Átjött a rivaldán - Szerémi Zoltán: „Fülig ért a szám”

Kezdjük ott, hogy Jeles András rendező kifejezetten Szerémi Zoltánnak írta-szánta Havisham szerepét. Az előadás alapjául szolgáló Burnett-regényben szerepel persze az ügyvéd, aki elindul Amerikába a kis Lordért, de több fontos jelenetnek és megszólalásnak a könyvben nyoma sincsen. Így például a groteszk-komikus-szívszorító, kudarcos lánykérés is Jeles-találmány, az első betűtől az utolsóig. De hát éppen ez az, ami annyira közel áll Szerémi Zoltánhoz: a színház, amely folyton a sírás és a nevetés, komikum és tragikum határán egyensúlyoz. Nyaktörő mutatvány, kevesen jutnak át védőháló nélkül a szakadék fölött. Ő elegánsan és magabiztosan átjutott.

- Érezted, hogy Havisham és Szerémi – ez egy nagyon jó találkozás?

- Az ember mindig igyekszik jót létrehozni, de közben nem tudja igazán megítélni a saját teljesítményét, arra meg aztán végképp nem gondol, hogy esetleg majd díjat is kap érte. Jeles Andrással tényleg nagy élményt jelentett együtt dolgozni – kezdettől megtiszteltetésnek tartottam, hogy tulajdonképpen nekem írta ezt a szerepet -, de sok idő kellett hozzá, mire „leesett”, hogy talán tényleg jó az, amit A kis Lordban csinálok. Andrásnak pontos elképzelése volt a figuráról – akit ezek szerint valahogy előre meglátott bennem -, de a próbaidőszak során nyitott volt mindenre: együtt találtuk ki ezt a furcsa, fejkapkodós ügyvédet. Egyébként mi, színészek általában szemérmesek vagyunk, nem nagyon szoktuk egymást dicsérni. A bemutató után udvarias gratuláció – és ennyi. Bár azt azért el kell ismernem, hogy Havisham kapcsán tényleg sok visszajelzést, megerősítést kaptam.

- És most már van „írásos bizonyíték” is: a Rivalda-díj – válogatott mezőnyben, szakmai zsűritől.

- Azért nem állom meg, hogy ne idézzem Churchillt, aki a Nobel-békedíj átvétele után annyit mondott: „Remélem, nem tévedtek.” Ez olyan szép. Szép szerény. Sőt Szerémy... Szerintem mindenkinek, kapjon bármilyen díjat, ezt illene mondania. De nemcsak személyesen nekem jelent sokat ez az elismerés, hanem azt is jelzi, hogy észrevettek bennünket. A szakma fölfigyelt rá, hogy „Szombathelyen színházat csinálnak – és az jó”. Nagyon fontos üzenet. A kis Lordnak összében-egészében rendkívül pozitív visszhangja volt a Rivalda Fesztiválon: a zsűri dicsérte a rendezést, kiemelt több alakítást is. Az a fogadtatás-ünneplés pedig, amelyben itt a kollégáktól részesültem, minden képzeletemet felülmúlta. Megfordultam már néhány színházban, de soha, sehol, semmilyen alkalomból nem tapasztaltam még csak hasonlót sem. Nagyon nagy dolog, hogy a társulatban tudunk örülni egymás sikerének.

- Valaki azt mondta, nemcsak azért tartja fontosnak, hogy megkaptad ezt a díjat, mert nagyon megérdemled, hanem azért is, mert általában hajlamos vagy Füles módjára elborongani az életen.

- Ebben van valami, úgyhogy ilyen értelemben feladat is számomra ez a díj: megélni az örömöt, nem legyintgetni rá – hogy „á, ez semmi” -, hanem befogadni, átélni, a helyére tenni.

- Úgy látom, hogy sikerrel veszed az akadályokat: jó a közeledben lenni, olyan pozitív energiák áradnak most belőled.

- Örülök, hogy látszik rajtam, hogy örülök. Nagyon jó volt a társulattal úgy szemben állni, hogy éljeneznek, hurráznak, „háromszoros szerémiznek”. Fülig ért a szám. Semmi olyasmi nem volt bennem, hogy jó’ van, majd abbahagyják egyszer. Nagyon, nagyon jólesett – velük együtt örülni.

- Nem szeretnék ünneprontó lenni, de muszáj megjegyeznem: kár, hogy már nem játssza a társulat A kis Lordot – és sajnos az évadban sem ment túl sokszor. Igaz, még a visszaköltözés előtt, az MMIK-ban volt a bemutató, úgyhogy a bérletes kínálatba nem került bele. El tudtatok tőle búcsúzni?

- Szomorú – sőt, tragikus -, hogy ez az előadás Szombathelyen ilyen keveset tudott színpadon lenni. Úgy tűnik, éppen a budapesti fesztivál-vendégjáték volt az utolsó alkalom, így aztán nem is tudtunk „rendesen” elbúcsúzni. Bár a darabtemetés – mint régi színházi tradíció – A kis Lorddal kapcsolatban föl se merült; szerintem senkiben. Nem tudtam volna elképzelni, hogy viccelgessünk benne.

- Akkor fogjuk föl úgy, hogy számodra a pesti búcsú-előadás föltette A kis Lord-sorozatra a koronát is. És, ahogy mondani szokták, úgyis a csúcson kell abbahagyni. Általában mivel jár elengedni egy szerepet – és tovább lépni?

- A vidéki színházak hátrányaként tartják számon, hogy egy-egy előadás többnyire nem ér meg többet egy évadnál. Állítom, hogy ez tulajdonképpen előnye is a vidéki színháznak. Belegondolni se tudok, hogy milyen lehet hosszú évekig, akár évtizedekig játszani ugyanazt a szerepet. Főleg, ha a szerep nem épp a kedvencem, mert azért hébe-korba olyan is van. Itt meg az ember abban a húsz-huszonkét előadásban kiörömködi magát. Ez nem olyan nagy baj. Aztán jönnek az új feladatok. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Havishamet nem játszanám szívesen még nagyon sokszor, akár évekig. Vagy Doolittle-t is, a Pygmalionból. Az idei szerepeimet nagyon szeretem. Talán nincsenek véletlenek.

- Ma este az évadvégi „társulati jutalomjátékban”, a Naftalinban lépsz színpadra. Neked milyen volt Mohácsi Jánossal dolgozni?

- Nem tudom, hogy ő mit gondol erről – én már régóta nagyon vágytam arra, hogy végre benne lehessek egy Mohácsi-produkcióban. Szerintem senki nincs a társulatban, aki Janit olyan régóta ismerné, mint én - a megfejtés a Magyar Néphadsereg. De a színházban eddig valahogy mindig elkerültük egymást, sose rendezett ott, ahol én éppen társulati tag voltam. Most végre összejött a közös munka, aminek ráadásul jövőre folytatása is lesz – akkor még nagyobb fába vágjuk a fejszénket. Jó volt vele dolgozni: számomra ő a, mondhatni(!) ideális rendező. Mert jókat „mond” és tud „hatni”! Soha nem abból indul ki, hogy mit nem lehet, ellenkezőleg: az ötletekhez úgy áll hozzá, hogy próbáljuk ki, vigyük végig – és ha nem jó, persze ki kell dobni. Nagyon nem szeretem, ha a színházban gondolatrendőrség működik, ha a gondolkodást a rendező csírájában elfojtja – ha eszedbe se juthat semmi, mert hátha illetlen, mert hátha butaság, mert… Mohácsi nemhogy nem tiltja meg: bátorítja, sőt, elvárja a gondolkodást, az ötletelést, a kreativitást. Ami nem azt jelenti, hogy nincs erős képe a készülő előadásról; sőt. Éppen azért volt jó vele dolgozni – és remélhetőleg lesz is -, mert pontosan tudja, hogy mit akar. De közben folyamatosan bombázni kell, ajánlatokat tenni – aztán majd ő eldönti, hogy elfogadja-e vagy sem. Az viszont nem megy, hogy a színész nem gondol semmit a szerepéről. Mohácsi az aktív színészeket szereti – és azt is tudja, hogyan kell irányítani, terelgetni őket.

- Fogadni mernék, hogy a „van valakinél dugóhúzó?” a végkifejlet előtt a te ötleted volt.

- Hát nem. A dugóhúzókat Jani ajándékozta nekem – ahogy alapjában véve azt is ő találta ki, hogy ez a Kapronczay Tamás állandóan mindenféle irodalmi művekből idézgessen.

- Mindjárt menned kell – gondolom, időpontod van a fodrásznál…

- … igen, el kell készülnie annak a nagyszerű balázspali-frizurának.

- Másoktól is megkérdeztem már: mi történik azon a néhány méteren, amíg Szerémi Zoltánból Kapronczay Tamássá változol?

- Szerintem az átváltozáshoz elég egy másodperc – miért kéne több? A főiskolán se szeretik azt a felvételizőt, aki, ha arra kérik, hogy szomorúból menjen át vidámba, előbb időt kér. Az a jó, ha valaki a Mamából azonnal át tud váltani akár a legvidámabb kupléra. Csak mint az életben. Ott is igen ritka, hogy a boldog pillanatból szép tapintatosan kerülsz át a tragikusba. A legjobb az állandó vibráció. Nézd meg a legnagyobb komikusokat: az egyik pillanatban boldogok – a másikban potyog a könnyük. Nem vagyok az a típusú színész, aki hosszan készülődik – soha nem okozott gondot, hogy a takarásban még megengedjek magamnak egy poént, aztán bemenjek a színpadra. Persze, ha olyan szerepről van szó, mint Havisham - vagy mondjuk korábban Kamondi Zoltán Salome-előadásában Herodes -, azért hosszabb idő kell az átálláshoz. Az ember sok év alatt megtanulja, mikor mennyi időre van szüksége.

- Még egy, kihagyhatatlan kérdés: Mi vár rád a jövő évadban? Említetted, hogy Mohácsival a munka folytatódik.

- A Mohácsi-féle Szentivánéji álomban én leszek Vackor, aminek azért örülök különösen, mert Szabó Győzővel játszhatok együtt. Alig várom, hogy nekikezdjünk. Az új évadban öt előadásban szerepelek majd – úgyhogy lesz dolgom bőven.

 

Azt már tényleg elmenőben jegyzi meg, hogy a színház évadzáró gálája – június 17-én – minden valószínűség szerint a „híres” Szerémi-dallal zárul: az Osztálytalálkozó lesz a finálé. Aztán a rövid nyár következik, hiszen hamarosan megkezdődnek a karneválszínházi előadás próbái. És Szerémi Zoltán eltűnik a fehér ajtó mögött - aztán nemsokára színre lép „Tamás testvér” (Kapronczay), miközben a helyzet fokozódik a naftalinos szekrény körül. A színházteremből nevetés hallatszik, kinn még mindig csiripelnek a madarak. Örülünk.