A névtelen bűn szétrágja a lelkünket – interjú Visky Andrással

2022. január 26.
Szombaton este mutatta be színházunk Visky András darabját a Pornót. A megfigyelt és Pornó fedőnévvel lehallgatott színésznő bőrébe Csonka Szilvia bújt, aki nemcsak játszotta, de rendezte is az előadást. A szerzővel a premier után beszélgettünk.
  • Nézőként nézek ilyenkor a darabra – kezdi a válaszadást a szerző. Amikor arról faggatom, vajon hogyan tekint egy író a saját mondataira, amikor azok sajátos környezetben, új hangon szólalnak meg. - Azokat az előadásokat szeretem, amelyek elfelejtetik velem a szöveget. Szeretem, ha az előadás megszólít engem. A váratlanság azonnalisága, ez a közelség ilyenkor, amit szeretek. Hiszek abban, hogy a színháznak az ereje, amit jelen időnek mondunk! Ez az erő éppen abban nyilvánul meg, hogy valahogy a tanúságtevő közösség részei vagyunk. Tanúivá leszünk egy személyes kitárulkozásnak. Elvisszük másoknak a hírt. A ma esti előadás nagyon személyes megközelítés volt, illik is a szöveg gondolatához. Hiszen ebben a szövegben megyek el a legmesszebbre a tekintetben, hogy a személyes szférában tartom meg egy ember személyes történetét. Nagyon őszintén bevallom, hogy saját történetet próbálok elmondani.

Arról kérdezem Visky Andrást, vajon miként lehetséges íróként őszintén beszélni egy élethelyzetről úgy, hogy ne furakodhasson a realitás az irodalmi mű valósága elé. Azt válaszolja, színházban a fikció az erősebb valóság.

  • A színházban a fikciót erőteljesebb valóságnak tekintem, mint a mindennapi valóságot, mert egy koncentrált valóságban részesít bennünket. Nem félek attól, hogy újból és újból szembesülök egy névtelen gyermek eltűnésének a történetével. Ráadásul ez a névtelen gyermek rendkívül jelentős szerepet is játszik a mi életünkben. A színháznak ugyanis ez a feladata: az alászállás és a felemelkedés. A színház történeteket mond el nekünk. Az a jó színház, ami számol az önmagával kötött szerződéssel, azzal jelesül, hogy egy történet bármilyen távoli is, nagyon erőteljesen meg tud szólítani minket, amint saját történetté tud válni a színpad terében. Ennek voltunk ma este tanúi. Egy nagyon személyes megközelítését láttuk ennek a történetnek. Ez abból is kiderül, hogy Csonka Szilvia szükségesnek tartotta, hogy valljon arról, ő mit gondol a színházról. Mit gondol az emberi élet törékenységéről. Mit gondol magánélet és a politikum viszonyáról. Ez a nagyon is problematikus viszony, hiszen egy olyan korba léptünk, amelyben folyamatosan brutalizál minket a politika. Traumatizál minket, meg is szoktam rémülni attól, hogy a politikusok magától értetődőnek tartják kijelenteni, hogy a választás: érzelmek kérdése. Ezzel a felvilágosodást utasítjuk vissza még pedig azt, hogy amikor a közjó érdekében választunk, akkor racionálisan kell mérlegelnünk, mi az, ami a közjót szolgálja. Olykor önmagam ellen is választhatok és ez egy politikai felnőttség kérdése. De úgy tűnik, hogy Kelet-Európában még távol vagyunk attól a politikai felnőttségtől, hogy a közjó alatt ne önmagunkat értsük!

 

Elmondom a szerzőnek, hogy hallottam, őriz egy fotót arról, ahogyan feleségével kilépnek a kórházból és lefotózza őket a titkosszolgálat. Ezt a képet Csonka Szilviának is elküldte. Hátborzongató, milyen törékeny egy emberi élet. Ez a darab ma is működik. Miként lehet, hogy a mondatai, a történet ilyen húsbavágóan aktuálisak, miféle világban élünk, ha a Pornó ilyen élesen betalál. Miért ilyen elevenünkbe vágó a darab politikai olvasata?

  • Manifeszt módon a politikai pornográfia korába léptünk. Ennek a darabnak Pornó a címe, de nincsen benne pornográfia. A nőre ráakasztják ezt a fedőnevet. Miért? Azért, hogy könnyebben ki tudják csinálni. A politikai pornográfia azt jelenti, hogy nem elég pusztán a szavazatunk, a testünk is kell. A politikum beépül az életünkbe, a szerelmi szféránkba, ami mégis csak a szabadságunk megélésének a tere volna. Hogy a 80-as évek ilyen borzalmasan aktuálissá vált, hogy egyre többen játsszák ezt a darabot: ez a mi közös szégyenünk. Én abban a fajta politizálásban hiszek, ami a közösség politizálása a közjó érdekében, ezért nem is szeretem pusztán a politikusok nyakába varrni ezt helyzetet, ami globálisan szorongást okoz. Visszatérnek a mechanizmusok? Olyanfajta politikai berendezkedések, amelyekről azt hittük, hogy végre megszabadultunk tőlük? Én ezt nem a politikusok nyakába szoktam varrni, hanem a saját nyakunkba, hiszen az a mi életünk. Itt egy nő lázad. Egy törékeny nagyon is törékeny ember, de a törékenységében találja meg az erőt.

A Mások élete című filmet említem Visky Andrásnak, azt mondom, ott van egyfajta feloldás, a jelentésírónak emberi arca lesz, de talán azért, mert az egy másfajta demokrácia… Emlékeztetem, hogy a nő mindent elveszít az ő darabjában, és hogy ez mennyire nyomasztó. Udvariasan a szavamba vág, és csendesen kijavít:

  • Nem. Nem veszíti el a saját életének autenticitását, a saját szabadságát és az önazonosságát sem veszíti el. Ez a legfontosabb eleme ennek a diskurzusnak, annak a felmutatása, hogy van a szabadságnak egy olyan szférája, amit nem vehetnek el tőlünk. Ezt még a börtönben sem vehetik el tőlünk. Apám több éven át ült börtönben, és az ő hatására is elkezdett érdekelni, hogy ha csak olyan szabadsággal bírunk, amit el lehet venni tőlünk, akkor nincsen erőnk az ellenállásra. Az ellenállásra annak van ereje, aki rendelkezik az elvehetetlen szabadsággal! Tehát, rendelkezik a saját lelkével.

Arról faggatom, vajon egy színház miként vállalhatja fel a közélet problémáit. Mert hogy évszázadok óta tudjuk, fel kell vállalnia. Egy meghasadt politikai diskurzusban vajon lehet-e egy teátrum bátor tér?

  • A színháznak az az egyetlen esélye, hogy bátor legyen, magától értetődően kell bátornak lennie! A színháztörténet éppen erre tanít bennünket. Shakespeare olyat mond el, ami konkrétan értelmezi a saját nemcsak kulturális, de politikai hatalmi helyzetét. Ilyenek a Henrik-darabok, vagy épp a III. Richárd. A III. Richárd Shakespeare darabjában egyértelműen egy diktátor, a történészek pedig azt mondják, azért ennél árnyaltabb volt a helyzet. A görög tragédia periférikus történeteket emel be a centrumba, és azt mondja, hogy ez vagy az: közös történet. Azt nem gondolhatjuk, hogy Théba valamennyi családjában dúlt az incesztus (vérfertőzés), erről szó sincs, de elmondja, hogy az anonim bűnök szétrágják a lelkünket. A színház abban tud erős lenni, hogy a közösség részévé tesz nehezen elmondható történeteket. Több olyan darabot írtam, amelyek a közelmúltat próbálták feldolgozni, és Romániában meglepődtek azon, hogy én voltam az egyetlen, aki ilyen témákhoz nyúl. Fiatal szerzők, akik nem élték meg azt a kort, látják, hogy a múlt velünk van. A Román Kommunista Pártnak több mint hárommillió tagja volt. Ezt nem szabad bagatellizálni. A társadalomnak van egy bizonyos öngyűlölet szintje, ez az elmondatlan történetekből fakad. Az elmondás az egyetlen megoldás, és mindenkinek a saját történetét kell elmondania. Az ember jól jár, ha lemeztelenedik, mert felszabadul. Ezzel függ össze a kommunizmus emlékezete eltörlésének a drive-ja. Ha eltörlöm azok életét is, akik becsületesen életek, dolgoztak, gyereket neveltek és nem vettek részt a politikai pornográfiában, eltörlöm az ő életüket is. Akkor velük mi lesz? Vákuumba kerülnek? Azt üzenjük nekik, hogy az életük értelmetlen volt? A társadalmat nem lehet időről időre traumatizálni, mert akkor értelmét vesztetten lődörgünk. Az ember méltósága az Úristennek a szeme fénye. Egy ember méltóságát nem lehet megtaposni, semmilyen alapon, erre senkinek nincsen joga, és a társadalmi békére való törekvésnek a kiindulópontja, a másik ember méltóságának az elismerése!

 

 

Ráadás Magazin

Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.