A Színház fölött az ég

2012. január 7.
Tamburin is lesz, mondja valaki, és Vass Szilárd a kérdő tekintetek láttán megadja a magyarázatot: Az pici csörgődob, bőrrel bevonva. A Zarándokének próbáján vagyunk.

Mindjárt hat óra, és akkor megkezdődik a Zarándokének - avagy a színház elfoglalása zenekari próbája a Weöres Sándor Színház Márkus Emília termében. A zenekar tagjai maguk a színészek - a fuvoláslány (két, váltásban rendelkezésre álló fuvolaművész) kivételével.

Egyelőre a műszak gondolkodik hangosan az emelvény - a játéktér - körül. Fényekről, tárgyakról, színekről beszélnek. Hogy például mit és hol kell befesteni ahhoz, hogy ne csillanjon róla vissza a reflektorpászma; hogy a kellőképpen mozgatható-e a színpad fölött lebegő talányos-cirkuszi (fehér) figura - és hasonló kérdések, amelyek a közönség számára természetesen nem létezhetnek. És amelyek gyakorlati-technikai megválaszolása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a rendezői tekintet által aztán minden tárgy, díszletelem és fénysugár megtalálja a maga természetes, keresetlen helyét a dolgok rendszerében; hogy létrejöhessen a színház. (Külön kérdés lesz - de már a néző számára -, hogy mit, mennyi mindent jelent a színház elfoglalása .)

Hóval fedett nádszék a kertben, egy virágzó almafa, szelet kenyér az asztalon - az éles fényben létük csupa erő, titok és kifejezés: egyszer talán belép a Színész, és megérti, hogy közéjük tartozik , írja Jeles András Teremtés, lidércnyomás című kötetében (Kijárat Kiadó, 2006.).

A Zarándokének félkész játékterében alacsony, rongyos fotel, spanyolfal - rajta festett hajó, égszínkék tenger és habfehér bárányfelhők: az otthonosság és az otthontalanság, az átmenetiség, a próba kellékei. Ebben a térben helyezkednek el a színészek, akik ezen az estén a többrétegű, a felszínen nagyon különböző világokat összeengedő darab-előadás japán rétegén dolgoznak. Az előadás alapszituációja szerint különben is színészeket látunk a színpadon, akik éppen a Zarándokéneket próbálják; miközben a próbán - a külvilágból érkező - erős, jelenkori zavar keletkezik. Életről és halálról, önzésről és szeretetről van szó. És aki a halálról beszél, az életet kérdezi. (Mindenesetre csütörtökön este nem is duplán, hanem triplán vagyunk színházban: nézzük a próbát, amely annak az előadásnak a próbája, amely előadásban a színészek azt játsszák, hogy próbálnak. I. Színésznő, súgva: Ezt kifogtuk... ez is színházrajongó... )

A Zarándokénekhez - amelyet Jeles András nemcsak rendezőként, hanem szerzőként is jegyez, az alapmű Fukadzava Hicsiro elbeszélése - Melis László írt japános zenét-dalokat-énekbeszédet, a próbán itt van Müller Péter, a színház zenei vezetője (korrepetitor: Falusi Anikó). Az első kérdés most az, hogy miképpen kezdődjenek el a dalbetétek: lesz-e például beszámolás (egy-két-há...) az előadásban. Jeles András azt mondja, az instrukciók - akár az újrakezdések - beépíthetők a játékba.

Korponay Zsófi énekelni kezd: Hej, az én apám milyen falánk, pazar, / Három napig beteg, máris rizset akar... Kálmánchelyi Zoltán két tikfával üti a ritmust, Vass Szilárd dobol. Szól a fuvola. Az éneklésbe bekapcsolódik Fekete Linda. Jeles András azt mondja, a szavakat nem szabad alárendelni a ritmikának.

A második dalt Fekete Linda, Korponay Zsófi, Lévai Timi, Poppre Ádám (gitár) és Szabó Róbert Endre (basszusgitár) énekli: (...) Száradt szilfaág üti / Az ablakot / sötét felhőbe mártja üstökét / A hegy / Sötét felhőbe mártja üstökét / A hegy / Így lesz hófehér...

...gondoljatok arra, hogy hófehér. A hegy hófehér.

És megint elölről, és tovább: a második óra végén következik az újabb dimenziókat nyitó Tajtékos ég. (És nem múlik a csodálkozás.)

 

szerző: forrás: Vas Népe (szerző: Ölbei Lívia)
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.