„Szeretem Szombathelyt, de nekem Pest nem érzelmi Csernobil” – Herman Flórával beszélgetünk

- Másképp ébredtél a Holdbeli csónakos-díj átadója után?

- Másképp. A Holdbeli csónakos-díj szép keretezése az évnek – mert kaptam egy díjat az évad elején is: váratlan volt, jólesett. Ráadásul mindkét elismerés kapcsolódik Kiss Marihoz. A Holdbeli...-díjat tőle vehettem át, a városmajori szemle szeptemberi különdíját pedig az Augusztus Oklahomában Johnna Monevata-szerepéért ítélte meg a zsűri - és nagyon jó volt Marival dolgozni abban az előadásban, vagy csak nézni, ahogy próbál. Elég sok időm volt, ugye - a szerep kicsi, de Johnna szinte végig ott van a színpadon.

- Nem egyszerűen ott van, jelen van. Megtart a jelenlétével.

- Egyszer régen, még gimnazistaként volt hasonló, szinte néma szerepem egy görög tragédiában – annak is nagy visszhangja volt, nem is értettem, miért. Hogy jelen lenni miért akkora feladat.

-  Váratlanul ért a Holdbeli...-díj is?

- Meglepődtem, de azt hiszem, azért kicsit már vártam is. Szerintem egy idő után - itt vagyok hat éve – mindenki várni kezdi: kíváncsi arra, hogy a kollégák vajon mit gondolnak róla. És jólesik, ha érdemesnek tartják a Holdbeli csónakos-díjra. Nekem nagyon jól jött ki ez az évad, három fontos feladatom is volt – sőt négy, ha a Tisztítótüzet ideszámítom.

-...én ideszámítanám, bizonyos Tarjányi Flórával – jelentős művésznő – és Thangbrand feleségével együtt. Szerintem felszabadult, sziporkázó, talán kicsit túlbeszélt, de szeretni való előadás volt, csak nagyon kevésszer ment. 

- Én is szerettem, bár a számítógépes játékok világa nekem már idegen, sok mindent – szavakat, kifejezéseket – meg kellett tanulnom, mert volt, amit első körben egyszerűen nem értettem. A nézők - főleg a fiatalok - élvezték és értették minden fordulatát. Sajnálom, hogy nem marad műsoron, akár diákbérletben. De ha már az előadásszámokról van szó: sajnálom például azt is, hogy a Gyévuskától el kellett búcsúznunk, bár azt tovább játszottuk egy évadnál. Pesten biztos évekig repertoáron lehetne tartani.

- Nem lehet könnyű rövid szériák után elengedni igazán jó előadásokat.

- Nehéz… most már mindegy, elmondom: én nem szeretek próbálni. Játszani szeretek. Szorongok a próbákon - főleg az elején -, és nagyon örülök, ha közeledünk a főpróbahéthez, amikor már egyben lehet menni, amikor már működik az egész. Addig csak a türelmetlenség növekszik bennem, hogy „tudom, tudom, ne mondd el” – persze el kell mondania, ez a rendező dolga, nyilván jobban látja kívülről az egészet és benne engem, mint én; de akkor is: szeretem ráengedni magamat az előadásra. Pont emiatt rossz keveset játszani.

- Pedig az a tapasztalatom, hogy a színészek általában a próbafolyamatot emelik ki – mint a munka legszebb, legjobb fázisát.

-...szerintem sokszor nem árulják el, mintha ciki lenne kimondani, hogy a színész életében nem a próbafolyamat a legjobb, hanem az előadás. Mindenesetre azok a kollégák, akikkel eddig erről beszéltem, inkább játszani szeretnek. 

- A Holdbeli...-laudációban elhangzott, hogy a pályád egyenes vonalú, hogy az életedben gyerekkorodtól minden a játék, a színpad felé mutatott. Mesélnél erről? 

- Kakucson – máig oda megyek haza a szüleimhez -, illetve Inárcson csatlakoztam először színjátszókörhöz: a közösséget szerettem benne meg azt, hogy ami egy osztályteremben, a pad mögül látszik egy gyerekből, teljesen más, mint ami egy ilyen közösségben meg tud mutatkozni. Nyolcadikban a Vörösmarty-gimnázium drámatagozatára jelentkeztem, de senki nem adott nekem sok esélyt, alapvetően zárkózott emberke voltam. Váratlanul felvettek. Ott aztán az első két évben pláne nem akartam színész lenni a sok olyan ember között, aki mind az akar lenni. (nevet) A visszajelzések indítottak el azon az úton, hogy jó, akkor lehet, hogy mégis megpróbálom a színművészetit. Egyenes út? Ötször felvételiztem és háromszor voltam harmadrostás, nagyon különböző embereknél: Máté Gábornál, Novák Eszternél zenés színész szakon - és végül Horváth Csabánál a fizikai színházi képzésen. Szóval nem volt ez olyan egyértelmű. Az utolsó próbálkozásnál azt mondtam, hogy ha most sem sikerül, többször biztos nem jövök vissza. Lehet, hogy ez billentett át: elengedtem azt, amihez addig annyira ragaszkodtam. Nem is ragaszkodás volt ez, hanem hogy mindig karnyújtásnyira volt az esély – akkor meg csak megpróbálja az ember megint. Valami csak van ott.

- Gyakran előkerül veled kapcsolatban, hogy van a lényedben valami eredendő titokzatosság. És a titkot az ember meg akarja fejteni. 

- Zsótér Sándor mondta nekem még az egyetemen – volt egyszer egy beszélgetés az osztállyal, egyesével –, hogy van bennem valami harmónia és diszharmónia egyszerre. Ezen aztán sokat gondolkodtam, és végül arra jutottam, hogy el kell engedni. Nem szabad ragaszkodni az efféle véleményekhez, még akkor sem, ha Zsótér Sándor mondja – akit nagyon tisztelek és bármikor dolgoznék vele.  Így vagyok a „titokzatosságommal” is. Nem akarok az lenni. És most már azzal sem foglalkozom, hogy vajon miért állítják ezt lépten-nyomon rólam.  Nagyon jó flow-ban vagyok idén, elengedtem mindenféle ragaszkodást, hagyom, hogy történjenek a dolgok. Valaki azt is mondta, hogy „na, most érkeztél meg a színházba”. Hát, itt vagyok már egy ideje, de - lehet, hogy azért, mert egy jó elsült évad van mögöttem – most tényleg azt érzem, hogy valahogy felszabadultam. Remélem, sokáig kitart ez az érzés. 

- Ha végignézzük a szombathelyi – sőt a korábbi - szerepeidet, szinte mind mégiscsak a titokra, tartásra, komolyságra, erős, akár szavak nélküli jelenlétre – vagy belső feszültségre – alapozódnak: a Yermától, Olíviától, a Mikve Shivájától a Sirály Másáján át az Oklahoma Johnnájáig. De talán még a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Pólikája is illik ebbe a sorba. 

- Ezért örültem Luciettának a legutóbbi karneválszínházi Goldoni-előadásban. Végre egy kis komika, egy kis humor. Nagyon szeretnék még ilyen szerepeket. Igen, valahogy mindenki elvan azzal, hogy az én tekintetemben van valami titok. De különben meg tök vicces vagyok – csak ez még nem derült ki.

- Most jött el az obligát kérdés ideje, hogy van-e szerepálmod – bár mostanában kezd okafogyottá válni ez a fölvetés, hiszen pont az épp véget ért évadban két olyan szereped volt, amelyek korábban nem is léteztek. Két színésznőszerep.

  - Szerepálom? Gondolkodtam, hogy mit tudnék erre mondani. Egyszer majd, ötvenévesen egy Arkagyinát – érdekes: színésznő ő is - azért szívesen eljátszanék. Ha akkor még érdekes lesz Csehov. De hát csak érdekes lesz. Csehov mindig érdekes. Nincsenek egyébként szerepálmaim, mindig örülök annak, ami van. Amikor meg nem örülök, akkor kiderül, hogy sokkal jobban kellett volna örülnöm. Ilyen volt az Oklahoma Johnnája is. Ismertem az anyagot, egész másra vágytam. Végül szép történet lett belőle, pedig nagyon el voltam keseredve az elején.

- Csehovot próbálnak a színészek a nagy turbulenciákat keltő, több szempontból tabutörő Takarásban-előadásban is, amely kifejezetten nektek, a szombathelyi társulat fiataljainak készült – sőt rólatok szól, a ti tapasztalataitokra alapozódik. Mesélnél arról, hogy milyen indíttatásból, hogyan jött létre a darab, a bemutató? 

- Peti akarta – Nagy Péter István –, ő találta ki, minket már csak szembesített a tervvel. Bár neki komoly budapesti bázisa is van, elég sok időt tölt velünk Szombathelyen, jól ismerjük egymást, összeköt minket a közös múlt – vele együtt többen Horváth Csaba fizikai színházi osztályában végeztünk –, barátok is vagyunk, szerintem mondhatom. Azt hiszem, mindebből következően itt tud igazán kísérletezni, közösségi színházat csinálni. Ezen az alapon készült Takarásban is. Azzal kezdődött a munka, hogy Peti vezetésével összeültünk néhányan improvizálni, rögtön két kamera jelenlétében. Ebből írta meg az első hosszú menetet – és aztán az egész darabot - Závada Péter és Mikó Csaba. Nem minden eleme valós, nem minden történt meg velünk, ami a szereplőkkel megtörténik – de összében-egészében nem áll messze a valóságtól. 

- Magam is meglepődtem, de először dühöt váltott ki belőlem a Takarásban; nyilván nem a benne megjelenő „trágárság” vagy meztelenség miatt – mindkettőre volt már nem egy példa a szombathelyi színházban. A düh okát keresve arra jutottam, hogy részben a saját hiányérzeteimben, megfelelési kényszereimben keresendő. Abban, aminek a ti generációtok már nem adja meg magát, viszont nyíltan beszél róla. Ez a fölismerés meg inkább szíven ütött. Így vagy úgy, nagy érzelmeket kavart az előadás. Érdemes volt vállalni a kockázatot. 

- Igen, volt benne kockázat a színház részéről – és mi sem tudtuk, hogy milyen lesz a fogadtatás. Nagy öröm, hogy jól sült el: jön a közönség, állótapsok vannak, szinte kizárólag pozitív visszajelzéseket kapunk. Jó volt közösen kiállni amellett, hogy a szombathelyi színházi életünkben, a helyzetünkben, a dilemmáinkban semmi eltitkolni való, semmi megbotránkoztató nincsen – amit a színpadon lát, legfeljebb tényleg szíven üti az embert. De volt, aki az előadás láttán megkérdezte: nekünk tényleg ennyire rossz Szombathelyen? 

- …tényleg ennyire...? 

- Mi szeretünk itt lenni, és ehhez nagyban hozzájárul, hogy – részben éppen a Takarásban létrehozása révén - nagyon jó csapat lettünk. Elég erős közösséggé vált ez a hat-nyolc-tíz ember. A várost is szeretjük meg a kollégákat – de nem: Pest nekem nem érzelmi Csernobil. Már szóba került, hogy mennyit játszottunk mondjuk a Tisztítótűzből. Tizenkettőt, tizennégyet. Ez is a vidéki színházi léthez tartozik – és igen, ebből a szempontból például nem olyan jó vidéki színésznek lenni. És itt egy premierről nagyrészt hiányzik a szakma – pedig azért vágyik arra az ember, hogy látható legyen, még ha nem is ettől teszi függővé az életét. 

- Hol van a pályádon a Takarásban? Nekem azért egy kicsit hiányzik belőle Csehov – aki szerintem mindent tud -, a háttérben zajló Három nővér-próbafolyamatból is.

- Kaptam olyan visszajelzést, hogy hú, most tetszettem a legjobban, hogy Nóra életem szerepe. Én ezt nem így érzem. De olyan könnyen kigurult ez az egész, annyira élveztük – ...már a próbafolyamatot is... –, hogy a Takarásbant inkább előadásként és csapatmunkaként érzem mérföldkőnek, nem karakterként, akit eljátszom.

- Az erős színpadi jelenléted mindig megérinti a nézőt, de először a hangoddal lettél híres: egy hangjáték-sorozat „okos, kissé flegma, visszahúzódó, magának magának való” 13 éves főszereplőjeként. 

- A mai napig sokan megszólítanak – a tinédzsertől a hatvanasig -, akár azzal, hogy most fedezték fel: én voltam Hanna az Időfutárban. Van olyan szombathelyi színházrajongó – és ezáltal egy kicsit engem is rajong –, aki azt mesélte, hogy milyen boldog volt, amikor megtudta, jövök Szombathelyre, mert az egész család kívülről fújja az Időfutár összes évadát. Már én sem tudom, mikor mi történt, de ők tudják. Az a sorozat nagyon nagy ajándék volt nekem. Annyiféle színházi emberrel találkoztam ott - Molnár Piroskától Pogány Juditon át Thuróczy Szabolcsig és Máté Gáborig -, hogy máig elámulok, ha belegondolok. Nem is értem, hogy tudtam olyan jól kezelni. Jobban kellett volna izgulnom. Lehet, hogy most jobban izgulnék. Kicsi voltam, kis csibe – nem mértem fel a téteket. Szeretnék még hangjátékban szerepelni vagy verseket – akár könyveket – felolvasni. Nagy versmondó voltam általános iskolában, máig hiányzik a versmondás. Néha fölveszek csak úgy, magamnak egy-egy verset, hogy emlékezzek rá, mit gondoltam róla az adott pillanatban. Egyedül kiállni verset mondani most szerintem félelmetesebb lenne, mint bármelyik premier, amikor többedmagammal vagyok a színpadon. Nemrég visszahívtak a régi közegembe temetés-évfordulón verset mondani – levert a víz, dermesztő volt, talán színműs felvételiken éreztem utoljára hasonlót. Bár nekem már az is segít, ha kicsit lemennek a fények és nem látok annyi arcot a nézőtéren – de ez nem csak a versmondásra érvényes. Ezért egy időben sokkal jobban szerettem a nagyszínpadot. Mostanra már azért megbékéltem - pont a Takarásban miatt - a kicsivel is. De azért jó az a negyedik fal, ha van.

- Futás közben nincsenek falak.            

- A sport gyerekkoromtól fogva része az életemnek, változó intenzitással. Általános iskolásként kézilabdáztam, futottam, volt csapatunk is: 2500 métert lefutni akkor rettenetesen soknak tűnt. Ma meg már túl vagyok több maratonon. A futás a mindennapokban nemcsak edzés, hanem tisztulási folyamat is. Sok konfliktusomat beszélem meg például futás közben – az illetővel, aki nincs ott. Nagyon heves vitáim vannak, miközben teljesítem az 5-10-20 kilométeremet, és már kicsit fáradtan eldöntöm, hogy mi az, amit érdemes lesz szemtől szemben megbeszélni. Igen, aztán meg is beszélem. A versenyeken pedig mindig önmagam legyőzése a cél.

- A közösségi felületeden látok szépséges fotókat rólad – újabb szerep, újabb Flóra-titok. 

- A fotózás nagyon intim dolog, mindenekelőtt kell hozzá egy fotós – aki a férjem. Mellette föl tudok szabadulni. , Így is azt érzem általában, hogy nem tudok jól pózolni, időt kell rá szánni, hogy ezer képből tizenhat jó legyen. De alapvetően többnyire elégedetlen vagyok magammal. Mindig kitalálok valamit, amit szerintem javítani kell és lehet, most például fogszabályozásba vágtam bele. Különben azt szeretném, hogy minél kevesebbszer merüljön föl a szépség. Hogy „gratulálok, és hát olyan szép voltál”. Én abban nőttem fel, hogy a személyiségem sokkal határozottabban megjelenik és tükröz engem, mint az, hogy milyen a külsőm. Váratlanul ért, amikor elkezdték nekem mondani - inkább már az egyetemen -, hogy milyen szép vagyok. Nem is tudtam vele mit kezdeni. Most, kicsit érettebben, megengedem magamnak, hogy jó, akkor legyek szép - alkalomadtán hangsúlyozom is –, közben mégis fontosnak tartom, hogy mindenki észrevegye: nem ez a lényeg, van itt más is. Nagyon tudom szeretni, amikor valami nagyon mást kell csinálnom a színpadon, mint ami első látásra belőlem következik.

- Ilyen szerepben – kamaszfiúként - láttunk téged először a Weöres Sándor Színházban, még egyetemistaként, 2019 őszén. Olyan volt az az 5 fiú előadás, mintha minden ajtót-ablakot kitártak volna, csak úgy áramlott be a friss színházi levegő. 

- Érdekes ez. A családi fotóalbumokat nézegetve rá tudok mutatni arra a felvételre, amelyen – emlékszem a gondolatra – éppen azt képzelem, hogy hajóskapitány vagyok. Egy másikon meg azt, hogy laza kisfiú vagyok. Aztán egyszer játszottam a gimnáziumban kövér kisfiút, iszonyatosan élveztem. Kitömtem magam, még a számba is raktam hungarocelldarabokat, hogy pufibbnak tűnjek. Az 5 fiút is nagyon szerettem – mély víz volt, amibe váratlanul belekerültem.

- Hogyan történt? 

- A véletlen műve volt – meg a működésbe lépő szerencsefaktoré. Fesztiválon voltunk éppen az osztállyal, amikor hívott Spilák Klára, hogy leadna minket, fizikais lányokat – talán a Bakkhánsnők-felvételt – meg a Marton-osztályt, mert készül Szombathelyen egy előadás, ahonnan kiesett egy szereplő: gyorsan pótolni kell. Engem választottak. Váratlan volt – szombaton eldőlt, kedden jöttem próbálni a hatos vonattal, életemben nem jártam még Szombathelyen. Annyit tudtam még, hogy angolul kell majd társalognom a szlovén rendezővel. És négy másik színésznő között kell megtalálni egyből a helyemet. Nagyon rossz kilógni, ha úgy érzed, hogy béna vagy, vagy hogyha kevésnek találod magad – de fölfelé is rossz kilógni. Az 5 fiú előadásban elég sok fizikalitás volt, ebből a szempontból – fizikai színházi képzésből érkezve - fölfelé lógtam ki, és eleinte ez is nagyon zavart. De jó fejek voltak, csodálatos kollégákkal voltam körülvéve, Alberti Zsófival például azóta tart a barátság. Bogival – Nagy-Bakonyi Boglárka – is akkor beszélgettem és dolgoztam először, pedig az egyetemről tudtam, ki ő.

- Az 5 fiú és a diploma után, 2020-ban tagja is lettél a szombathelyi társulatnak. Furcsa időszak volt az. Covid, igazgatóváltás, hol bezárt, hol kinyitott a színház.

- Az én életemben akkor a szerencsefaktor működött tovább. Volt nekem volt egy monodrámám, a Sörgyári capriccio, amit elvittem Balassagyarmatra, a Madách-színjátszó napokra, ahol a zsűriben ült Mohácsi János. Nagyon tetszett neki, amit csináltam, még egy e-mailt is kaptam utána - jó hosszút -, amelyben méltatott. A 2019/20-as évadban ő éppen a Liliomfit rendezni jött Szombathelyre, én az 5 fiú miatt voltam itt. Üdvözöltem, megkérdeztem óvatosan, hogy emlékszik-e, ő hülyének nézett: persze hogy emlékszik. A Haramiában volt a szállásunk, és egy este feltette a kérdést, hogy nincs-e kedvem csatlakozni hozzájuk, beszélgetni egy kicsit. Volt. Rettegtem. Szó szót követett: Gid – Róbert Gábor – vetette fel, hogy nem kellene-e még valaki a Liliomfiba. De, kellene. Így kerültem bele – még egyetemistaként – az előadásba. Aztán adódott  még egy furcsa pillanat: éppen premierem volt a Jurányiban, amikor hívtak, hogy másnap be kellene ugranom: Gonda Kata lesérült, én lennék Erzsike a Liliomfiban.  Láttam az előadást huszonnyolcszor, megvolt az a szerep: persze hogy vállaltam.  Így kerültem Szombathelyre, igen, még Jordán Tamás szerződtetett. Ő szokta mondani, hogy ehhez a pályához húsz százalék tehetség kell, többi a szerencsén múlik. Van benne igazság. És aztán – ez is furcsán hangozhat elsőre – én nagyon élveztem a covidot. Meg a covid alatti színházat is. Hogy van is egy kicsit, meg nincs is. Jó átmenet volt – a párkapcsolatomnak biztosan jót tett, hogy nem volt éles a váltás, szoktathattuk magunkat egy kicsit a gondolathoz, hogy akkor én most keddtől szombatig Szombathelyen vagyok.

- A férjed is színházi ember, ugye? 

- Drámatanár, mozgás-tánctanár drámatagozaton meg a Pesti Magyar Színiakadémián. Nagy támogatóm ő – az rengeteget jelent –, és fontos kritikusom is. De alapvetően nem sokat szakmázunk otthon, nem a színházról szól a magánéletünk.

- Főleg most, hogy kitört a nyár. A jövő évadod milyen lesz? 

- Sok a kérdőjel, megint nem klasszikus szerepek várhatók. Örülök, hogy jön Bagossy László – még nem dolgoztam vele, viszont nagyon szeretem, amit csinált még itt Magyarországon, mielőtt külföldre költözött. Nagyon várom a közös munkát, bár el nem tudom képzelni, hogy milyen feladatom lesz. Sajnálom, hogy Szikszai Rémusszal még mindig nem hoz össze a sors, egyszer talán arra is sok kerül. Örülök Novák Eszternek is, bírtam, amikor dolgoztunk együtt egyetemen. De most, a Holdbeli-díjátadó után -a gálát együtt rendeztük Nagy Cilivel, annak is jó visszhangja volt - tényleg jó lesz egy kicsit semmire nem gondolni, ami színház.  Aztán egyszer csak úgyis hiányozni kezd, mint a futás. Jó lenne, ha folytatódna a flow: úgy történjenek a dolgok, ahogy akarnak.