„A kétféle embertípus közül én a másikhoz tartozom” - Egy hosszú kávé Szerémi Zoltánnal

„Valahogy olyan titkos ember voltam, sokáig titokban vágyakoztam a színészet után is. Érettségi után eltelt öt év, mire jelentkezni mertem a főiskolára - igaz, akkor már a KISZ Központi Művészegyüttes színtársulatának tagja voltam. A főiskolára elsőre nem vettek föl, akkor kerültem a Nemzeti Stúdióba. Nagy igazság, hogy az ember semmit nem tud elérni, amíg nem hiszi el, hogy képes rá. És én sokáig nem hittem el, hogy keresnivalóm van ezen a pályán. Pesten születtem, de 17 éves koromig Dunaújvárosban éltem - a szüleim tanárok voltak, fiatal házasokként költöztek oda: épült a város -, szóval tulajdonképpen vidéki fiú voltam, tele mindenféle kényszerrel meg komplexussal. Nekem egy színművészeti főiskolás - hát az olyan volt, mint egy marslakó. Másik dimenzió. Aztán egyszer egy amatőr fesztiválon láttam egy főiskolás Karinthy-estet, Máté Gábor rendezésében. Nagyon tetszett - ám a dolog egyszerre elvesztette a földöntúliságát. Láttam, hogy a főiskolások nem mások, mint fiatal fiúk, akik kiállnak a színpadra játszani. Abban a pillanatban rájöttem, hogy a színészet nagy dolog ugyan, de nem elérhetetlen” – mondta pont 15 évvel ezelőtt, még bőven a Weöres Sándor Színház hőskorában. 

Különben nem ő az első – hasonlóan hűséges - színházalapító a családjában: a Millennium tiszteletére megalapított Vígszínház legelső társulatának tagja, Szerémy Zoltán anyai ágon távoli rokon. Amikor kiderült, hogy a Papp Zoltán név foglalt a pályán, az édesanyja nevével együtt színészőse nevét is fölvette – így lett belőle Szerémi Zoltán. Ráadásul ő is a Vígszínházban kezdte pályafutását: a Marton-Valló-osztályból egyenes út vezetett a patinás fővárosi színházba, ahol azonban mindössze három évadot töltött – főiskolásként sok érett férfit eljátszott, úgyhogy vígszínházi kezdőként nem nagyon tudott mit kezdeni a sihederszerepekkel. 

Most, amint közeledik a szombathelyi belvárosi kávézó felé, ruganyos léptű siheder. A nyáron múlt hetven. Jelentős és népszerű szombathelyi szerepeit fölsorolni lehetetlen. A Vesztegzár a Grand Hotelben (rendezte Halasi Dániel)  Vangold szállítmányozóját például neki találták ki. Lehet, hogy titokban Rejtő Jenő-hős maga is? És akkor arról a gyönyörű, szeretni való kettősről Signora Rellivel, vagyis Németh Judittal még nem is beszéltünk. A Kivilágos kivirradtig mokány Doby jószágigazgatóját Horváth Csaba rendezésében játszotta emlékezetesen. Két külön világ – és ez is, az is ő. Meg a szombathelyi színház. A kávézóban, miközben asztalt keresünk, ismerősök üdvözlik, ismerősöket üdvözöl. 

- Milyen viszonyban vagy az idővel?

- Próbálok jó képet vágni hozzá. Nem vagyok hajlandó megöregedni semmilyen tekintetben, szellemileg a legkevésbé.

- A színházalapítás óta eltelt idestova 18 év. Megvan még, hogy mire számítottál, milyen vágyakkal, elképzelésekkel érkeztél Szombathelyre? 

- Amikor 1986-ban Schwajda György hívására elszerződtem a Vígszínházból Szolnokra, nagy vérátömlesztés volt a Szigligeti Színházban, jelentős mértékben kicserélődött a társulat. Nagyon erős csapat jött ott össze, az újrakezdés – kvázi színházalapítás - lendületével. Izgalmas, gyönyörű korszaka volt az életemnek. De az, hogy évekkel később aztán egy olyan városban vehettem részt színházalapításban, amelynek korábban még soha nem volt saját épületben működő állandó társulata, semmi máshoz nem hasonlítható élmény. Össze lehet foglalni egy mondatban – sőt egy szóban –, hogy mi volt ennek a vonzása, origója, garanciája: Jordán. Jordán Tamás. Nem tudtuk, hogy mi lesz. Elképzeltük, de nem tudhattuk. Azt viszont tudtuk, hogy ha Jordán Tamás összegründol egy társulatot – ráadásul egy olyan városban, amely több mint száz éve vágyik saját színházra -, akkor abból csak jó sülhet ki. Az csak jó lehet.

 

- És jó lett. 

- És jó lett. De az is jó lenne, ha a törzsközönségen túl még többen néznék az előadásokat, ha erőteljesebben bővülne az olyan sokat emlegetett bérletesek köre. Néha az az érzésem, hogy folyton csak vetünk, vetünk, vetünk – és kevesebbet aratunk. Kiemelkedően jó előadásokat nem tudunk elég sokat, elég hosszan játszani.  Talán, ha jobban szem előtt lennénk? A buszpályaudvar meg a Haladás-pálya között, az Akacs Mihály utcában  nem lehet csak úgy, akár séta közben belénk botlani. Az biztos, hogy aki Szombathelyen a Weöres Sándor Színházba jön, céltudatosan minket kell választania. 

- Toronyi Lajost játszottad a színház nyitóelőadásában, a 9700-ban. Ő volt az a bizottsági tag, aki zseniálisan rosszul:  penetránsan, csodálatosan fülsértően adta elő Zorán Gyémánt és arany című slágerét a császár előtt a nagy időutazás pénzszerző gáláján. Ilyesmire csak az képes, aki nagyon jól énekel, akinek birtokában van a zene – a zenés színház közel áll hozzád.

- A színháznyitó előadás is olyan különleges volt, mint a színházalapítás: egyszeri és megismételhetetlen. A 9700 a városnak készült, a városról szólt, és miközben Döme – Dömötör Tamás - vezetésével létrehoztuk, megismertük egymást, általa kezdett összecsiszolódni, megszületni a társulat. Azon a ponton, amit említettél, az volt a feladat, hogy nézzük meg, vajon a kommandós hogyan énekel. Hát így. Korábban Szolnokon, Szegeden sok nagyoperettben játszottam – mind szép emlék, Bóni gróftól Mágnás Miskáig. Szívesen gondolok vissza a szombathelyi La Mancha lovagjára is, vágytam rá, hogy eljátszhassam Don Quijotét. 

- Az első mély Szerémi-élményt annak idején A kis lord-előadásban kapta a szombathelyi közönség – az MMIK színháztermében, mert a Hemót épp átépítették -, Havisham fura figurája színészdíjat is hozott. És még énekelt is. Akkor azt mondtad, hogy Jeles András emberére talált benned, mert soha nem utasítasz el semmiféle „őrültséget” a színpadon. Sőt: azt tartod, hogy minél őrültebb a színház, annál jobb.

 - Szaladjanak a lovak! Mindig kíváncsi voltam: emberekre, helyzetekre. Tulajdonképpen abból élek, hogy figyelem a körülöttem lévő világot. Nem tud nekem egyetlen rendező sem olyat mondani, amire azt válaszolom, hogy sok. Mert előbb nézzük meg, hogy az út, amit megnyit, vajon hova vezet. Kezdjünk el játszani a gondolattal. Nem lehet semmit csípőből visszautasítani azzal, hogy á, olyan nem létezik. Elmesélek egy történetet: A 70-es években egy kis vidéki vasúti restiben két egyetemista - a várakozás unalmát elűzendő - sakkozik, egyikük diáksakk-készletével. Egyszer csak belép a vasúti rendész és azonnali intézkedést foganatosítva hozzájuk lép: „Hazárdjátékot azonnal befejezni, a resti helyiségét haladéktalanul elhagyni!" Az egyik diák, miközben elpakolja a figurákat, megkérdezi a rendészt: »Bocsánat, de megengedi, hogy azért fejben folytassuk a játszmát?" Mire a válasz: »Azt se, megtiltom!" Ennél abszurdabb jelenetet a színházban is nehéz kitalálni. Szóval minden létezik. Ami meg nem, azt képzeljük el. Magyarán: szeretem a kísérletezést. A sírást – amiben benne van a nevetés; és a nevetést - amiben benne van a sírás. A kétféle embertípus közül én a másikhoz tartozom. Az egyik típus azt állítja, hogy bizonyos dolgokkal nem lehet viccelni. Dehogynem. Mindent lehet – hogyne lehetne –, de nem mindegy, hogyan. Humorban nem ismerek tréfát,  mondhatnám Karinthy után.

- Szeretem nézni a tapsrendnél a színészeket. A 2022 tavaszán bemutatott Candide-nál jó volt látni rajtad a ragyogást, a belülről sugárzó örömöt. Ha valami, akkor a Candide is elég „őrült” előadás volt – és nem csak azért, mert ezer alakban tűntél föl benne, bravúros átváltozásokkal. Ráadásul bizonyos szempontból korszakhatár: a Szabó Tibor hívására érkező Nagy Péter István ezzel a rendezéssel debütált Szombathelyen.

- Nagyon örülök, ha ennyire látszott. Amikor az ember egy olyan előadásban van, amit száz százalékig vállal, magáénak érez, egyetért vele, baromi jónak gondolja – akkor jó kimenni meghajolni is. Ez a jó színház lényege: ott kell mögötte lennie mindenkinek. Mint amikor láttamozol valamit. Mindenki, aki benne volt, aláírta Pepének ezt a nem létező lapját: „Egyetértek vele, jónak gondolom, átmehet a rostán.” És ezt, úgy tűnik, a nézők is megérezték.

- Azonnal egymásra hangolódtatok? 

- Kölcsönös bizalom kellett hozzá. A színész bizalma persze más – rá osztják a szerepet, el kell játszani –, Pepe viszont nem tudhatta, hogy mit várhat tőlem, még akkor sem, ha látott néhány felvételt. De valahogy már a próbák legelején kiderült, hogy jól tudunk együttműködni; hogy veszi az ötleteimet, figyel rám. És aztán még kettőt dolgoztunk együtt.

– Az inishmore-i hadnagy, Gyévuska…

- Az egyik jobb munka volt, mint a másik. Pesti kollégák azt mondták, ott évekig játszanánk bármelyiket úgy, hogy sorban állnának a nézők a Nagykörúton a jegyért. Nemrég, amikor a Gyévuskával fönn voltunk a Katona József Színházban, a közönség nem akart leengedni minket a színpadról, akkora volt az ünneplés. Szerették a szombathelyi nézők is - csak azt sajnálom, hogy nem látták, nem nézték meg többen. Az is megesik persze, hogy mi imádjuk az előadást, amit létrehoztunk – a közönségnek meg más a véleménye. Ilyen volt például a Titus Andronicus. Szerintem a legjobb szombathelyi előadások között van a helye, Pálfi György igényes, gyönyörűen elemelt víziója mégsem talált el a közönség többségéhez. 

- Mintha „fordítva” csináltad volna, mint ahogyan szokás: Budapesten kezdted a pályát, vidéki színész lettél. Szombathely és Budapest között még mindig nagy a távolság. Tényleg nagy? 

- A külső munkák és lehetőségek Pesthez kötődnek – ehhez nem fér kétség -, vidéken meg cserében műhelymunka zajlik. És ha én Szombathelyen Mohácsival, Vallóval, Zsótérral, Alföldivel, Béres Attilával, Nagy Péter Istvánnal tudtam-tudok dolgozni, akkor olyan nagyon miért kéne Pestre vágynom? Ha elmondom, kikkel dolgozom itt egy évadban, a pesti kollégáknak kikerekedik a szemük: azt a…! Ha jól belegondolunk, nem egy hülyeség ez a pesti-vidéki megkülönböztetés? Vidéki hegedűs és pesti hegedűs, vidéki festő és pesti festő között mi a különbség?

- A múlt évben Szombathely városától megkaptad a Weöres Sándor-díjat, az idén a MASZK Országos Színészegyesület és a kulturális minisztérium elismerését, a Gobbi Hilda-életműdíjat – és az MMA Színházművészeti Tagozatának életútdíját. 

- Jólesik, hogy gondoltak rám, hogy észrevettek és értékelik, amit csinálok. Jó tudni, hogy mások is tudják: létezem. De büszkeséget például nem érzek – soha semmilyen kontextusban nem tudtam értelmezni ezt a szót. Amikor munka van, különben sem számítanak a díjak.

- A rólad készült MMA-portréfilm a saját Osztálytalálkozó-daloddal kezdődik. Korábban írtál zenét előadásokhoz, sőt: egyszer régen azt mondtad, már megvan vagy tíz megzenésített Varró Dániel-vers, az album címe az lesz, hogy Varronesz. El tudnék képzelni egy Varronesz-estet, akár egy szál gitárral.

- Hű… A dalok megvannak – bár a zenéket eredendően zongorára írtam -, de úgy látszik, amikor belekezdtem, nem voltam elég céltudatos. Mostanában nem is gondoltam a Varró Dani-versekre. Pedig a zenélés iránti vágy állandóan ott motoszkál bennem - és  állandó a hiányérzet is, hogy kezdeni kellene ezzel valamit. Miközben éppen az én vesszőparipám, a családom már kívülről fújja, annyit mondogatom:  "Azért fontos, hogy elérd a céljaidat, hogy mielőbb kiderülhessen: valójában nem is azok voltak a céljaid!" Na, talán előveszem, megnézem újra azokat a Varró Dani-dalokat.

- Mit jelent neked a siker?

- Nehéz megmondani. A miskolci Salome ugrik be, Oscar Wilde nyomán a 90-es évek közepén írta-rendezte Kamondi Zoltán, többek között Margitai Ágival, Létay Dórával játszottam benne; Heródest. Az az előadás jó esetben kifacsart belőlem mindent, de tényleg mindent: testileg, lelkileg, szellemileg. Volt, hogy utána csak ültem a büfében, néztem ki a fejemből, nem tudtam megszólalni, és nem éreztem mást, csak fáradtságot – nem is fáradtságot, inkább tökéletes ürességet.  Amikor tudod, érzed, hogy mindent odaadtál, kiadtál magadból – nevezhetjük ezt sikernek?

Idő van, szedelőzködünk. Az eredeti Szerémi-aforizma szerint különben is: „Két pont között legrövidebb út: a visszaút!” Este Augusztus Oklahomában a nagyszínpadon, azzal az emlékezetes, furcsa-szép karácsonyi üdvözlettel a végén: tessék, jön az ünnep - vagy amit akartok. Ma búcsút vesznek az előadástól, Szerémi Zoltán is utoljára foglalja el a sorsát elfogadó, de bele nem törődő férj helyét ezen a finoman kidolgozott családi tablón. Közben meg már készül az újabb Alföldi-bemutató: Vadászjelenetek a határ mellett – kortárs népszínmű Martin Sperr után szabadon, Szombathelyre hangolva.