Budai Dávid-2013.02.19.

2013. február 18.
"Úgy érzem nem szeretnek, ellenségesek velem, és én sem szeretem őket. Hanyagul bánok velük dobálom őket, direkt a lyukas zsebemben hordom mindet, de nem tudok szabadulni tőlük. Amikor kell, ridegen előbújnak és kinyitnak olyan ajtókat is, ahová egyáltalán nem akartam belépni."

Második fejezet: Amelyben ajtókról, zárakról és a kulcsról lesz szó, amely mindezeket nyitja.

Egy éve is elmúlt már, mégis, ha belépek a lakásba a zár kattanása eszembe juttatja őt. Tegnap, mikor hazamentem sokáig kerestem a kulcsomat, végül teljesen indokolatlanul a farzsebemből bukkant elő, amikor kihúztam, felsértette a kezem, és éles csattanással koppant a padlón. Miközben kiserkent véremet szívogattam az ujjamból, éreztem, hogy fátyolosodik a szemem, nem a fájdalomtól, hanem a megaláztatástól. Ő soha nem bántott volna. Hiányzik nekem.

Mindig sokat keresgéltem a kulcsomat, valami furcsa megmagyarázhatatlan viszony volt köztem és közte. Azt éreztem, menekül előlem. Akkor lett nekem gyanús, amikor egy héten át minden nap más zsebemből bukkant elő, olykor még a kabát is más volt. Régebben is többször elhagyott, mindig azt hittem végleg, és mikor már lemondtam róla egyszer csak megcsörrent valahol. Egy alkalommal pedig igazán cserbenhagyott, kerestem mindenhol, de semmi. Na, ekkor én duzzogva berúgtam az ajtót. Ott feküdt diadalmasan az asztalon és élvezte, ahogyan hullik rá a kiszakadt ajtófélfából a forgács. Emlékszem, haragudtam rá. Szörnyű büntetést kapott: hónapokig a zsebemben volt fogoly. A zseben cipzár is volt, és a cipzár zárva volt teljes három hónapon át. Aztán, vagy mert titkon megbocsátottam, vagy, mert feledésbe merült a kínos eset, amikor az ajtó rossz oldalára került, elkezdett lazulni a fegyelem. Megint vándorolni kezdett zsebeim útvesztőjében, de többé nem akart bezárva lenni, ezt megéreztem. Kezem megremegett, ha a cipzár után nyúltam, és csak mintha egy tétova mozdulattal a zsebkendőmet keresném, nyitva hagytam kabátom összes nyílását. Ekkoriban kezdtem el figyelni, fénye mintha megkopott volna, másképp zörrent a zárban, néha, de csak nagyon ritkán el is akadt benne. Ha leejtettem fájdalmasan nagyot koppant, ha megcsörgettem fájdalmasan nyöszörgött, kopott teste nem csilingelt többé. Szemügyre vettem, és azt hiszem, meg is hatódtam kissé, több mint tíz éve segített nekem ajtókon behatolni, zárakat felnyitni, és érzelmi csapdákból menekülni, amikor az elmenés volt a megoldás. Hűséges társként velem volt mindig. Részeg hajnalokon megnyugtatott jelenléte, és a tapintat, ahogy hangtalanul fordítja okos fogait a zárban. Hatan voltak egy karikán, a karika, mint egy felbonthatatlan kötelék, mint egy hitvesi gyűrű tartotta egyben a családot. Öten naponta felfogták ujjaim verejtékét, a hatodik azonban céltalanul csüngött mindig. Terveztem, hogy megkérdezem, utánajárok, kiderítem, milyen ajtót nyit, de ehhez sose volt elég erőm és bátorságom. Talán tartottam attól, hogy olyan ajtót találok, amelyet félnék kinyitni. Most már boldogan kinyitnám, de már nem lehet. Egy fakó reggelen már nem csörrent meg fájdalmasan a zsebemben. Kétségbeesetten kerestem, szidtam, átkoztam, minden zsebemet számtalanszor kiürítettem, de elveszett. Milyen boldogan rúgtam volna most már be az ajtót, nem bántam volna, ha ki is szakad teljesen, csak a hat okos fejet megpillantsam a karikán.

Lettek új kulcsaim, ők öten vannak. Mindegyik tudja a dolgát, nem akadnak el a zárban, tapintásuk hideg, pontosan ugyanolyan feje van mind az ötnek. Úgy érzem nem szeretnek, ellenségesek velem, és én sem szeretem őket. Hanyagul bánok velük dobálom őket, direkt a lyukas zsebemben hordom mindet, de nem tudok szabadulni tőlük. Amikor kell, ridegen előbújnak és kinyitnak olyan ajtókat is, ahová egyáltalán nem akartam belépni.

 

 

 

Előző bejegyzés:

Budai Dávid-2013.02.18.

Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.