A csodabogár, akinek köze van az operához

2011. március 3.
Olyan, mint egy kurzus, csak sokkal érdekesebb, és nem kell vizsgázni a végén. – jegyzi meg valaki a szünetben. Tessék, csak tessék: bárki felveheti a tantárgyat, aki kíváncsi például arra, hogy mi az operaság, miért fogható fel az opera emancipációtörténetnek, hogyan vetekszik egy szappanopera hatékonyságával, és miért halt meg a Kékszakállúval. A következő előadás március 11-én lesz, hiányozni szabad, de nem érdemes.

Selmeczi György egész élete az operáról szólt. Karmester édesapja és énektanár édesanyja mellett, a Kolozsvári Magyar Opera páholyában töltötte gyerekkorát, tudása alapjait is szülővárosában, kiváltképp az operaházi környezetben szerezte, aztán tanult Bukarestben, Budapesten, Párizsban, az évek során megalapított számos zenei műhelyt és társulatot, 27 magyar drámai színháznak írt dalokat és betétdalokat („ami a lelke mélyén mindig opera volt”), és most visszatérve a Kolozsvári Magyar Operába, művészeti vezetőként folytatja édesapja hagyományait. De a legegyszerűbben, ahogy Selmeczi György vallja önmagáról: „egy múltból itt maradt csodabogár, akinek köze van az operához.”

Selmeczi György egész életében az operáról mesélt. Csak mindig másként és más közegnek. Mert máshogy lehetett (vagy éppen kellett) beszélni róla a ’70-es években, amikor a saját művész generációja már félszavakból is értette egymást, máshogy a ’90-es években, amikor Jordán Tamás felkérésére a Merlin színpadán megteremtődtek az operamesék, máshogy a Nemzeti Színház zeneigazgatójaként és a Kolozsvári Operamesék írójaként. És máshogy kell ma a tanítványoknak, a kollegáknak, és megint máshogy itt, a szombathelyi közönségnek, a legfiatalabb színházban. „Úgyhogy alig van koncepcióm, hogy hol kezdjem” – vallja be őszintén, és nem titkolja, rutinos színpadi ember létére most remeg a lába, mert 1975-ben kezdtek együtt dolgozni Jordán Tamással, „és ez bizony már egy színháztörténeti távlat.”

De aztán belekezd a hol filozofikus mélységű, hol könnyeden anekdotázó mesékbe, megannyi személyes történettel és zenei példával fűszerezve. A közönség pedig ámulattal figyel, rengeteget tanul, és remekül szórakozik. Selmeczi György pedig csak mesél, csak mesél, és közben tökéletesen bebizonyítja, hogy „hogyan történik meg az operában az elragadtatás pszichózisa.”

Olyan, mint egy kurzus, csak sokkal érdekesebb és nem kell vizsgázni a végén. – jegyzi meg valaki a szünetben. Tessék, csak tessék, bárki felveheti a tantárgyat, aki kíváncsi például arra, hogy mi az operaság, miért fogható fel az opera emancipációtörténetnek, hogyan vetekedett a maga korában egy mai televíziós szappanopera hatékonyságával, és miért halt meg, valahol a Kékszakállú idején.

A következő előadás március 11-én lesz, tanárunk továbbra is Selmeczi György zeneszerző, karmester, zongoraművész és operarendező. Hiányozni szabad, de nem érdemes.

szerző: wssz
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.