"Bátor színház"
A szakmai beszélgetések mindig élénk vitákat váltottak ki a POSZT-on. Sokszor felmerült, hogy vita legyen vagy beszélgetés, csak a szakmának szóljon vagy legyen nyilvános, színházi szakemberek vagy kritikusok, más művészeti ágak képviselői vagy netán civilek legyenek azok, akik egy-egy előadásról véleményt alkotnak. Tizenegy év után idén kipróbálunk valami újat. Úgy döntöttük, hogy továbbra is nyilvános beszélgetések lesznek. De! Az egyes előadásokhoz a társulatokkal egyeztetve kérünk fel hozzászólót és az adott darab kapcsán felmerülő általánosabb kérdésekről is szót ejtünk. Így szó lesz például az átiratokról, a regények színpadi adaptációjáról, és a filmszerű színpadi dramaturgiáról.
A POSZT 11. szakmai találkozóján pénteken a Weöres Sándor Színház Szentivánéji álom című előadásáról volt szó. A beszélgetésen részt vett Fáy Miklós újságíró, kritikus, publicista, Egressy Zoltán író, költő, műfordító, Lévai Balázs moderátor és Mohácsi János rendező.
A nézői véleményekből készült videó riportban az előadás különös stílusát méltatták, egyvalaki akadt, akinek bár nagyon tetszett, lecsípett volna belőle húsz percet. Az is elhangzott, hogy a Mohácsi-testvérek kisebb szigetet képeznek a színházi világban. Lévai Balázs ennek kapcsán arról kérdezte a jelenlévőket, mennyire érezték magukat otthonosan ezen a szigeten.
Egressy Zoltán nyitotta a hozzászólók sorát: „Úgy gondolom, hogy egy előadás általában kudarckerülő, vagy sikerorientált. A Szentivánéji álom ez utóbbi kategóriába tartozik. Bátor színház. Érdekes volt hallgatni a nézőket, akik a stílust és a nyelvezetet emlegették, mégsem tudták pontosan megfogalmazni miért tetszett nekik a darab. Valószínűleg azért, mert egyszerűen hat az emberekre” – fogalmazott az író. Véleményéhez csatlakozott Fáy Miklós. aki szerint minden Mohácsi-darabban látni visszatérő, ún. staféta elemeket. Amikor ő volt a POSZT-válogató, két Mohácsi-rendezés is bekerült a versenyprogramba, és például mindkettőben hánytak.
Ezután Lévai Balázs a rendezőhöz fordult. „Aki egy Mohácsi-rendezésre indul, mindenképpen erős prekoncepcióval fog beülni a nézőtérre. Amikor hozzáfogsz a munkához, eszedbe jut, hogy küzdj ez ellen?” – kérdezte a moderátor. „Nem. Azt szeretném, ha nagy rendezői színház születne, és hogy minél inkább rólam szóljon a történet. ( ,,,) Ha nem lennék ilyen másnapos talán meg is sértődnék a kérdésen” – viccelődött Mohácsi János, aki közölte, a rendezés szigorúan az előadásról és a színészekről szól, a szöveget ők is alakították. Nagy Cili, aki Hippolytát, az amazonkirálynőt alakítja, arról számolt be, hogy a szövegkönyv nyomokban Nádasdy Ádám és Arany János fordításából tartalmaz részleteket, de az első olvasópróbán még csak 25 oldal volt, ez bővült folyamatosan, rengeteg improvizáció, „benyögés” került bele.
Fáy úgy vélekedett, amennyire rendezői, épp annyira színészi és színdarab színházat láttunk most is. Arra, hogy mennyire maradt hű az eredeti darabhoz ez a feldolgozás, Egressy Zoltán kereste a választ: „Ez egy alternatív Szentivánéji álom előadás. Mohácsi munkamódszerét ismerjük, tehát ezen senki nem csodálkozik. Ha a műsortervben meglátom ezt a darabot, a fejemet fogom, mert azt jelzi, az adott színháznak nem jutott eszébe jobb, de ha látom, hogy Mohácsi a rendező, többre gondolok. Az, hogy mennyire szent a szöveg külön beszélgetés témája lehetne. De ennek a fajta színháznak ez a lényege. A Szentivánéji álom alkalmas arra, hogy játszanak vele, sokféle rétege van. Számomra ez a feldolgozás –nagy szót fogok használni- a halálfélelemről, az elmúlásról szólt, ezt sokszor a humor elfedte” – vélekedett Egressy.
Fáy Miklós számára az volt a lényeges gondolat a darabban, hogy mindannyian rabjai vagyunk az érzelmeinknek. „Ez közhelyesnek tűnik, de amikor a gyakorlatban látjuk, hogy a szerelmet egy virágból kifacsart nedű is irányíthatja, hogy ki vagyunk szolgáltatva az isteneknek, és hogy minden körbeér, tehát Théseus is szerelmes volt a tündérkirálynő Titániába, akkor kétségbeesik az ember. (…) Állandóan gyomroznak minket, a tragédia és a vígjáték váltakozik, ez egy Mohácsi módszer” – fogalmazott Fáy. „Módszernek nem mondanám” – reagált Mohácsi – „szeretem, ha dinamikája van a dolgoknak, ha végig elégikus lenne az előadás, ha csak egy szálon futna, hamar kimentél volna a teremből. (…) A színház nem a falazás a teniszben, a színházban ketten játszanak, ti, meg mi, a nézőknek készül” – magyarázta Mohácsi.
A kritikus szerint nagyon fontos a darabban a színházi fonal, mert benne van az, hogy mennyire kiszolgáltatott a színház, de közben milyen varázslat mind a néző, mind az alkotó számára. Kiemelte Hyppolita ’fejlődéstörténetét’, aki kezdetben megkérdőjelezi a színház (a mesteremberek játékának) létjogosultságát, de végül beleszeret.
A produkció zenei szövetéről, a munkafolyamatról, a háromtagú zenekarról, akik a szín felett lógnak egy szerkezeten összes hangszerükkel együtt, Kovács Márton zeneszerző mesélt. „Viszonylag keveset szoktunk beszélni a Jánossal, de jókat szoktunk ücsörögni. Kezdetben csak az vált nyilvánvalóvá, hogy kell egy atmoszféra, ami végigkíséri az előadást. Felmértük, milyen zenészeket lehet felkérni ,és ajánlották az Unger Tündét, aki szépen csellózik és egyébként színész, akkor gondoltam legyen egy fúvós, egy ütős. Elmentem egy hangszerboltba, gondolkodtam mit lehetne megvásárolni, találtam egy résdobot, meg egy karimbát” – kezdte mesélni Kovács Márton, aki elárulta, Khell Zsolt díszlettervezővel még a Csepel-szigeten is jártak rugó és fémtárgyak után. „Zsolt kitalálta, hogy egy kocsiban, vagy dobozban legyen a zenekar, és hogy az egész legyen egy hangszer. Ezért körülnéztünk a raktárakban, hogy mi az, amit meg lehet szólaltatni és be lehet vinni a színpadra. Ott leltünk egy körfűrészt, elkezdtük ütögetni, nagyon megtetszett. Később hasonló tárgyak után kutattunk, végül kialakult egy hangszerarzenál, amihez ajándékba is kaptunk rugókat, szereztünk hozzá verőt, merőkanalat. Én nagyon szeretem a színházi effektekben, ha érzéki élményt nyújtanak” – számolt be Kovács Márton, aki elárulta, arra törekedtek, hogy a tündérek és az erdő világa elkülönüljön hanghatás szempontjából is.
Arról, hogy ebben a meseerdőben kisebb megszakításokkal folyamatosan esik az eső, Egressy Zoltán beszélt: „Én ugyan szeretem az esőt az utcán, de itt kicsit ijesztő elemnek találtam, lehet, hogy a hanghatások miatt, törést okoz, ez a megállás szíven üt, meghatározza a ritmust” – fejtette ki az író.
Ezt követően Oberon-Puck kettőséről ejtettek szót. Arról, mennyire hozott új jelentést magával, hogy egy egykori vízilabdázó, Bajomi-Nagy György alakította Puckot. Egressy Zoltán szerint érdekes koncepció, hogy Oberon egy evilági, racionális ember, Puck pedig nem egy légies lény, összekacsint a nézőkkel. ”Minden szép előadásban van valami irritáló és sokszor ez épp a szépség, ami félelmetes is tud lenni. Itt a tündérvilág lekerül a földre. Az, hogy a tündérek helyett ennyire emberi alakokat látunk, felveti a kérdést, vajon kik döntenek rólunk” – vélekedett az író. Fáy egyetértett azzal, hogy sokszor lerángatja a földre a történetet az előadás, de szerinte például Puck figurája mindenkiben felidézi azt az állapotot, hogy már majdnem mi vagyunk a legfeljebb, de még mindig van valaki, akinek bokázni kell.
Vonatkozó cikk: