam egy megrendítő, kemény és gyönyörű, áradó Telihay Péter-írást Törőcsik Mariról, abban a velemi hangulat is megjelenik. Emlékszik?

-Hogyne. Arra is emlékszem, hogy mikor született. Törőcsik Mariról erős és régi emlékem, hogy Szolnokon ülünk a színházi titkárságon, és teljesen váratlanul azt mondja nekem, hogy “magával nekünk még van itten dolgunk”. Ez nagyon megtisztelő volt, mert hogy jövök én ahhoz… És aztán találkoztunk még néhányszor, és mindig megállapodtunk, hogy nekünk egyszer muszáj lenne dolgozni együtt. És aztán nem így alakult, történt vele, ami történt – de ez bennem maradt. Aztán amikor meghalt, és olvastam a nekrológokat, valahogy azt éreztem, hogy a halála nem egyszerű halál – hanem eltűnt vele valami belőlünk. Meg kellett fogalmaznom, hogy mi nekem a Törőcsik Mari. Egy kóborló lény, aki egyszer csak elillant az életünkből. Nem meghalt, elillant. A kertben ástam, a gyomot szedtem ki egyenként, és elindult egy szöveg a fejemben. Ott volt velem a telefonom, elkezdtem abba írni, az első lendületből, ösztönösen. Végül talán két apróságot korrigáltam benne, és közzétettem. 

 

-Eddig, ha az ön nevével találkoztam, azonnal Csehov ugrott be elsőként. Nagyon megmaradt bennem egy régi elemzés, amely azt taglalta, hogy Telihay Péter Csehov-rendezése lehánt minden hagyományos, nosztalgikus  szépelgést a szövegről, és a maga pőre kegyetlenségében – alkohol, durvaság stb. - mutatja meg a csehovi világot. Csak azt nem találtam most meg, hogy melyik előadás lehetett – sok Csehovot rendezett. A három nővér? A Sirály?

 

-Elég jól emlékszem az előadásaimra, a Csehovokra különösen. Ahol eleve ivással kezdődött a történet, az a Három nővér volt. A három nővér – örülve annak, hogy letelt a gyászév az édesapjuk halála után – tulajdonképpen mulatsággal, erős vodkázással kezdi a napot. Ráadásul Irinának névnapja van. A Sirályban pedig valóban volt egy extatikus jelenet, Nyina híres monológja – de ott nem volt alkohol, hanem egy pszichotikus állapotba került, szétesett lány, egy szétroncsolt személyiség. 

 

-A múlt évben Három és fél nővér címmel rendezett Csehov-továbbírást a Pinceszínházban – vagyis Csehovot nem engedte el. Nála tisztánlátóbb, kegyetlenebb szerző talán nincs is. És nem távolodik, inkább mintha egyre közelebb lenne hozzánk, nem? 

 

-Az benne a drama, hogy utolérte őt a kor. Minden darabjában van olyan revelatív elem, amelyre az ember innen visszatekintve rácsodálkozik: honnan tudta, honnan sejtette. Ha már a Sirály szóba került: 1896-ban írta, de az az előadás – Trepljov darabja-rendezése -, amely az elején megjelenik benne, a csehovi instrukciók szerint maga a körülbelül harminc évvel később beköszöntő színházi avantgárd. És őrületes, hogy mi mindent tudott az emberi kapcsolatokról. Egészen megrendítő, zavarba ejtő, tanulságos. 

 

-Ha előreugornánk az időben, hol-hogyan látná magát szívesen mondjuk öt év múlva szeptemberben?

 

-Todiban, ahol élek – egy alig 16 ezres kisváros Olaszországban -, van egy csodálatos, több mint ötszáz nézőt befogadó színház. Ott szívesen rendeznék például Pirandellót. Öt év múlva legyen az, hogy közeleg a bemutató.