Budai Dávid-2013.02.21.

2013. február 20.
"Talán tudta, hogy majd egyszer megértem, ha eljön az ideje. Meg is értettem, és nem kérdeztem többé, hogy mi lesz, ha meghalunk."

4. fejezet: Amelyben kiderül, hogy a halállal szembesülni megrázó élmény, de nem
annyira, hogy érdemes lenne foglalkozni vele.

A lépcső tömör fából készült, és sötétbarnára volt pácolva. A lépcsőt övező fal teljesen zárt volt. Akadt továbbá egy kanyar is a mintegy húsz lépcsőfokon. Féltem rajta lejönni, mert csúszott, és különben is a kanyar után bármi jöhet, tegnap, igen tegnap például egy dobogó várt, ahonnan már a nappaliba érkezik az ember. És igaz, hogy ez évek óta így volt, na, de ez nem garancia arra, hogy holnap nem vár valami más a kanyaron túl. Rettegtem a lépcsőtől. Fehér frottír zoknim csúszott a puha pácon. Ez adta az ötletet, hogy sokkal hatékonyabban tudok közlekedni, csúszva. Ezentúl csúszva jártam, de a kanyartól mindig féltem, itt lassítottam, aztán mindig tompa puffanással érkeztem. És egy nap megtörtént. A kanyarnál ott várt, amitől mindig is rettegtem, ott várt az a hideg, bénító valami, amivel nem lehet mit kezdeni egy ötévesnek.

A kanyarhoz érve eszembe jutott, hogy meg fogok halni. A halálról, mint fogalomról eddig is tudtam, de úgy voltam vele, mint a csodákkal, azok mással történnek. Most viszont valamiért nem fért a fejembe, hogy én, és mindenki körülöttem miért ne halna meg egyszer. A kanyarban már folytak a könnyeim, és mikor puffanva megérkeztem a nappaliba, anyám, aki épp ott volt – ebben hasonlít az anyákra általában, éppen ott van, ahol kell – fölkapott, és elkezdett csitítgatni, hogy naaa, nincs semmi baj, megütötted magad igaz? Csakhogy ennyivel ezúttal nem úszta meg. Te jó ég, épp az imént döbbentem rá, hogy meg fogok, mi több, mindannyian meg fogunk halni. Hát nem, ennyivel nem érem be, két puszival meg egy simogatással (ennyi volt az adagja ugyanis egy lépcsőről puffanással érkezésnek). Anyám kérdésére kérdéssel feleltem, ami eléggé megdöbbentette őt. Meg fogunk halni, ugye, ugye??? Mondtam bömbölve. Anyám zavarba jött, hát erre nem számított. Az ölébe vett megsimogatott, és azt mondta: mi nem. Ez a válasz pedig engem döbbentett meg. De hát, hogyhogy, hogyhogy nem? Kérdeztem még mindig sírva. Mi nem halunk meg mondta ő komolyan. Könnyeim elálltak, hittem is meg nem is, amit mondott. Ő azonban csak ezt ismételgette: hogy mi nem! Elhittem neki. Ötévesen még tudtam hinni, olyan dolgokban is, amiben nem szabad. Felnőttkoromra aztán elveszítettem ezt a képességemet. Persze, kételkedtem egy kicsit, meg hát nem is volt logikus, mindenki más igen, mi meg nem? Hát mik vagyunk mi? Angyalok? Harmadszorra is megkérdeztem: biztos nem halunk meg, megígéred? Biztos! Megígérem, mi soha.

Ennyi volt. Elhittem, megnyugodtam, és soha többet nem kérdeztem őt a halálról. Aznap belenyugodtam magamtól, hogy meghalunk mindannyian, hiszen a felismerés ott a lépcsőkanyarban túl erős volt, ahhoz, hogy kételkedjem benne, de anyámat még sokáig ringattam abban a hitben, hogy halhatatlannak hiszem magam. Viszont azóta már nem félek tőle, sőt eszembe sem jut, nem számit. Ha ötévesen három szó le tudta csitítani tomboló gyermekfélelmemet, akkor az élet legtermészetesebb velejárójától ugyan miért tartanék? Minden embernek ezen a földön eljön az ő kanyar utáni pillanata, kivétel nincs. Nem tudom, mások, hogyan dolgozzák fel a tudatra ébredés eme legmagasabb fokát, nekem segített egy mese, amit édesanyám hitetett el velem, azért mert a mesék azok, amik segítenek átlendülni a gyerekkor buktatóin. Talán tudta, hogy majd egyszer megértem, ha eljön az ideje. Meg is értettem, és nem kérdeztem többé, hogy mi lesz, ha meghalunk. Semmi nem lesz, mi befejezzük, na, de a többiek majd folytatják. Megpróbálok úgy élni, hogy legyen mit folytatni.

 

 

 

 

Előző bejegyzés:

Budai Dávid-2013.02.20.

Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.