Budai Dávid-2013.02.20.
Harmadik fejezet: Amelyben kiderül, hogyan mentem világgá nyolcévesen, és, hogy a világ igen-igen nagy egy gyereknek, de felnőttként összezsugorodik, mint egy hűtőben felejtett citrom.
Pár napja múltam még csak nyolcéves, mikor elhatároztam, hogy világgá megyek, különösebb okom nem volt rá. Ennyi év távlatából felsejlik ugyan valami gyerekes sérelem, de világgá menős ok nem volt, az biztos. Ráadásul szerencsém is volt, májusi születésű vagyok, így a tavasz illata is csábított, gondolom. Mivel koraérett voltam mindig, felkészültem rendesen: két parizeres zsemle és egy citromos tea volt a pakkomban. Az útvonalat is megterveztem gondosan, annyit tudtam már nyolcéves fejjel is, hogy könnyű dolgom van, világgá bármelyik irányban el lehet indulni. Kiléptem hát a kertkapun, senki nem tartóztatott, és elindultam az Április 4-e utcán. Jó tempóban haladtam, így csakhamar megéheztem, elővettem egy zsemlét, kinyitottam, de a látvány szokatlan volt. Hanyagul oda vetett húsdarab egy ferdén felvágott zsemlében, se mustár, se paprika, semmi. A legszörnyűbb azonban a csomagolás volt. Szinte hitetlenkedve néztem, hogy nem a húsvéti nyulas szalvétába gyömöszöltem. Étvágyam elillant, indultam hát tovább. Az utcák eleinte ismerősek voltak, na, de én tudtam, hogy a világgá menés éppen olyan dolog, ami az ismeretlenbe vezet. Róttam az utcákat fáradhatatlanul, aztán egy idő után már nem volt ismerős a környék.
Egyszer csak megálltam. Meguntam. A világgá menés ilyen rohadt unalmas, ezt azért nem hittem volna. Most már inkább otthon akartam lenni. Majszoljam be a nyulatlan szalvétába flegmán odavetett lisztes aljú zsemlecipókat? A tea borzalmasabb volt mindennél, amit addigi rövidke életem során ittam, olyan íze volt, mint a vitriolnak. Hát én ezt nem csinálom, na nem, otthon persze meg aggódnak, talán kerestetnek is már, hát ebből óriási balhé lesz, az biztos. Hány órája jöhettem el otthonról, talán megvan egy napja is. Kifulladva, könnyes arccal léptem a lakásba, mit bántam, én ha megvernek, a fő hogy itthon vagyok.
Ott álltam a nappali közepén, mint egy megalázott tábornok, aki leteszi ugyan a fegyvert, de csak mert az ellenségnek akar jót. Hát én is megérkeztem, tessék itt vagyok, akasszatok fel, alázzatok meg, mondjátok ki az ítéletet felettem, nem bánom. De azt az utolsó szó jogán elmondom, hogy világgá mentem, és világgá menni igenis férfias dolog, és inkább gondolkozzanak el az okokon, hogy ezt miért tettem. Ennél a résznél azt gondoltam, hogy ők majd találnak okot, mert ha nem, akkor nem tudom, mit fogok mondani, mert okom az ugye nem volt. Éppen itt tartottam a gondolataimban, amikor Apám rám emelte tekintetét: - Fiam, látom téged is bágyaszt ez a tavasz, korán megjöttél.
A szégyen, amit akkor éreztem leírhatatlan volt, mert ugye két lehetséges magyarázat van apám mondatára. Az első, hogy fel sem tűnt senkinek egy magányos, nyolcéves kisfiú fájdalmas és kétségbeesett tette, jelesül, hogy világgá ment. A második, hogy nagyon is feltűnt, csak a próbálkozás végtelenül szánalmasnak ítéltetett. Nem tudom a választ.
Epilógus: tizenkét utcát tettem meg, vagyis nem volt igazi világgá menés, de akkor nekem az volt, akkor bármelyik válasz fájt volna, most már az sem, ha Apám nem emlékszik erre a napra. Szűkül a világ, az értékrend változik. Az előbbit nem sajnálom, az utóbbit egy kicsit igen.
Előző bejegyzés: