A három kívánság

2022. január 16.
Úgy kezdődött, hogy "álljanak fel a copfosok": Andai Kati hatéves volt, amikor megkapta élete első szerepét a Budapesti tavasz című filmben - és azzal el is dőlt minden. Most ő játssza Eynsfordnét a Weöres Sándor Színház készülő Pygmalion-előadásában. Jó a közelében lenni: lényéből mosoly és kedvesség árad. ... és hozzá az a jellegzetes, valahonnan nagyon ismerős hang...

- Az a benyomásom, hogy bárhol jár, derűre hangolja a környezetét.

- Pedig azt hiszem, inkább visszahúzódó, melankóliára hajlamos személyiség vagyok. De ha olyan közeg vesz körül, ahol jól érzem magam, ahol azt csinálom, amit szeretek, ahol kedves emberekkel találkozom - mint most itt, Szombathelyen -; hát akkor miért viselkednék másképp?

- Jordán Tamás az elmúlt években többször elmondta, hogy a pályáján "mindennek az Egyetemi Színpad az oka". Ön is az egyetemi amatőr mozgalomból indult - onnan az ismeretség?

- A Szkénében kezdtem - akkor még a műszaki egyetem irodalmi színpadának hívták -, már abban az időben láttam Tamást az Egyetemi Színpadon. Aztán gyakran megfordultam a Merlinben is. De szorosabbra akkor fordult a kapcsolatunk, amikor ő a Nemzeti Színház igazgatója lett - és én jelentkeztem nála. Még mindig műsoron vannak azok az előadások - például a Buborékok, a Vesztegzár a Grand Hotelben -, amelyekben darabszerződéssel szerepet ajánlott. Pygmalion - próba (Andai Kati és Sólyom Kati) fotó: Mészáros Zsolt

Pygmalion - próba (Andai Kati és Sólyom Kati) / Mészáros Zsolt

- Egy kicsit még maradjunk a legendás régi időknél. Meg lehet fogalmazni, hogy mit adott önnek az egyetemi színjátszás - a Szkéné?

- Mindent. Világlátást, műveltséget, barátságokat. Máig baráti - sőt, szinte testvéri - kapcsolatban vagyok azokkal, akiket ott ismertem meg. Évente egyszer mindenképpen összejövünk. Az egyik fiú ma Ausztráliában él - hídépítő mérnök, de színésznek is tehetséges lett volna -, aki rendszeresen hazalátogat, és akkor mindig összejön a régi társaság is. Olyankor úgy vagyunk együtt, mintha nem telt volna el közben harminc-negyven év.

- És valamennyien Keleti István tanítványai - akiről minden visszaemlékezés azt mondja, hogy rendkívüli, karizmatikus egyéniség volt: nemcsak igazi színházi ember, hanem ízig-vérig pedagógus is.

- Tényleg fantasztikus ember volt - ...én pedig szinte azonnal belészerettem. Ő lett aztán a férjem. Hogy színészként milyenné váltam, azt is neki köszönhetem - de elsősorban nem színészeket nevelt: az életre nevelt minket. Helytállásra, egymásra figyelésre, igényességre. Közben persze csodálatos előadások születtek - nemcsak verses összeállítások, hanem színdarabok is. De a színház tényleg csak ürügy volt a számára, ahogyan az emlékére összeállított kötet címe is mondja. Természetesen büszke volt, ha egyik-másik tanítványa színészként, rendezőként teljesedett ki; de nem véletlen, hogy arányaiban mégis sokkal többen vannak azok, akik végül civil hivatást választottak. Az egyik kedves tanítványa például ma Klagenfurtban informatika professzor, a másik pszichológus, a harmadik újságíró, a negyedik docens a műszaki egyetemen - és persze vannak kiváló színészek, rendezők is. Pygmalion - próba (Andai Kati és Sólyom Kati) fotó: Mészáros Zsolt

Pygmalion - próba (Andai Kati és Sólyom Kati) / Mészáros Zsolt

- Önt mikor, hogyan érintette meg a játék - a színház? Van fölidézhető, kitapintható pillanat?

- Sorsszerű ez, azt hiszem. Hatéves voltam, amikor ismeretlen felnőttek jelentek meg az iskolában, bejöttek az osztályterembe, és azt mondták, hogy "álljanak fel a copfosok". Kicsike, vékony hajam volt - de az copfba fonva, hatalmas masnival. Hát ha azt mondták, hogy álljanak fel a copfosok, akkor fel kell állni. Kiválasztottak a Budapesti tavasz című film egy kis szerepére: Gordon Zsuzsának voltam a húga. Két kis jelenetben szerepeltem: az egyikben Gábor Miklós kimenekít a csillagos házból; a másikban pedig én is átmegyek azon a nyüzsgő téren a felszabadult Budapesten - miközben Ruttkai Éva a friss újságot kínálja. Attól kezdve tudtam, hogy csak színész lehetek - így is készültem. Ha azt mondták a felnőttek, hogy ahhoz jó tanulónak kell lenni - akkor én kitűnő tanuló lettem. Aztán jelentkeztem az Egyetemi Színpadra - de akkor még nagyon kicsi és pösze voltam. Mezei Évánál felvételiztem, aki rögtön elküldött Keleti Istvánhoz - hogy ő majd megtanít engem beszélni. Körülbelül két hónap alatt meg is tanított. Azóta se vagyok pösze - előtte is csak az volt a baj, hogy rosszul képeztem a "sz"-et. Apukám nagyon pösze volt - én meg azt gondoltam, úgy kell beszélni, ahogy ő. Senki se szólt rám.

- Éppen az járt a fejemben, hogy milyen jó önt hallgatni: nem csak a hangja-hangszíne miatt. Ritka manapság ez a szépen megformált, képzett - mégis természetes - beszéd.

- A mi időnkben a főiskolán is komoly figyelmet fordítottak a beszédre: Fischer tanár úr, aztán Montágh Imre tanította az osztályunkat. A férjem is nagyon odafigyelt arra, hogy a tanítványai szépen beszéljenek. Nemrég pedig különös dolog történt velem: megismerkedtem a Keleti István Művészeti Iskola igazgatójával - korábban nem is tudtam az iskola létezéséről -, aki fölkért, hogy legyek náluk beszédtanár. A sors - az olyan különös: most művészi beszédet tanítok a Keleti István Művészeti Iskolában. A magam eszközeivel próbálom azt a szellemiséget átadni a fiataloknak, amit ő is képviselt.

- A színművészeti főiskolán milyen élmények érték - az egyetemi színjátszás után?

- Nagy szerencse, hogy a főiskolán Ádám Ottó volt az osztályfőnököm. Elmesélek egy - vagy inkább kettő - apró, de jellemző történetet azokból az időkből. Talán a neveltetésem az oka, hogy alapvetően visszahúzódó vagyok - sosem igyekszem a társaság középpontjába kerülni. Amikor először beléptem a műszaki egyetem színjátszói közé, egy nagy asztal körül ültek a gyerekek - az asztalfőn Keleti István foglalt helyet. Én meg leültem a legvégére az asztalnak. Keleti azonnal azzal szólított meg, hogy miért ülök a végére - üljek közelebb. Aztán - már főiskolásként - gyakorlatra mentem a Madách Színházba: a Hermelinben kaptam egy kis szerepet, én játszottam a virágáruslányt. Az olvasópróbán leültek a színészek a nagy asztalhoz, a fő helyen ült Ádám Ottó - én pedig az asztal végén kerestem helyet. Mire Ádám Ottó azonnal azzal fordult hozzám, hogy miért ülök olyan messze - üljek közelebb. Hát így bántak ők azzal, aki még kicsi, aki kezdő - akinek szüksége van a bátorításra. Általuk tanultam meg, hogy a munkában mindenki egyenrangú. Ebből a szempontból a színházban nincs hierarchia: aki kis szerepet játszik, az is számít. A legfontosabb az összjáték: hogy mindenki a helyén legyen, mindenki a legtöbbet nyújtsa - és senki ne lógjon, ne is csillogjon ki a karból.

- Az Egyetemi Színpad mellett van mostanában még egy forgalomban lévő varázsszó Szombathelyen: Kaposvár. Bár Jordán Tamással - néhány év eltéréssel - éppen kerülték egymást.

- Kaposváron kezdtem a pályát, a főiskola után kerültem oda, 1971-ben: elsőként Weöres Sándor Szent György és a sárkány című darabjában kaptam szerepet Zsámbéki Gábortól - én játszottam Isabelt. Négy évet töltöttem Kaposváron, aztán átmentem Székely Gáborhoz Szolnokra. Közben magánéleti okokból mindenképpen szerettem volna visszakerülni Pestre. Sikerült: a Budapesti Gyermekszínházhoz - a későbbi Arany János Színházhoz - szerződtem, és ott voltam több mint tíz évig - amíg meg nem szűnt, és nem lett belőle Új Színház. A magánéleti ok egyszerű: megszületett a fiam. Mindig is törekedtem arra, hogy a szakmai életem ne kerekedjen a családi életem fölé - igyekeztem a kettőt egyensúlyban, harmóniában tartani.

- Azt meg lehet fogalmazni, hogy azt a hatéves copfos kislányt vajon mi érintette meg annyira a színészetben?

-Akkor valószínűleg még azért akartam színész lenni, mert a színész híres, a színész szép ruhákban jár... Gondolom, hogy így képzeltem. Később persze rájöttem, hogy nem ezek a fontos dolgok a színészetben. A színház a pillanat művészete - élő organizmus, mint maga az élet. Fontos, hogy megtanuljuk megélni, mélyen átélni a pillanatot. Többnyire úgyis a múltban - és a jövőben élünk: visszagondolunk arra, ami elmúlt - közben már tervezzük az újat. És közben nem vesszük észre azt a vékony mezsgyét, ami a jelen - pedig éppen azt volna fontos megragadni. Mindehhez a színésznek óriási lehetőség, hogy az élet kockázata nélkül - és persze a színház, a siker vagy a sikertelenség kockázatával - belebújhat mások életébe. Ezért szeretek szinkronizálni is. De nem szinkronizálok annyit, amennyit szeretnék: azt mondják, hogy túl jellegzetes a hangom, kevés figurához illik.

- Hát, pedig nehéz két, erősebben különböző figurát elképzelni, mint a Miért éppen Alaszka?-sorozat indián asszisztensnője, Marylin - és a Vészhelyzetből Weaver doktornő. Mindkettőt ön szinkronizálta - nagy sikerrel. Olvasom az interneten a rajongó hozzászólásokat. Hogy Andai Kati tökéletes, Andai Kati a legjobb.

- Tényleg? Ennek igazán örülök!

- És milyenek a szombathelyi Eynsford-gyerekek?

- Igazán helyesek és rendesek. A lányom, Clara néha meghökkent a kijelentéseivel - a fiam, Freddy pedig annak rendje és módja szerint meg fog nősülni. Eynsfordnénak az a legfontosabb, hogy boldognak lássa a gyerekeit - ő maga elfogadta a sorsát, már nem vár sokat az élettől. Tulajdonképpen én is így vagyok ezzel: próbálom azokat a helyzeteket örömmel elfogadni, amelyek adódnak - közben pedig izgalommal figyelem, hogyan alakul a fiam élete, és drukkolok neki. Igen, elégedett vagyok. Az életben három kívánságom volt: az egyik, hogy színész legyek; a másik, hogy Keleti legyen a férjem - a harmadik, hogy legyen egy gyerekem. Mindhárom teljesült. Hát mit kívánhatnék még?

 

szerző: Ölbei Lívia
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.